Fekete felhők gyülekeztek a birodalom felett, majd zuhatag árasztotta el. A vár kapualjban egy csuklyát viselő alak közeledett az őrök irányába. A nagyobbik hunyorítva próbálta kivenni a felé közelítő alakot a zuhogó esőben. A másik viszont nem látott egyebet, egy piros pár csizmánál.
–  Te látod, hogy ki ő? - szólalt fel a nagyobbik, Ferseís.
– Nem látok én mást, csak egy szépen csillogó piros csizmát – morogta Belachír.
– Furcsa érzésem támadt... - sóhajtott fel feszülten Ferseís és abban bízott barátja is így érez.
– Ami azt illeti, remélem, hogy nem egy jómódú hölgyemény. - igazgatta meg ezüst színű páncélját.
– Ezt, hogy érted? - fülei nagyra nyíltak.
–  Te vadbarom... Ha egy jómódú nő az, akkor szerinted szóba állhatunk vele? –  nevetett fel hangosan, közben megbökte ferseís vállát, aki azonnal visszaadta.
Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, de egy kellemes hang hallatára, mindketten a hang irányába kapták a fejüket.
–  Egy pohár forró teát szívesen elfogadnék -  szólalt fel lágy hangon, majd levette a sötét csuklyát a fejéről.
– És megtudhatnám, hogy ki kéri? - fonta össze karjait Ferseís gyanakvóan. Magabiztos testtartása mellett csak a tekintetét vezette végig a nőn, akinek mogyoró-barna oldalfonata és csillogó mandula szemei teljesen levették a lábáról Belachírt. Nem is beszélve azokról a halvány rózsaszín szeplőkről az arcán.
– Hát én szívesen főznék neked egy teát szépségem! -  húzta ki magát Belachír és a nő piros, telt ajkaira szegezte égkék szemeit. A nő szinte megbabonázta mind kettejüket... Bár Ferseís megpróbált ellen állni, és ez sikerült is egészen addig, amíg a nő megnem érintette a mellkasát. Oly gyengéden helyezte tenyerét a mellkasára, hogy a lábai beleremegtek.
–  Nyugalom fiúk - nevetett fel halkan és játékosan csípőre tette kezeit. Mintha csak játszani akart volna egy kicsit velük, amit élvezett is. – Az úrnő hivatott ide a várba. – halovány mosolyt húzott szépen ívelt ajkára.
– És gondolom van bizonyítékod is arra, hogy az úrnő valóban ide hivatott. – mosolygott vissza Ferseís és a kapu ajtajának dőlt.
– Ez elég bizonyíték? – kiemelte a nyakéket, rajta a medállal, amit csak az uralkodók és a leszármazottai kaphatnak.
– Ó... – vakarta meg a fejét Ferseís zavartan. – Kérlek, fáradj be. – azonnal ajtót nyitott neki közben lesütötte a fejét.
– Nem kell aggódnod, hiszen nem tudhattad ki vagyok – nyugtatta őt majd kecsesen és büszkén tovább állott.
Oly rég volt már, hogy a lábai érintették Arabis birodalmának szívét. Érezte az otthon illatát. Mélyen szippantott a friss eső illatába, majd felsétált a tíz fokból álló lépcsőn egészen a vár bejáratáig. Úgy lépte át a küszöbét, hogy még maga az úrnő Minessa is megirigyelte volna. A nagyterem közepén megállt és mielőtt tovább állt volna, csodálattal és vággyal mérte végig a trónszéket mely éjfekete, és arany rózsákkal volt díszítve. Álmodozva lépett egyre közelebb és elképzelte ahogyan helyet foglal a trónszékben...  Az álom hamar szerte foszlott, amikor egy fegyelmezett és oly ismerős hang megszólította.
– Minek köszönhetem, ezt a váratlan látogatást? - hátra kulcsolta kezeit Freol majd közelebb lépett a nőhöz.
– Sejtettem, hogy veled találkozom elsőnek - mosolyodott el. -  Nem változtál semmit!
– A kor felettem is eljárt, de hidd el, elbánok még egy hegyi-tündérrel is. - magabiztos tekintettel szemlélte végig.
– Ugyan, Freol, megsértesz - biggyesztette le ajkait Eugenia. - Soha sem bántanálak, ezt te is tudod.
– Aki Minessát bántsa, az engem is! - emelte fel a hangját komoran. - Elárultad a birodalmat, amiért megkaptad a méltó büntetésed Eugenia.
– Ily kegyetlen büntetést még sosem kapott senki! Tízen öt évet töltöttem a vérfagyaztó hegyvidéken, ahol meg kellett tanulnom megvédeni magam és eggyé válnom egy olyan fajjal, ahová én nem tartozom. Elvesztettem mindent... a hajam aranyló színét és a méltóságom. Csak tizenhárom éves voltam, amikor Endelle száműzött!
– Csak azt kaptad, amit megérdemeltél! Minessa pedig csak három éves volt, amikor megakartad ölni.  - firtatta. - Miért jöttél?
– Hová máshová mehetnék, ha nem az otthonomba? - válaszolta csillogó szemekkel.
– Nem kellenek a hamis könnyek! Nem maradhatsz itt. - kemény és komor arckifejezéssel jelezte, hogy nem kívánatos személy itt.
Nem is értette, hogy Eugenia hogyan merészkedhetett ide, ahonnan egyszer már száműzték. Tudta, hogy ő egy szívtelen nőszemély és bármire képes lenne a hatalomért.
– Ezt nem te fogod eldönteni, Freol! – sejtelmes vigyor ülepedett ajkaira. Mintha csak tudta volna, hogy ő már itt marad és ezt senki sem akadályozhatja meg.
– Valóban? – mosolyodott el nyugodtan. Egyetlen pillanatra sem hátrált meg Eugenia magabiztossága miatt.
Sok-sok évvel ezelőtt ez nem így volt. Akkoriban Freol a szárnyai alá vette őt. Endelle unokatestvérének az elsőszülött gyermeke, így esélyes volt a trónra. Legalábbis addig az volt, amíg el nem követett egy súlyos hibát. Freol szerette őt és mindig azt gondolta, hogy Eugenia egy nemes szívű lány lesz majd ha felnő...de ez nem így történt. Bár jól tudta, hogy az Eugenia iránti szeretetét most félre kell raknia, hiszen a nő akivel szemben állott, már nem az a nemes és jó lelkű lány aki gyermekként volt.

Eugenia oldalra fordította a fejét, mert a hang amely közeledett, ismerős volt a számára. De amint megpillantotta a hang viselőjét, azonnal megtorpant. Nem tudta mire számítson... hátrább lépett kettőt, amikor már Minessa a nagyterembe lépett, Zechretussal együtt. 

Jól látszódott Minessán, hogy Zechretus felzaklatta őt. 

- Üdvözzölek, fenség! Az én nevem, Eugenia - előzte meg Freolt, mielőtt az kikotyogta volna, hogy ő az a személy, aki egykor megakarta ölni. 

- Ismernem kellene? - pillantott Freol felé, akinek az arcán feszültség tükröződött. 

- Én vagyok Michaela lánya. - válaszolta, közben szembe nézett Zechretus dühös és fenyegető tekintetével. 

- Az édesanyám testvérének a lánya vagy? - mosolyodott el. - Hol voltál eddig? Még sosem találkoztunk...

- Hát, ez egy hosszú történet... - kiemelte a tarisznyájából a nyakéket rajta a medállal, és felmutatta Minessa előtt. - De ha szeretnéd, egy csésze tea mellett nyugodtan elmesélhetem.

-  Nos, előbb szeretnék feltenni neked egy nagyon fontos kérést: miért jöttél?

- Bevallom, az elején féltem ide visszajönni, de amikor a néped arról beszélt, milyen nemes lelkű vagy, bátorkodtam belépni az otthonodba, ami egykor az enyém is volt.

Úgy tűnik, Eugenia nem fél Freoltól és Zechretustól... pedig bármikor szólhatnak Mineesának, hogy ne bízzon benne. De vajon mi az okuk a hallgatásra? Zechretus szúrós tekintettel kísérte végig ahogyan Minessa és Eugenia együtt távoznak, hogy beszélgessenek. Félreértés ne essék, Minessa nem bízzik meg ilyen hamar akárkiben is. Viszont...szeretett volna mindig is egy nővért...és most, hogy kapott egyet, nemigen engedi majd el. És hogy honnan tudja ilyen biztosan, hogy Eugenia és ő egy vérből vannak? Az arany tündérek megérzik egymást, ezért is olyan könnyű megkülönböztetni a fajokat.

– Nem szabad bíznunk benne! – kezdte. – Ez a nő bármire képes lenne.
– Tudom, és pontosan ezért nem szabad szólnunk Minessának. Nem tudjuk mit tervez. – aggódva nézett Zechretusra Freol.
– Ne aggódj, kiderítem mi a terve. – fonta össze karjait, de arcán semmi nyoma nem volt aggodalomnak.

                                     ***

A sötét és egyhangú falak között csak a kard élesítésének a hangja hallatszott. Zechretus gondolatai máshol jártak... Hogyan járjon túl Eugenia eszén? Hogyan csavarja az ujjai közé? Megannyi gondolat cikázott a fejében, de tudta, tennie kell valamit. Ha nem is a birodalomért, magáért. Hiszen ha Eugenia valóban a trónt akarja, újabb évtizedeket kell ebben a sötét  börtönben töltenie, ahol démonok sokaságát kell őríznie. Nem akarta ezt! Szíve szerint, azonnal elhagyta volna a helyiséget és magát a birodalmat is. Túl nagy felelősség terheli... Maga sem értette, miért érzi kötelességének, hogy megvédje Minessát. Holnap újra megnyílik az átjáró, és neki újabb démonokat kell szolgaságra köteleznie. Túl nagy teher ez a számára... Visszagondolva mivoltjára, mára pontosan annak a zord és vérengző vadállatnak az ellentéte. Csak egy valami lebegett előtte: Szabadság!
A szabadság iránti vágya csak mégjobban erősödött.  De most türelmesnek kell lennie.
Miután kiélezte az ezüst színű kardját, lerakta egy sarokban álló magányos és korhadt székre. Fáradtnak érezte magát... barna, bőr mellényét levette és a szoba másik oldalára hajította, ahová csatlakozott a csizmája is.
Halkan, de jól hallotta a csizma kopogós hangját a folyosón. Megállt egy pillanatra és meggyőződése volt afelől, hogy aki éppen felé tart, az nem más mint Eugenia.

A rozsdás ajtót hatalmas lökéssel csapta be, majd ajkaira széles mosolyt húzott. Arcán vágy tükröződött... Szemeiben szinte lobogtak a lángok. Alsó ajkába harapott kacéran és végig vizslatta az előtte álló jó képü, és erős izmokkal rendelkező férfit.

– Téged nem tanítottak meg kopogni?
Alaposan végig vezette rajta a tekintetét és gondolatban már a nő ajkaihoz tapadt.

– Nem udvarioskodni jöttem! – jelentette ki, majd egyenesen a szemébe nézett és jelezte, hogy akarja őt.

Ravasz húzás ez tőle, de tudja, hogy mit kell tennie... És amúgyis, Zechretust igazi férfinak tartotta. Bár tény, két különböző faj, és a törvény tiltja, hogy tündér bármely más fajjal keveredjen.

– Törvényszegő akarsz lenni, Eugenia? – óvatos léptekkel közelítette meg, majd ujjait végig vezette teste vonalain.

Eugenia égett az iránta érzett vágytól... Nem is kellett sok, és hamar egymásnak rontottak. Pillanatok alatt lehámozták egymás ruháit, és már az ágyban kötöttek ki. Zechretus ujjai felfedező útra indultak a nő testének minden szegletén.
Ezeket a gyönyörű perceket csak egy ismerős hang zavarta meg, ami olyan sebességgel közeledett az ajtóhoz, hogy egyiküknek sem volt ideje kiugrani az ágyból, nemhogy felöltözni.