II.
„Ha két ember összetartozik, végül egymásra találnak, ha minden összeesküszik is ellenük."
Nora Roberts
《《《《《¤》》》》》
Seth Johnson pár hétre szabadságot vett ki, hogy kiszellőztesse a fejét. De persze az Igazgató úrnak úgy nyilatkozott, hogy továbbképzésre jelentkezett egy pennsylvaniai kisvárosba. A férfi nem tervezett semmi különöset aznapra. Úgy gondolt tesz egy hosszú sétát a környéken, majd beugrik Joe-hoz.
A szűkös utcákban közlekedett. Gyermekkorában is így tette; ott voltak a legérdekesebb boltok, mint például a Cafe & Coffee, valamint a régi könyvesbolt és képregénybolt szerepét betöltő Aaron's Books. Utóbbit azóta sem újították fel, hogy elhagyta a várost. Minden olyan maradt, mint 2012-ben. A férfi a Springs Parkba vette az irányt. A főbb utait végig taposta; pora olykor fel-felszállt, amikor egy biciklis hajtott el mellette. Seth a szökőkúthoz ment, majd odaállt neki háttal. Egy pénzérmét hajított a vízbe. Kívánt. Ugyan nem hitt a babonákban, de úgy gondolta most szerencsét próbál.
„Hátha" - gondolta.
Eszébe jutott, hogy milyen sok időt töltött itt gyerekként, valamint hogy itt verekedett össze életében először, kamaszként. Nem viselte büszkén a dolgot, de boldogan nyugtázta magában, hogy milyen jól felülkerekedett az ifjú Collinson. Aztán elkezdte mardosni a bűntudat, hiszen Raymond halott, ő pedig nem ment még el a sírjához. Jó, oké, igen, ott volt a temetésen, de csak a távolból szemlélte az eseményt. Ezért hát erőt vett magán, és nekivágott a bő félórás útnak.
* * *
„Itt nyugszik Raymond Collins, aki Lititz város szerves részét képezte. Nyugodjon békében." - olvasta le halkan Seth a sírkőről. Puccos volt, annyira, hogy a szegényebbek talán ki is lopták volna a temetőből, mert rövidtávon megélhetést nyújtana. Cirkalmányos betűkkel írták rá a szavakat, de mind üresnek hatott.
"Egy embert nem lehet leírni két mondatban." Hiszen Seth is olyan hosszú utat tett meg ezidáig. Rengeteg buktatón ment át, sok döntését megbánta. (Legnagyobb baklövésének azt tartotta, amikor elhagyta Lititzt.) Az évek formálták a gondolkodását, és lehet, nagyképűen hangzik, de jobb emberré vált.
Bőrkesztyűjét levette, és letérdelt az avarba. Haragudott Ray-re, de leginkább csak sajnálni tudta. Átfutott az agyán, hogy amikor ilyen képet vágott ő maga, akkor a fiú mindig hátba vágta; utálta a sajnálatot. Ezért nem is érzett senki iránt így -, vagy legalábbis nagyon próbált úgy tenni. De az igazság az, hogy a Collins család vérében ott volt az az álszentség, ami miatt is tűntek annyira tökéletesnek, már-már nem eviláginak. Seth jól tudta azt is, hogy bepiszkolták a kezüket azért, hogy ennyi mindent elérjenek az életben. Például Mrs. Collins nem egyszer hamisította meg az eredményeit annak érdekében, hogy megfelelő színben tűnjön fel, amikor állásinterjúra készült egy jól menő vállalathoz. Ráadásul így tudott profiktól tanulni, és vált befutott ügyvéddé.
A lényeg, a lényeg; Raymond Collins is tanult egyet, s mást, ami a piszkos dolgokat érintette. Mindez ellenére a szülei nyomába sem ér. Rendesen kikupálódott a nagyszüleinél töltött nyár alatt; tisztességes fiatalember vált belőle. Seth Johnson ezért sem tudott igazán haragudni rá. Valahol, a szíve mélyén tudta, hogy Ray és az ő problémáik már rég a múlt részét képezik.
Kezében egy sárga rózsa csokrot tartott. Apránként elhelyezgette a virág szirmait, és a sírkő elé rakta a többi mellé. Képeslapok, mécsesek, fényképek tömkelege borította be a sír környékét. Seth emiatt kissé feleslegesnek érezte magát ott. Árgus tekintetével a részvét ajándékokat fürkészte. Azon gondolkozott, talán kéne-e imádkoznia, hiszen ez egy morva temető, de végül elvetette az ötletet.
- Aidan Johnson? - szólította meg távolabbról egy magas hang. Kellemetlenül bájosnak vélte. Tolakodónak. Ezek összeadva csak annyit jelenthettek, hogy Ray édesanyja közeledik felé.
Seth megrándult, amikor régi nevén szólította a nő. Már rég nem volt erre példa. Nem számolt azzal, hogy Aidannek fogják hívni, azzal meg pláne nem, hogy összefut a nővel.
- Á, Mrs. Collins! - felelte Seth, amikor felismerte az asszonyt.
- Nem tudtam, hogy visszatért a városba, Aidan. Minek köszönhetem a látogatását?
- Most a napokban értesültem arról, hogy Raymond... - kezdett volna bele a fiatal, de elakadt a szava. Képtelen volt kimondani; még nem tudatosult benne, a nyilvánvaló, miszerint...
- Halott. Igen - fejezte be a mondatát rideg hangsúllyal Mrs. Collins.
- Őszinte részvétem, asszonyom. Raymond kiváló ember volt. Képtelen vagyok felfogni, hogy történhetett ez.
- Mindez ellenére meglep, hogy látom. Talán csak nem az a bájos lány, Kimberly Heart miatt érkezett a városba? - Seth meglepettségében azt sem tudta, mit reagáljon. - Vagy talán Raymond háza érdekli? Máris lecsapna az ajánlatra? Merő pofátlanság.
- Nézze, asszonyom. Nincsenek ilyen szándékaim. Raymond miatt jöttem vissza, nem holmi ház miatt.
- Tökéletesen átlátok magán, Aidan Johnson. Mindig csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Pláne amikor se szó, se beszéd, magára hagyta a Heart lányt. Raymond hónapokig ápolta őt, mert maga összetörte a szívét. Hát nem látja? Elég fájdalmat okozott eddig is, hagyjon minket békén! Ezt az egész város nevében üzenem magának.
- Tudja jól, miért kellett elmennem. Ne próbálja nekem bemesélni, hogy önzőn megfutamodtam, és...
Seth érezte, hogy kezd felforrni az agyvize. Egyáltalán, hogy gondolhatja, hogy önző szándékai vezérelték, amikor aznap este elhagyta Lititzt? Ráadásul Kimberly hogy jön ehhez az egészhez?
- Higgyen, amit akar, Aidan. De tartsa távol magát a fiamtól! Nem teheti be többet a lábát a temetőbe, arról személyesen gondoskodom! Most pedig, kérem, távozzon!
Sethnek több sem kellett. Minél inkább el akarta hagyni a temetőt, de leginkább távol akarta tartani magát a hárpia Mrs. Collinstól. Úgy érezte fel tudna robbanni. Most már tényleg másra sem vágyott, mint Joe kávéjára.
- Hibbant nőszemély! - morogta orra alatt a férfi, és egyre szaporábban szedte lábait.
Seth az átlagnál több időt töltött most el az Addam's Bakeryben. Úgy érezte, percről percre ismét elfogja a hely varázsa. Nosztalgikusnak érezte az egészet. Tetszett neki, hogy a falakat világosabbra festette Joe, de az '80-as évek hangulatát meghagyta. Még az az ócska pénztárgép is hűen szolgálta a pékséget. A férfi egyszerűen imádta a helyiséget. Akármennyire is középszerűnek tartotta a süteményeket, már a kiszolgálásért és a kávéért megérte betérni ide. Az embernek egyből jobb kedve derült tőle.
A férfi annyira elmerült a helyben, hogy észre sem vette csörgő telefonját egyhamar.
- Na, végre, haver. Azt hittem már fel sem veszed - sóhajtotta a vonal túlsó végéről egy elégedetlen hang.
- Josh, szia! - nevette el magát Seth. - Hogy vagy?
- Mi az, hogy hogy vagyok? Hetek óta kergetlek telefonon, de semmi hír felőled. Csak úgy felszívódtál. Hol vagy, ember?
- Bocs, hogy nem szóltam. Volt egy kis elintéznivalóm a szülővárosomban - vetette oda félvállról.
- Kösz, jó tudni - morogta oda neki a fiú. - Na de mi volt olyan fontos, hogy többszáz mérföldet utazz hazáig?
- Egy barátom temetése. Tudod, Raymond Collins. Biztosan meséltem már róla...
- Furcsa figura - jegyezte meg. - Emlékszem rá. Miatta hagytad ott Lititzt, igaz?
- Valójában Kimért - javította ki Seth.
- Egy és ugyanaz - felelte Josh. Seth jól tudta, hogy forgatja a szemét. Ki nem állhatta Raymond Collinst, pedig még nem találkozott vele élőben.
„És most már nem is fog..."
- Na és, meddig maradsz? - tudakolta.
- Még nem tudom, Josh. Talán a jövőhéten megyek már haza.
- Hát, bármit is csinálsz ott, ne csak süttesd a hasad a napon! Már beadnék egy házibulit veled.
- Majd megbeszéljük a részleteket, ha hazamentem, ígérem.
Josh ráhagyta a dolgot. Érezte, hogy több van ebben a dologban, mint Raymond halála. Túl jól ismerte már ahhoz Sethet. Ám nem akart tovább faggatózni, úgyis csak süketelést hallott volna vissza. Azzal az indokkal tette le, hogy kezdődik a tanórája; biológia azokkal a szarosokkal - ahogyan ő fogalmazott.
Seth még megitta a kávéját. Úgy tervezte,utána hazamegy. Mikor távozni készült, egy fiatal nő robbant be az ajtón. Testtartása megtört volt, kezeit ernyedten lógatta combja mellett. Pizsamát viselt. Az arcán annyi fájdalom tükröződött, amit egy ember nem képes elviselni. kétségbeesettnek tűnt, de valahol büszkeség áradt belőle. Mintha azt akarta volna sugallni a körülötte levőknek, hogy érdekesebb látnivaló is van itt, mint egy hálóruhában járkáló nő -, legalábbis Seth így olvasta le róla. Régi szórakozása az, hogy amikor járatlan utakon volt, akkor megfigyelte az embereket, majd történeteket kreált róluk. Most sem volt ez másképp. Mert ugyan bár ismerős helyen járt, idegennek érezte magát ott, Lititzben. Annyi idő után...
A pizsamás nő felé lépkedett, ezért arra következtetett, talán helyet foglalni vele szemben, de aztán tétovázott kicsit, és a mellette levő asztalnál foglalt helyet. Felcsapta a könyvet, és könyvjelzőjét kezdte el babrálni. Néha füle mögé tűrte rakoncátlan tincseit. Seth elmosolyodott az akaratlan mozdulaton. Annyira gyönyörűnek gondolta. Nem tudta megállni a bámulást, ahányszor elszakította tekintetét a nőről, valami arra vezérelte, vessen rá még egy pillantást.
- Tudok segíteni? - szegezte neki a kérdést a hölgy. Bosszúsnak tűnt. Olyan hangsúlyt ejtett meg, amitől a legtöbb embernek elment volna az életkedve, de a férfi nem állt odébb. Szemügyre vette azt a regényt, amit az előbb a nő olvasott: A kis herceg. Írta: Antoine de Saint-Exupéry.
Egy kis szünet után megszólalt:
- Melyik a kedvenc részed? - bökött a könyv felé.
A nő értetlen arcot vágott. Seth élvezte, hogy zavarba hozhatta. Élvezte a helyzetet, akármennyire is kellemetlennek hatott.
-„Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban." - gondolta magában, de csak akkor döbbent rá, hogy hangosan is kiejtette a szavakat, amikor a lány ajkait mosolyra húzta.
Mielőtt a nő távozott, megadta az elérhetőségeit. Ezután hosszasan figyelte hűlt helyét. Azon gondolkozott, el kellett-e volna árulnia neki, hogy ő Aidan, ha már a sors így hozta.
Seth Johnson végül elvetette az ötletet, mert úgy gondolta, ha felkeltette a lány érdeklődését, úgy is keresni fogja. Távozása előtt szemtelenül sok borravalót hagyott az asztalon, és mellé egy üzenetet csatolt: „Köszönöm az áfonyás desszertet. - Aidan."
Sziasztok! ❤
Ezzel a résszel szeretnék boldog újévet kívánni nektek! 😊Remélem mindenkinek sikeres éve lesz, és aki ír fogadalmakat, tudja azokat teljesíteni.
Nora Roberts
《《《《《¤》》》》》
Seth Johnson pár hétre szabadságot vett ki, hogy kiszellőztesse a fejét. De persze az Igazgató úrnak úgy nyilatkozott, hogy továbbképzésre jelentkezett egy pennsylvaniai kisvárosba. A férfi nem tervezett semmi különöset aznapra. Úgy gondolt tesz egy hosszú sétát a környéken, majd beugrik Joe-hoz.
A szűkös utcákban közlekedett. Gyermekkorában is így tette; ott voltak a legérdekesebb boltok, mint például a Cafe & Coffee, valamint a régi könyvesbolt és képregénybolt szerepét betöltő Aaron's Books. Utóbbit azóta sem újították fel, hogy elhagyta a várost. Minden olyan maradt, mint 2012-ben. A férfi a Springs Parkba vette az irányt. A főbb utait végig taposta; pora olykor fel-felszállt, amikor egy biciklis hajtott el mellette. Seth a szökőkúthoz ment, majd odaállt neki háttal. Egy pénzérmét hajított a vízbe. Kívánt. Ugyan nem hitt a babonákban, de úgy gondolta most szerencsét próbál.
„Hátha" - gondolta.
Eszébe jutott, hogy milyen sok időt töltött itt gyerekként, valamint hogy itt verekedett össze életében először, kamaszként. Nem viselte büszkén a dolgot, de boldogan nyugtázta magában, hogy milyen jól felülkerekedett az ifjú Collinson. Aztán elkezdte mardosni a bűntudat, hiszen Raymond halott, ő pedig nem ment még el a sírjához. Jó, oké, igen, ott volt a temetésen, de csak a távolból szemlélte az eseményt. Ezért hát erőt vett magán, és nekivágott a bő félórás útnak.
* * *
„Itt nyugszik Raymond Collins, aki Lititz város szerves részét képezte. Nyugodjon békében." - olvasta le halkan Seth a sírkőről. Puccos volt, annyira, hogy a szegényebbek talán ki is lopták volna a temetőből, mert rövidtávon megélhetést nyújtana. Cirkalmányos betűkkel írták rá a szavakat, de mind üresnek hatott.
"Egy embert nem lehet leírni két mondatban." Hiszen Seth is olyan hosszú utat tett meg ezidáig. Rengeteg buktatón ment át, sok döntését megbánta. (Legnagyobb baklövésének azt tartotta, amikor elhagyta Lititzt.) Az évek formálták a gondolkodását, és lehet, nagyképűen hangzik, de jobb emberré vált.
Bőrkesztyűjét levette, és letérdelt az avarba. Haragudott Ray-re, de leginkább csak sajnálni tudta. Átfutott az agyán, hogy amikor ilyen képet vágott ő maga, akkor a fiú mindig hátba vágta; utálta a sajnálatot. Ezért nem is érzett senki iránt így -, vagy legalábbis nagyon próbált úgy tenni. De az igazság az, hogy a Collins család vérében ott volt az az álszentség, ami miatt is tűntek annyira tökéletesnek, már-már nem eviláginak. Seth jól tudta azt is, hogy bepiszkolták a kezüket azért, hogy ennyi mindent elérjenek az életben. Például Mrs. Collins nem egyszer hamisította meg az eredményeit annak érdekében, hogy megfelelő színben tűnjön fel, amikor állásinterjúra készült egy jól menő vállalathoz. Ráadásul így tudott profiktól tanulni, és vált befutott ügyvéddé.
A lényeg, a lényeg; Raymond Collins is tanult egyet, s mást, ami a piszkos dolgokat érintette. Mindez ellenére a szülei nyomába sem ér. Rendesen kikupálódott a nagyszüleinél töltött nyár alatt; tisztességes fiatalember vált belőle. Seth Johnson ezért sem tudott igazán haragudni rá. Valahol, a szíve mélyén tudta, hogy Ray és az ő problémáik már rég a múlt részét képezik.
Kezében egy sárga rózsa csokrot tartott. Apránként elhelyezgette a virág szirmait, és a sírkő elé rakta a többi mellé. Képeslapok, mécsesek, fényképek tömkelege borította be a sír környékét. Seth emiatt kissé feleslegesnek érezte magát ott. Árgus tekintetével a részvét ajándékokat fürkészte. Azon gondolkozott, talán kéne-e imádkoznia, hiszen ez egy morva temető, de végül elvetette az ötletet.
- Aidan Johnson? - szólította meg távolabbról egy magas hang. Kellemetlenül bájosnak vélte. Tolakodónak. Ezek összeadva csak annyit jelenthettek, hogy Ray édesanyja közeledik felé.
Seth megrándult, amikor régi nevén szólította a nő. Már rég nem volt erre példa. Nem számolt azzal, hogy Aidannek fogják hívni, azzal meg pláne nem, hogy összefut a nővel.
- Á, Mrs. Collins! - felelte Seth, amikor felismerte az asszonyt.
- Nem tudtam, hogy visszatért a városba, Aidan. Minek köszönhetem a látogatását?
- Most a napokban értesültem arról, hogy Raymond... - kezdett volna bele a fiatal, de elakadt a szava. Képtelen volt kimondani; még nem tudatosult benne, a nyilvánvaló, miszerint...
- Halott. Igen - fejezte be a mondatát rideg hangsúllyal Mrs. Collins.
- Őszinte részvétem, asszonyom. Raymond kiváló ember volt. Képtelen vagyok felfogni, hogy történhetett ez.
- Mindez ellenére meglep, hogy látom. Talán csak nem az a bájos lány, Kimberly Heart miatt érkezett a városba? - Seth meglepettségében azt sem tudta, mit reagáljon. - Vagy talán Raymond háza érdekli? Máris lecsapna az ajánlatra? Merő pofátlanság.
- Nézze, asszonyom. Nincsenek ilyen szándékaim. Raymond miatt jöttem vissza, nem holmi ház miatt.
- Tökéletesen átlátok magán, Aidan Johnson. Mindig csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Pláne amikor se szó, se beszéd, magára hagyta a Heart lányt. Raymond hónapokig ápolta őt, mert maga összetörte a szívét. Hát nem látja? Elég fájdalmat okozott eddig is, hagyjon minket békén! Ezt az egész város nevében üzenem magának.
- Tudja jól, miért kellett elmennem. Ne próbálja nekem bemesélni, hogy önzőn megfutamodtam, és...
Seth érezte, hogy kezd felforrni az agyvize. Egyáltalán, hogy gondolhatja, hogy önző szándékai vezérelték, amikor aznap este elhagyta Lititzt? Ráadásul Kimberly hogy jön ehhez az egészhez?
- Higgyen, amit akar, Aidan. De tartsa távol magát a fiamtól! Nem teheti be többet a lábát a temetőbe, arról személyesen gondoskodom! Most pedig, kérem, távozzon!
Sethnek több sem kellett. Minél inkább el akarta hagyni a temetőt, de leginkább távol akarta tartani magát a hárpia Mrs. Collinstól. Úgy érezte fel tudna robbanni. Most már tényleg másra sem vágyott, mint Joe kávéjára.
- Hibbant nőszemély! - morogta orra alatt a férfi, és egyre szaporábban szedte lábait.
Seth az átlagnál több időt töltött most el az Addam's Bakeryben. Úgy érezte, percről percre ismét elfogja a hely varázsa. Nosztalgikusnak érezte az egészet. Tetszett neki, hogy a falakat világosabbra festette Joe, de az '80-as évek hangulatát meghagyta. Még az az ócska pénztárgép is hűen szolgálta a pékséget. A férfi egyszerűen imádta a helyiséget. Akármennyire is középszerűnek tartotta a süteményeket, már a kiszolgálásért és a kávéért megérte betérni ide. Az embernek egyből jobb kedve derült tőle.
A férfi annyira elmerült a helyben, hogy észre sem vette csörgő telefonját egyhamar.
- Na, végre, haver. Azt hittem már fel sem veszed - sóhajtotta a vonal túlsó végéről egy elégedetlen hang.
- Josh, szia! - nevette el magát Seth. - Hogy vagy?
- Mi az, hogy hogy vagyok? Hetek óta kergetlek telefonon, de semmi hír felőled. Csak úgy felszívódtál. Hol vagy, ember?
- Bocs, hogy nem szóltam. Volt egy kis elintéznivalóm a szülővárosomban - vetette oda félvállról.
- Kösz, jó tudni - morogta oda neki a fiú. - Na de mi volt olyan fontos, hogy többszáz mérföldet utazz hazáig?
- Egy barátom temetése. Tudod, Raymond Collins. Biztosan meséltem már róla...
- Furcsa figura - jegyezte meg. - Emlékszem rá. Miatta hagytad ott Lititzt, igaz?
- Valójában Kimért - javította ki Seth.
- Egy és ugyanaz - felelte Josh. Seth jól tudta, hogy forgatja a szemét. Ki nem állhatta Raymond Collinst, pedig még nem találkozott vele élőben.
„És most már nem is fog..."
- Na és, meddig maradsz? - tudakolta.
- Még nem tudom, Josh. Talán a jövőhéten megyek már haza.
- Hát, bármit is csinálsz ott, ne csak süttesd a hasad a napon! Már beadnék egy házibulit veled.
- Majd megbeszéljük a részleteket, ha hazamentem, ígérem.
Josh ráhagyta a dolgot. Érezte, hogy több van ebben a dologban, mint Raymond halála. Túl jól ismerte már ahhoz Sethet. Ám nem akart tovább faggatózni, úgyis csak süketelést hallott volna vissza. Azzal az indokkal tette le, hogy kezdődik a tanórája; biológia azokkal a szarosokkal - ahogyan ő fogalmazott.
Seth még megitta a kávéját. Úgy tervezte,utána hazamegy. Mikor távozni készült, egy fiatal nő robbant be az ajtón. Testtartása megtört volt, kezeit ernyedten lógatta combja mellett. Pizsamát viselt. Az arcán annyi fájdalom tükröződött, amit egy ember nem képes elviselni. kétségbeesettnek tűnt, de valahol büszkeség áradt belőle. Mintha azt akarta volna sugallni a körülötte levőknek, hogy érdekesebb látnivaló is van itt, mint egy hálóruhában járkáló nő -, legalábbis Seth így olvasta le róla. Régi szórakozása az, hogy amikor járatlan utakon volt, akkor megfigyelte az embereket, majd történeteket kreált róluk. Most sem volt ez másképp. Mert ugyan bár ismerős helyen járt, idegennek érezte magát ott, Lititzben. Annyi idő után...
A pizsamás nő felé lépkedett, ezért arra következtetett, talán helyet foglalni vele szemben, de aztán tétovázott kicsit, és a mellette levő asztalnál foglalt helyet. Felcsapta a könyvet, és könyvjelzőjét kezdte el babrálni. Néha füle mögé tűrte rakoncátlan tincseit. Seth elmosolyodott az akaratlan mozdulaton. Annyira gyönyörűnek gondolta. Nem tudta megállni a bámulást, ahányszor elszakította tekintetét a nőről, valami arra vezérelte, vessen rá még egy pillantást.
- Tudok segíteni? - szegezte neki a kérdést a hölgy. Bosszúsnak tűnt. Olyan hangsúlyt ejtett meg, amitől a legtöbb embernek elment volna az életkedve, de a férfi nem állt odébb. Szemügyre vette azt a regényt, amit az előbb a nő olvasott: A kis herceg. Írta: Antoine de Saint-Exupéry.
Egy kis szünet után megszólalt:
- Melyik a kedvenc részed? - bökött a könyv felé.
A nő értetlen arcot vágott. Seth élvezte, hogy zavarba hozhatta. Élvezte a helyzetet, akármennyire is kellemetlennek hatott.
-„Tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban." - gondolta magában, de csak akkor döbbent rá, hogy hangosan is kiejtette a szavakat, amikor a lány ajkait mosolyra húzta.
Mielőtt a nő távozott, megadta az elérhetőségeit. Ezután hosszasan figyelte hűlt helyét. Azon gondolkozott, el kellett-e volna árulnia neki, hogy ő Aidan, ha már a sors így hozta.
Seth Johnson végül elvetette az ötletet, mert úgy gondolta, ha felkeltette a lány érdeklődését, úgy is keresni fogja. Távozása előtt szemtelenül sok borravalót hagyott az asztalon, és mellé egy üzenetet csatolt: „Köszönöm az áfonyás desszertet. - Aidan."
Sziasztok! ❤
Ezzel a résszel szeretnék boldog újévet kívánni nektek! 😊Remélem mindenkinek sikeres éve lesz, és aki ír fogadalmakat, tudja azokat teljesíteni.
Коментарі