Prológus
I.
II.
III.
IV.
I.
"Eddig féltem az emlékektől, nem akartam tudni róluk, ahogy a múltról se, mindig a pillanatnak éltem, úgy, hogy a jövő és a múlt nem létezik. De rájöttem, azok vagyunk, amiket az emlékeinkből fel tudunk idézni, és az, hogy minek tartjuk magunkat, nagyban befolyásolja, mi történhet majd velünk a jövőben."

Zakály Viktória


《《《《《¤》》》》》


Az ősz hivatalosan is beköszöntött Lititzben. Ez leginkább a lakosok öltözékén látszott meg; előkerültek a meleg kabátok, a kötött pulóverek, bokacsizmák. A boltban vásárlók instant forró csokoládét vettek. Akik színt akartak belevinni az otthonukba, égősorokat aggattak fel. Egyszóval minden a maga rendje szerint haladt.

Ám a város egy része, mintha álomba szenderült volna - bár már eltelt két hét Raymond Collins temetése óta, nem minden állt helyre: a fiatal férfi közeli hozzátartozói elzárkóztak a külvilágtól. Az utóbbi hetekben Mr. Collins gyásza miatt nem jelent meg a helyi újság, ami pletykákat szült. A lepcses szájú Moritze testvérek legfrissebb hírhozókét tettek róla, hogy mindenki értesüljön az eseményekről. Ők Lititz füleiként szolgálták a várost - na meg nyomorították meg alaptalan történeteikkel néhány tagjuk életét.

Kimberly Heart is a gyászolókhoz hasonlóképp pihente ki az elmúlás fájdalmait. (Az csak még egy lapáttal rátett melankolikus lelkiállapotára, hogy Mrs. Collins őt kérte fel a beszédre.)

A lány úgy döntött, önsanyargatásképpen megnéz egy fájdalmas filmet. Omar Sy és Matt Damon alakításai között addig vacillált, amíg rá nem ráeszmélt, hogy kifogyott a kávébabból, valamint az összes vész-nasi-tartalékát felélte. Az pedig egyértelmű, hogy ropogtatni való nélkül nincs se Omar Sy, se Matt Damon.

Úgy, ahogy volt, pizsamájára kabátot húzott, és átcaplatott a legközelebbi pékségbe, az Addam's Bakerybe. Logikus választásnak tűnt, már csak a mennyei kávé csábító aromája, és a nosztalgikus áfonyás-desszert miatt is.

A lány Raymond temetése óta most először hagyta el a házat. Szinte idegennek hatott az a friss levegő, ami kilépve megcsapta az orrát. Elnyomta Ray képzelt illatát, ami eddig őt körülvette. A kinti nyüzsgés cseppet sem tűnt biztonságosnak.

Az emberek utána fordultak, egyik-másik megbámulta. Kim-et pedig az átlaggal ellentétben, ez egyáltalán nem érdekelte. Csak minél hamarabb akarta azt a pitét, és a napi koffein bevitelét.

Az Addam's Bakerybe lépve megszólalt az ajtóra lelógó csengő, és Joe már fordult is az újonnan érkező vevő -, Kimberly - felé.

- Kim! Rég láttalak errefelé - mosolyodott el a tulaj.

A nő megköszörülte a torkát.

- Üdv, Joe - köszönt udvariasan, amikor a pulthoz ért.

- Részvétem, Kimberly - tette rá munkás kezeit a nő vállára.

„Részvétem?... Részvétem. A legtöbb ember úgy dobálózik ezekkel a szavakkal, mintha tartalmukat véve nem jelentenének sokat. De az, ahogyan Joe mondta... Érződött benne, hogy komolyan gondolja. Hangjában a fájdalom tükröződött... Rég láttam ilyen nyílt tekintetet."

- Köszönöm - mosolyodott el halványan a lány.

- Ha bármi kéne, tudod, hol találsz. Na de most: mivel szolgálhatok?

- A szokásos.

- Egy áfonyás pite, és egy presszó - dünnyögte a férfi, és felfirkantotta a jegyzetére. Nem mintha ő el tudta volna olvasni, de tüntetőleg megtette. A vásárlók szerint ugyanis is sokkal inkább átadja a régimódi pékség hangulatát ez a szokás. - Még pár perc. Addig foglalj helyet - mutatott az asztalokra.

Kimberly a bejárattól legtávolabbi helyet szemelte ki. Az volt a kedvenc zuga. Mikor közelebb ért vette csak észre, hogy az asztal már foglalt. Száját elhúzva ült le a mellette lévőhöz.

„Úgyis csak pár perc."

Elővette kedvenc regényét, A kis herceget, majd odalapozott a megfelelő oldalhoz. Nagyon koncentrált, hogy megértse, amit a költő át akart adni, de képtelen volt kizárni a rá leső pillantásokat.

(És nem, nem a pizsamája miatt. Vagy legalábbis ezt remélte.)

Mikor már nagyon elege lett, felkapta a fejét; az ő kedvenc helyét elfoglaló férfivel nézett farkasszemet.

- Tudok segíteni? - kérdezte kissé gorombán. Másra sem vágyott, mint egy utána koslatóra.

- Melyik a kedvenc részed? - szólalt meg érdes hangján a férfi. Mintha csak most kelt volna.

- Bocs, de mi? - ráncolta homlokát a lány.

- „Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését."

A lány megdöbbent. Vajon véletlen, hogy azokat a sorokat idézte az előbb, amit ő olvasott?

- „Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban."

A két fiatal elmosolyodott.

Joe szakította meg a pillanat varázsát, amikor odavitte Kimnek a rendelését.

- Itt a névjegyem, ha esetleg tárgyalni szeretnél A kis hercegről - nyújtotta át a lánynak kártyát.

- Seth Johnson - olvasta le halkan a nevét. - Örültem, Seth - mosolyodott el, és bénán intett egy aprót.

- Én is örültem - felelte a férfi, és féloldalas mosolyra húzta száját.

Kimberly nem tudta megállni, hogy ne gondoljon Seth-re. Annyira feldobta a kedvét ez a röpke pár mondat, hogy amint hazáért, elhatározta, hogy valami vidámabb film után néz, mint amit Omar Sy, vagy Matt Damon tud nyújtani.

A nő egy ideig nézte a filmet, mígnem elnyomta az álom.

Kim gyönyörű ruhájában szemlélte magát a tükörben. Hullámos fürtöket varázsolt magának, amik lágyan omlottak vállaira. A nyakába azt a láncot akasztotta, amit Aidantől kapott előző este. Nagyon várta már, hogy érte jöjjön, de ahogy teltek a percek, egyre kétségbeesettebb lett.

„Hol van már?" - gondolta.

Aztán kapott egy SMS-t tőle. Csak annyi állt benne, hogy sajnálja.

Kim dühében letépte nyakából a láncot, és a szoba túlsó végébe hajította. Még sosem volt rá példa, hogy Aidan magára hagyta. Soha.

Negyed óra sem telt el, csengettek. Kimberly kivágta az ajtót. Már készült arra, hogy jól leordítja a fiú fejét, amikor...

- Ray? Te mit keresel itt?

- Én foglak elkísérni a bálba - mosolyodott el, és a lány karjáért nyúlt. - Ezt neked hoztam - mondta, és azzal a mozdulattal csuklójára tűzött egy virágot.

- Ray, én nem tudom mit kéne mondanom - kereste a szavakat, eredménytelenül.

- Csak annyit, hogy mehetünk- szólt közbe, és előre engedte a lányt.

Kimberly megkönnyebbülve lépkedett az autó felé. Mégis valahol nem hagyta nyugodni a tudat, hogy nem Aidan lesz a partnere. Ráadásul mi az, hogy sajnálom? A lány nem tudta felfogni a helyzetet. Nem vallt rá ez a viselkedés.

Kimberly felriadt álmából, amikor megszólalt a film főcímdala. Félkómásan visszaemlékezett a gimnáziumi bálban történtekre.

Jól emlékezett arra, hogy miután Aidan a pácban hagyta, megpróbálta túltenni magát, és élvezni az estét. Nem ment neki olyan könnyen.

Raymond többször is felkérte táncolni, puncsot vitt neki, ellátta bókokkal. Bemutatta a barátainak. Igazi lovagként viselkedett. Egy panasza nem lehetett rá.

Az este folyamán többször is kereste, de a fiú vagy nem reagált a hívásra, vagy kinyomta. Rengeteg üzenetet hagyott a hangpostájára, de válasz sosem érkezett rájuk.

Kimberly még hónapokig kereste, többször is elment a házukhoz, de csak a szülőket tálalta ott. Ők pedig nem segíthettek neki. Azt mondták, ezt Aidan külön kérte tőlük.

A lány amennyire tehetetlen volt akkoriban, annyira elszánt is. Nem adta fel a keresését hosszú ideig. De ahogy teltek a hónapok, majd évek, rájött, Aidan már nem tér vissza többet hozzá. A mai napig nem tudja felfogni ennek miértjét.

Raymond sem árulta el soha a lánynak, honnan tudta a bál estéjén, hogy Aidan elment.

„Pedig ha most itt lennél, velem. Vagy legalább Ray miatt."

Kim kipillantott az ablakon. A főutcára nézett le a nappaliból. Szinte rálátott a pékségre, ami az utca végébe épült. Valószínűsítette, Joe most is szorgoskodik a boltban. Általában túlórát vállalt, mert élvezett ott dolgozni. Sokan bolondnak tartották, de a lány úgy gondolta, különleges. Mindig bearanyozta kislánykorában a napjait, amikor nála járt. Még azzal a középszerű áfonyás-desszerttel is sikerült jókedvre derítenie.

Kimberlynek eszébe jutott a névjegykártya, amit a férfitól kapott. Így pár mondat után is úgy érezte, szeretné felhívni, de talán túl korai lett volna, ezért a táskája mélyére süllyesztette.

- Ráér ez később is - motyogta maga elé, és kezében a könyvet tartva folytatta A kis herceget.

„Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.

Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem

kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.

És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet."

- Már hat éve...
© misshapen_mirror,
книга «Mistletoe».
Коментарі