csillagnapsi
@Lucylillaa
„Arcomra kenem itt hagyott festékeid, így próbálván jobban szeretni magam.”
Вірші
felejthető.
Sírsz, én meg újra elhiszem, hogy lehetünk még boldogok. Filmet nézünk, a képek pörögnek, de egyiket sem látom, lefoglal a fulladás művészete. Most éppen a pénteki boldogságot próbálom megtartani, de könnyeid elmossák. Azt mondod, hajnalban tiéd lesz a világ, de tudom, hogy ismét csak a hazugságaiddal dobálózol. Semmit sem tudsz mondani a szeretetemre, pedig szeretnéd, ha kicsit mégis képes lennél rá. Nem, mi nem vagyunk, most csak egy hasonmásommal ordibálsz. Fülhallgatóban szól egy beszéd, éppen egy lány festi újra a csillagokat, legyintesz, újabb dolog, Ami mehet a felejthető dolgok listájára. Az első dolog a szereteted.
2
0
382
koraőszi fulladás.
Most ez vagyunk mi. Majd szólj, ha eldöntötted, mikor akarsz összetörni. Ősz van a szívemben. Olyan, mintha kiabálnál, pedig összeszorított szájjal alszol. Álmodban azt mondod, Te hamarabb fogsz meghalni, mint a világ. Úgy mosolyogsz, Mintha számítana bármit is ez a nap, pedig még sosem sírtál ennyit előttem. A levelek helyettünk halnak meg. Várom, hogy végre újjáéledhessek, és ígérem, akkor teljes szívemből szeretni foglak. Most ez a szívünk. Napsugarakat könnyezel, bele akarok fulladni egybe.
5
0
410
fulladozás.
fulladozok benned magamban mindenben annyira szeretném látni a mosolyod annyira szeretnék boldog lenni olyan kibaszottul szeretném ha te az lennél annyira szeretnélek megölelni hogy érezzem szíved dobogását az enyém remeg reszket a félelemtől amit saját magamnak okoztam gyűlölöm hogy nem tudok semmit tenni hogy megölök mindenkit a bűnös szavaimmal ahogy téged is
6
8
506
i.
olyan volt, mint egy zuhanás a végtelenben pedig csak behunytam a szememet. elképzeltem, hogy most az egész világ amúgy nem is nem is létezik, ahogy én sem, a szívemnek engedtem teret. hagytam dobogni, nem fojtottam el. az univerzum csillagai simogattak éreztem, ahogyan mosolyognak szélesen, mintha minden rendben lenne, és tudtam, hogy akkor így is volt. a percek nyúlósak lettek, a szúrós fű csiklandozott, folyamatosan ki akart buggyanni belőlem egy tehetetlen, mégis boldog nevetés. mintha akkor nem csak egy test lettem volna, megfoghatatlan, furcsa gondolatokkal. nem, akkor valami többnek éreztem magam, többnek magamnál, mint egy beteg, aki tíz év után most képes először hallani, így meg az összes zene, amit valaha ismert a fülében cseng és most már él, akkor is, ha eddig nem tehette ezt.
5
13
940
hanggyilkos.
a hangok amik fejemben élnek most elhaltak megöltem őket ahogyan azt a mámorító boldogságot is amit csillogó szemmel szívembe ültettél most ülök üresen megfáradtan boldogtalanul nélküled mert nem soha nem leszek elég arra hogy te szeretni tudjál olyan ez mint egy halálos betegségben szenvedő utolsó gyenge kiáltása de tudom hogy még ezt a megnevezést sem érdemlem meg szóval törölj el lökj le most az egyszer hagyj meghalni abban ami a lélegzésben kéne segítsen
6
5
647
egy kis folt a ruhádon
arra gondolok hogy vajon ha téged ennyire gyönyörű és veszélyes dologról neveztelek el akkor a következő szerelmemet (ha már lesz nekem olyan) hogyan fogom hívni? egy csillagról nevezem el talán vagy a szeméről esetleg kitalálok egy szót? vajon valaki valaha fog úgy szeretni annyira erősen annyira marón mint én őt? vajon valaha fogok én valakit úgy viszontszeretni ahogy kéne? vajon valaha képes leszek még szeretni nem belesüllyedni ebbe? mondd ha éreztél könnyű szerelmet milyen? engem elnyel ahogy az esti köd jó ha benned fulladhatok meg?
5
3
485
IV.
Talán a függőség okozza, de nem tudlak elengedni. A megkövült képeket nézem, Semmitmondó tekintettel, Mert én csak olyat tudok. Ha valamelyik érzelmemet felfedném, Belehalnál. Minden képen mosolyogsz, Mert azt kérték, hogy így tegyél. Senki nem akar egy síró nőt Látni minden egyes pillanatban, Amikor nosztalgiázni van kedve. Te azt mondtad, nem kell elrejteni az érzéseket, Mégis kényszerítettek rá. Fogalmad sincs, hogy akkor miért szorítottalak, Miért nem engedtelek el, Hagyva, hogy összetörj. Rabja voltam a gondolatnak, Hogy talán téged szerethetlek, Mert így érezhettem szívem Alig-alig hallható dobogását. A függője voltam annak, Hogy nem vagyok egyedül, Így elengedtelek, Mert azt hittem, örökké tartasz. De meghaltál a soha nem létező érzéssel együtt, Elporladtál a napokkal karöltve. A tetőre állva azt hittem, most te fogod a kezem, Így ugrottam, mert tudtam, Tőled függhetek, Így nem halok meg. Mikor nem tartott senki, rájöttem, Hogy te mindvégig csak Ki akartad szabadítani Kezedet enyémből, Mert nem akartál egy ilyen szörnyű Ember függésének tárgya lenni.
7
0
442
jó(?)
szóval most szédülök a szoba kisebb csak csökken csak elnyel érzem nem látom mosolyogsz jó nem nem az érzem hogy nem érzek hányingerem van ki fogom hányni a szívemet hol vagy igen egyáltalán nem hiányzol csak éppen annyira hogy nem bírok levegőhöz jutni minden oxigént elveszel nevetsz jó jó lesz nem nem lesz az a rohadt életbe ne hazudj kérlek csak te ne magamnak már túl sokat tettem
7
15
390
segíts.
minden forog körülöttem, de lehet, éppen én teszem nem tudom, merre tartok, segíts, nem látok, segíts, forog minden, forog forog, nem kapok levegőt, elnyelsz, mint mindent, segíts, nem hallok, segíts, minden eltűnik, el, el el, nem vagy itt, belevájom körmeimet a szívemnek hitt dologba, segíts, segíts, segíts, fuldoklom egy új reménnyel teli életben, amit leromboltál, hagyj élni, kérlek, csak kicsit, de engedj el, könyörgöm, segíts végre.
6
23
376
III.
Nem érzek semmit, Csak az engem széttépő emlékeket. De azokat nagyon. Mintha nem is én lennék a testem, hanem ők. Behálózzák minden kis részemet, Megfosztva szabadságomtól. (Attól, ami soha nem is létezett.) Marcangol a tudat, hogy otthagytam, Azzal a nyamvadt virággal a kezében. Érzem óvatosnak szánt érintését a vállamon, Ami mégis annyira erősre sikeredett, hogy felszisszentem. Talán meg kellett volna mondanom, hogy Nem, mert ez nem így megy, Kérlek, hagyj elmenni, Viszont én csak kisétáltam az udvarról. Kisétáltam, örökre magam Mögött hagyva három évet, és őt. Meghaltam, miközben én öltem meg mást. A bűntudat tette annyira fájdalmassá a végtelen zuhanást?
6
5
396
II.
Annyira hangosan beszéltél, Hogy egy héten keresztül Azt hittem, még itt vagy, Miközben köddé váltál. Szorongattam a párnámat, És lassan semmivé váló, Üres szívemet, A hideg kövön feküdve. Soha nem akartam felébredni, A súlyos álmok voltak a legjobbak, mert Mikor álmodtam, egy kicsit úgy éreztem, Hogy van még remény, Mikor nagyon jól tudtam, Hogy soha nem is volt. A napsugarakkal redőzött arcod hiányzott Egész végig a legjobban. Minden perc a halállal volt egyenlő, A tomboló viharok meg nem csillapodtak. Pihenj, ha ez kell, mondtad, mikor Láttad, hogy szemem alatt A félholdak lassan egészekké Válnak, pedig mosolyogtam, Akkor is, mikor éppen azt mondtad, El akarlak hagyni. Nem hallottam a szavakat, Mert nem az a fajta vagyok, Aki be tudna fogadni Akármit is, ami nehéz. Inkább hagyom a remegő Könnyűséget, hagyom magam Megfulladni, fuldokolni az életben, Mert ez így jó. Tudom, hogy nem leszel itt, Már nem várom, hogy elvedd tőlem a levegőt. Ha soha nem is voltál itt, Akkor nekem miért mondtál mást?
6
0
401
I.
Halkan üvöltök. Még te sem hallasz, Pedig a mellkasomra hajtod fejedet. Szívdobogásom talán segít abban, hogy a te életben maradj? A narancsszín fal, a barna padló, Túl ismerős, pedig még soha nem láttam őket. Talán ha nem hitetnéd el velem, szeretsz, Megnyugodna a hullámzó tenger. Akkor belefulladhatnánk a jövőbe, Hagyhatnánk, hogy félelmeink erősebbek legyenek nálunk. Most mégis csak állsz, És bámulod a semmit. Kopogó esőcseppek jelzik az idő múlását, Azt, hogy hány másodpercünk van még elfogyni. Lassan hullanak le szirmaink, Beterítve a ismeretlen padlót. Felém hajolsz, óvatosan, Mintha üveghez nyúlnál. Megölelsz, beléd fojtva engem, Abba, ami még maradtál, Mivel lassan már semmivé leszel. A padlót azok a szirmok terítik be, amik nem is a sajátjaink. Hazugságban ringatózva jó élni, igaz? Nevetésbe fojtott sírásokból álltunk.
10
5
1435