Emlékmorzsa
Vörös ajkai közül
úgy szökik ki a sóhaj,
mintha terhes lenne a levegő,
benne olyan sok kérdést szül a ma,
hogy minden egyes történés
holnapra kerül.
Holnapra kell halasztani,
fáj emlékeznie is,
mert a világ olyan cudar,
és sötét benne a legtöbb zuga,
hogy el kell napolni,
s a jelenre fókuszálni.
Na persze, könnyű azt mondani,
mikor az ember gondolatait
olyan sok bús emlék keretzi,
és a szívre hárul az összes morzsa,
útfélen szétszórva,
amelyeket ő hoz figyelmébe.
Legfőképp az éjszakákat,
- a dolog csak úgy adja magát, -
heves csókjait,
fahéjjal bódító illatát,
fehér fogaival díszített
széles mosolyát.
Keserű érzés mardossa
gyomrát ezernyi pillangó
repdesve, rózsaszínre mossa,
mígnem fordul át feketébe,
s gyász fájdalmas időszaka
maga alá temeti egészében.
Néma hangokat formál,
de arca majdnem üres
mint a félig teli pohár,
amit próbál egy huzamra felhajtani,
hátha minden érzését,
morzsákból összetehető emlékeit
a víz egy csapásra elhajtja,
talán a holnapba.
2020-01-30 19:19:06
6
0