Késő éjszaka lemerészkedni az alaksorba, nem túl jó ötlet. De Minessa beszélni akart Zechretussal a történtekről. Biztosítani akarta őt, hogy nem érez iránta semmit!
Az alaksorban néma csend honolt, ami nem megszokott, de a mai nap kivételes volt. Ma a démonok többet dolgoztak mint eddig valaha is. A sötét folyosón csak a cipőjének a kopogása hallatszott, az is csak éppenhogy. Ahogy egyre közelebb került, annál szaporábban kezdett el verni a szíve. Nem tudta, miképpen álljon elő a mondanivalójával. Egy fáklyát elemelt és azzal világított tovább, mert a Zechretushoz vezető pár méter olyan sötét volt, hogy még az orráig sem látott el. Amint az ajtó elé ért, megállt egy pillanatra és lerakta a fáklyát, majd kopogott egyet halkan és azon nyomban ajtót is nyitott. Merész tett volt ez tőle, hogy csak így ajtót nyit, de abban a pillanatban úgy érezte, muszáj kiadni magából a mondandóját.
Meglepetten nézett az ágyra, majd belépett a helyiségbe.
Zechretus egy lepedőt tekert végig alsó testén, míg Eugenia igazán élvezte a helyzetet, így maradt továbbra is az ágyba, meztelen. Zechretus arcán jól látszott a szégyen érzete... de már mindegy, hiszen ezen már nem lehet változtatni.
Hatalmas csend férkőzött a helyiségbe. Minessa arca olyan volt akár a frissen fagyott jég. Nem tudta mire vélni azt ami elé tárult. Felkavarta... de nem szólt! Most nem teheti, hiszen azt hihetik netán féltékeny.
Eugenia elégedetten tápászkodott fel majd lassan és kecsesen felöltözött. Mintha mi sem történt volna... úgy viselkedett, mint aki nem szegett szabályt!

- Jó éjszakát Minessa! - azzal sarkon fordult és már el is tűnt.
Egy jó darabig még a csend uralkodott, majd Zechretus vette a bátorságot és felszólalt:
- Bármi is legyen a büntetésed, elfogadom Úrnőm! - megbánóan sütötte le a tekintetét. Amióta Minessa az uralkodó, még sosem szólította így, de most a helyzet megkívánja, hogy igenis a tiszteletet meg kell adnia. Sötét, fenyegető tekintete most meglágyult... most nem ült harag és gyűlölet az arcán.
- Csak hallgass, Zechretus! - szólt rá fenyegetően, majd óvatosan végig vezette rajta dühös, fegyelmezett tekintetét, melyből csakúgy áradt a harag és a megvetés.

A hold halovány fénye beszivárgott az ablak egy kicsin részén, és a földön legyülemlő port gyémántokként csillogtatta meg. Halk sóhaj törte meg a csendet a helyiségben. Zechretus súlyos hibát követett el azzal, hogy egy ágyba bújt Eugenia-val. Amikor még Endelle volt a királynő, az ilyen szabálysértést akasztással jutalmazták. De az az idő elmúlt... az egykori szigorú királynő helyére egy nemes és jó szívű lány emelkedett.

Most ezekben a percekben saját magával vívott harcot. Soha nem vett részt kivégzésben, és soha nem ítélt erre senkit, ahogy most sem! Vajon a birodalom népei, díjazni fogják-e, hogy az uralkodójuk ily könnyedén szemet huny a törvény felett?

- Szeretném, ha a holnapi napon Freollal tartanál a faluba. Élelmet osztunk szét és némi aranyat. Minden családnak tíz aranyat adunk. - utasította őt. Kimerültnek látszott...és ezt Zechretus nagyon is jól észrevette.

- Ahogy parancsolod! - fejet hajtott előtte, majd óvatos pillantásokkal figyelte, ahogy az lassan elhagyja a helyiséget.

Eközben Eugenia a markában röhögött. Könnyebben ment, mint gondolta volna. Óvatosan körbe pillantott a nagyteremben hogy nem ólálkodik ott rajta kívül valaki, majd helyet foglalt a trónszékben. Már elképzelte, ahogyan kedvére utasítgat, és megkap mindent amit csak akar. Felemelő érzés volt a számára... Felbecsülhetetlen. Gyengéd ujjaival végig simitotta a szék faragott karfáját és hátradőlve élvezte a lopott perceket. Hozzátudna szokni. A hegyekben meg kellett tanulnia életben maradni. Tudta, hogy csak akkor kapja meg amit akar, ha harcol érte. A száműzés napja még mindig élénken vetődik elé, mintha csak újra megtörténne. Egy falubelitől hallott az édesanyja haláláról, de nem jelent meg. Utálta őt... Nem fért a fejébe, hogyan hagyhatta, amikor őt kitaszították a várból! Egyedül kellett harcolnia.
Haloványan elmosolyodott amikor hallotta távolról a lépteket. Mielőtt távozott volna, még előbb vetett pár pillantást a trónszékre. Hamarosan engem fogsz szolgálni!

                                 ***

Ezen az estén a hold Minessának fényeskedett. Jól látta a dombokon át vezető utat maga előtt. Sötét vörös palástot viselt aminek a csukjája egészen eltakarta az arcát, így felismerhetetlen volt.

- Neked itt kell maradnod - paskolta meg az oroszlán fejét, akinek arany hajkoronája úgy ragyogott, mintha kristályok ezreivel fedték volna be. Hófehér bundája és egyenes tartása mellett, mégis a szárnyai voltak azok, amik különlegessé tették őt. Hasonlóak voltak a saséhoz, csakhogy, ezek a szárnyak hófehérek voltak és valódi gyémántok ékeskedtek rajta.
- Maradj itt Nivía. Tudod, hogy a faluba nem jöhetsz be, hiszen a népek félnének tőled. - magyarázta. Bár neki sem lenne szabadna a faluba mennie, de látni akarta.

Az oroszlán bólintott a fejével és úgy tűnt, aggódott érte. De ő is jól ismerte Minesát. Makacs és önfejű, de ami legrosszabb, hogy meggondolatlan.

Az oroszlán a legmagasabb dombtetőről figyelte ahogyan Minessa egyre távolabb kerül tőle, és egyre közelebb a faluhoz.

Szaporábban vert a szíve ahogyan belépett a faluba. A gyertyák fénye amelyek a házakból szürődött ki, egészen jól megvilágították az utat. A kőházakból gyerek kacaj hallatszott. Minessa elmosolyodott.
Ahogy haladt a házak között, hirtelen hangos nevetés hallatszott nem messze tőle. Követte a hangot, ami egy fa kunyhóhoz vezette.

A helyiségben faragott asztalok és székek helyezkedtek el, középen egy bárpult mely mögött egy Férfi szorgosan törölgette a poharakat.

Hamar körül vezette a tekintetét és el is indult egy magányos asztalhoz, melyhez csak egyetlen szék párosult. A szíve hevesen vert amikor a másik asztalnál hatan az ő nevét hangoztatták.

- Nem való királynőnek! - szögezte le határozottan.
Ez a férfi, zöldszemekkel, sötét arcszínnel, hullámos vörös, vállon viselt hajjal rendelkezett. Magas és nagyon vékony testalkatú. Rövid nadrágot, pólót és egy hegyes csizmát hordott, mellé széles karimájú kalapot és egy rövid kabátot viselt.

- Szívesen el tenném láb alól - fontolgatta a nő és mellé hevesen bólogatott.
Ez a tündér, sötétbarna szemekkel, egy barnás arcszínnel, és egy hullámos, szőke hajjal rendelkezett. Nagyon magas és átlagos súlya volt. Kék rövidnadrágot viselt, egy félhosszú fodros ruhát, és mezítláb járt. Ékszeres medálot viselt. - Nem törődik a népével, akkor mégis mire számíthatunk? - lázadt fel haragosan a nő, majd a korsó sört lecsapta az aszralra és úgy tűnt, mintha lázadást akarna szítani.

– Bár Endelle szigorú királynő volt, de nem hagyta éhezni a népét! – vágott közbe a másik nő akinek zöld szemeiben harag lángolt. Hullámos barna haján végig húzta hosszú ujjait, majd fekete hosszúszőrű szoknyáját megigazgatta.  

Ezeket hallatán Minessa igyekezve távozott a helyiségből, és amikor a házak között haladt, még gyorsabban szedte a lábait, mert szinte meggyőződése volt afelől, hogy valaki követi. Összébbhúzta magán a kabátját ahogy kiért a kapun, mert olyan hideg szél csapta meg, hogy azt hitte felrepíti. Megbánta, hogy ide jött! Nem volt jó ötlet... a nép utálj őt, és ez ellen tennie kell valamit, de gyorsan. A hideg futkosott a hátán ahogy egyre tovább haladt, ezért megtorppant. Érezte, hogy van valami a háta mögött. 

- Ezt mégis, hogyan képzelted? - szólította meg. - Ugye tudod, hogy ha ezt a néped megtudja, búcsút is mondhatsz a koronától?

- Ne most Zechretus! - kiabált rá mérgesen. - Hidd el, magamtól is tudom. Mostmár mindegy. 

Zechretus érezte, hogy valami nincs rendben vele, így további szó nélkül kapta őt a karjaiba és egészen az egekig emelte, majd a vár hidjánál rakta le. 

- Ezt soha többé nem teheted, megértetted?! - parancsolt rá erélyesen, de a szíve legmélyén boldog volt. Tetszett neki, ahogyan a levegőbe repült vele. 

- Ahogy parancsolod.

A nagyteremben Freol és a katonák parancsoka fogadták őt. Freol arcán jól látszódott, hogy nagy a baj. - Úrnőm...- felsóhajtott, majd folytatta. - A birodalom veszélyben van! 

- Ezt hogy érted, beszélj! - türelmetlenkedett.

- Zorlac megtudta, hogy Endelle meghalt... és ide tart, hogy átvegye a biradalmat, azaz, a helyedet. 

- És ezt honnan tudod ilyen biztosan? 

- Onnan, hogy lelevet küldött, melyben az áll, hogy ha magadtól nem adod át azt, ami őt illeti, mindannyiunkat lemészárol! És ha ez megtörténik, nem csak mi, de az emberek is veszélyben lesznek, hiszen az átjáró már az ő kezében lesz, és akkor lép át amikor csak akar.  - aggódóan ragadta meg a kezét Freol, és féltve szorította azt. 

- Zechretus - állította meg mielőtt az tovább állott volna. - Van egy ajánlatom a számodra.

- Nocsak, tán egyességet akarsz velem kötni? - jól tudta, hogy ez a pillanat is eljön egyszer, és ő ezt kivárta türelmesen. 

- Harcolj mellettem! - válaszolta határozottan.

- És mit ajánlasz cserébe? - fonta össze karjait halovány mosoly kíséretében.

- A szabadságodat! - jelentette ki Minessa, de az aggodalom nem múlt el, hiszen tudta, hogy Zechretusnak ez önmagában nem elég.

                  Vége az első fejezetnek!