III.
Nem érzek semmit,
Csak az engem széttépő emlékeket.
De azokat nagyon.
Mintha nem is én lennék a testem, hanem ők.
Behálózzák minden kis részemet,
Megfosztva szabadságomtól. (Attól, ami soha nem is létezett.)
Marcangol a tudat, hogy otthagytam,
Azzal a nyamvadt virággal a kezében.
Érzem óvatosnak szánt érintését a vállamon,
Ami mégis annyira erősre sikeredett, hogy felszisszentem.
Talán meg kellett volna mondanom, hogy
Nem, mert ez nem így megy,
Kérlek, hagyj elmenni,
Viszont én csak kisétáltam az udvarról.
Kisétáltam, örökre magam
Mögött hagyva három évet, és őt.
Meghaltam, miközben én öltem meg mást.
A bűntudat tette annyira fájdalmassá a végtelen zuhanást?
2019-06-24 14:55:34
6
5