Ahogy beléptem a házba szinte összeütköztem Ray-el aki már várt rám.

- Felvettek? - kérdezte rögtön, szemei szikrákat szórtak, nemleges választ el sem fogadott volna.

- Igen fel, de ott kell majd laknom, csak hétvégére tudok hazajönni - magyaráztam miközben levettem a cipőimet.

- És akkor ki fog főzni nekem? - hát persze, másra gondolni sem tud önmagán kívül.

- Nem tudom, majd kitalálok valamit - elindultam a telefonhoz, hogy felmondjak Johnnál, de a karomnál fogva megállított.

- Mi van a fizetéssel? Mennyit fogsz kapni? - már vártam ezt a kérdést.

- Eleget ahhoz, hogy fizetni tudjam a házat - vállat vontam, de nem nagyon tetszett neki.

- Pontosan mennyit? - fenyegetőn közelebb hajolt hozzám, úgyhogy kénytelen voltam normális választ adni.

- Heti 250 dollárt - szemrebbenés nélkül hazudtam neki, de a szívem a torkomban dobogott. Féltem hogy rájön az igazságra.

- Nagyon jó - fejben már azt számolgathatta, hogy mennyi piára lesz az elég.

Ezután már hagyott a dolgomra menni és egész nap békén hagyott, mondhatni jó kedve volt, már az agresszív személyéhez képest. Anya nagyon boldog volt, hogy végre nem kell a kocsmában melóznom és még ha nem is tetszett neki, hogy elköltözök, akkor sem mutatta ennek semmi jelét. Én viszont nagyon aggódtam, számításba vettem minden lehetőséget és igyekeztem a legjobbat kihozni a dolgokból. Johnnál felmondtam és egy közeli étkezdéből minden napra rendeltem ételt és italt, még azt is vállalták, hogy minden alkalommal kihordják.

Vasárnap mindent előkészítettem, az egyetlen kopott bőröndbe belepakoltam azt a néhány ruhadarabot amim volt és egy-két fényképet, meg emléket. Elnéztem a félig megpakolt táskát és fejben már tervezgetni kezdtem, hogy a fizetésemből veszek majd néhány új nadrágot és pólót. Aznap este reményteljesen hajtottam álomra a fejem és próbáltam pozitívan hozzáállni az új álláshoz. Reggel azonnal kipattantak a szemeim a csipogó hangra és már el is kezdtem készülődni. Szerettem volna jó benyomást kelteni, úgyhogy felvettem egy világos farmert, egy fehér virágmintás pólót és rá a kedvenc kardigánomat. Nem mondom, hogy hódítani tudtam volna a szerelésemmel, inkább hasonlítottam egy kislányra, de ezen kívül leginkább kinyúlt, lyukas felsőim voltak.

Ettem egy szelet vajas pirítóst, amit egy pohár mentateával öblítettem le és még gyorsan fogat mostam. Az ujjaimmal végigfésültem gesztenyebarna hajamat, de az továbbra is kócosan keretezte arcomat. Sietnem kellett, ha el akartam érni a megfelelő buszt, mert ígyis egy óra kellett mire odaértem. Óvatosan benyitottam anya szobájába, mire álmosan felpislantott takarója alól és halványan rám mosolygott. Könnyek gyűltek a szemeimbe ahogy odasiettem hozzá és szorosan megöleltem. Még magamba szippantottam azt a tipikus édeskés illatát, ami mindig nyugalommal töltött el.

- Jó legyél kislányom - adott egy puszit az arcomra és letörölte kibuggyanó könnyeimet - És ne feledd, te vagy a legerősebb, legszebb és legcsodálatosabb lány akit ismerek.

- Anya, ne túlozz - csóváltam meg a fejem - Nem akarlak itt hagyni egyedül.

- Ne aggódj én rendben leszek és tudunk majd beszélni, hétvégén pedig úgyis hazajössz - újra megölelt - Menj, mert lekésed a buszt.

- Szeretlek - nyomtam egy csókot a homlokára és még rámosolyogtam.

- Én is szeretlek. Indulás - kitaszigált az ajtón és végre elindultam a buszhoz.

Sikerült elérnem a járatot, igaz eltartott egy ideig amíg a kézi bőröndömmel felszenvedtem magam, de a sofőr türelmesen megvárt. Az úton eluralkodott rajtam a félelem, hiába próbáltam nyugodt maradni, mégiscsak egy ismeretlen helyen, idegenekkel fogok egy házban lakni. Ráadásul csak annyi tapasztalatom volt, amennyit otthon szereztem. Egy óra múlva újra a fekete kapu előtt álltam, kalapáló szívvel nyomtam meg a csengőt, tudtam hogy innentől kezdve nincs visszaút. Beléptem az udvarra és miközben végighaladtam a járdán újra megcsodáltam a hatalmas birtokot. Az ajtón kopogtam egyet, aztán lenyomtam a kilincset és beléptem az előtérbe. A táskámat letettem a földre és megpillantottam Mr. Wilkinsont, aki egy hatalmas tükör előtt állva igazította a nyakkendőjét.

- Jó napot Mr. Wilkinson - köszöntem illedelmesen, mire elindult felém.

- Miss Davies, örülök hogy pontosan érkezett. Sajnos most rohannom kell, de majd a fiam megmutatja a szobádat és a házat - hadarta el és pár pillanat múlva már egyedül ácsorogtam a lábtörlő előtt.

A cipőmet levettem és betettem a fehér szekrénybe, aztán elővettem a papucsomat és a konyha felé vettem az irányt. Beléptem a már ismerős helyiségbe, de rögtön megtorpantam ahogy megpillantottam Mr. Wilkinson fiát. Így első ránézésre nem tűnt nálam sokkal idősebbnek, a húszas évei elején járhatott. Egy bárszéken ült a kávéját kortyolgatva, miközben unottan nyomkodta a telefonját. Kicsit beljebb mentem, mire végre észrevett és felpillantott rám. Már messziről kiszúrtam, hogy mennyire nem hasonlít az apjára. Egyedül sötét hajuk egyezett, de míg Mr. Wilkinson szemei kéken világítottak, addig a fia szinte fekete szemeivel mért végig. Többször is végigjáratta rajtam tekintetét, míg végül arca grimaszba fordult és inkább újra a szájához érintette a csészét. Már meg sem lepődtem a reakcióján, nem ő volt az egyetlen aki undorodott tőlem, nem véletlenül utáltam tükörbe nézni. Erőt véve magamon közelebb mentem hozzá és a kezemet nyújtottam felé.

- Catherine Davies vagyok - egy gyenge mosolyt is sikerült az arcomra erőszakolnom.

Újra rám pillantott és megvetően nézett hol az arcomra, hol a kezemre.

- Nem érdekel - megrántotta a vállát és a telefonja felé fordult, miközben én kínosan visszaeresztettem magam mellé a kezemet.

Csak most tűnt fel, hogy a bal szemöldökében volt egy piercing és a fülében fekete fültágító lóg, elég ijesztő hatást keltett.

- Mi lenne ha nem bámulnál? - felém fordította a fejét, úgyhogy inkább a földet kezdtem tanulmányozni.

Ennél kínosabb helyzetet el sem tudtam volna képzelni, legszívesebben ott helyben elástam volna magam.

- Mr. Wilkinson azt mondta, hogy megmutatod a szobámat - a hangom olyan volt mint egy egércincogás.

Leszállt a bárszékről és közelebb lépett hozzám, én meg ugyanúgy hátráltam néhány lépést, míg végül a hátam a falnak ütközött. Nagyjából két fejjel lehetett nálam magasabb, úgy nézett le rám, csak egy borsószemnek éreztem magam mellette.

- Gyere - csak ennyit mondott, aztán hátat fordított és elindult a folyosóra.

Felvettem a bőröndöm, miközben ő már a lépcsőn szedte a lábait, én meg minden erőmet összeszedve hurcoltam fel a csomagomat. Jobbra mentünk, néha hátranézett, de ahelyett hogy segített volna csak szánakozva pillantott rám és tuti biztos voltam benne hogy magában jól szórakozik rajtam. Már most tudtam hogy egy arrogáns seggfejjel van dolgom.