Вірші
felejthető.
Sírsz, én meg újra elhiszem, hogy lehetünk még boldogok.
Filmet nézünk, a képek pörögnek, de egyiket sem látom, lefoglal a fulladás művészete.
Most éppen a pénteki boldogságot próbálom megtartani, de könnyeid elmossák.
Azt mondod, hajnalban tiéd lesz a világ, de tudom, hogy ismét csak a hazugságaiddal dobálózol.
Semmit sem tudsz mondani a szeretetemre, pedig szeretnéd, ha kicsit mégis képes lennél rá.
Nem, mi nem vagyunk, most csak egy hasonmásommal ordibálsz.
Fülhallgatóban szól egy beszéd, éppen egy lány festi újra a csillagokat, legyintesz, újabb dolog,
Ami mehet a felejthető dolgok listájára.
Az első dolog a szereteted.
2
0
392
koraőszi fulladás.
Most ez vagyunk mi.
Majd szólj, ha eldöntötted, mikor akarsz összetörni.
Ősz van a szívemben.
Olyan, mintha kiabálnál, pedig összeszorított szájjal alszol.
Álmodban azt mondod,
Te hamarabb fogsz meghalni, mint a világ.
Úgy mosolyogsz,
Mintha számítana bármit is ez a nap, pedig még sosem sírtál ennyit előttem.
A levelek helyettünk halnak meg.
Várom, hogy végre újjáéledhessek, és ígérem, akkor teljes szívemből szeretni foglak.
Most ez a szívünk.
Napsugarakat könnyezel, bele akarok fulladni egybe.
5
0
419
fulladozás.
fulladozok
benned
magamban
mindenben
annyira szeretném látni a mosolyod
annyira szeretnék boldog lenni
olyan kibaszottul szeretném
ha te az lennél
annyira szeretnélek megölelni
hogy érezzem szíved dobogását
az enyém remeg
reszket a félelemtől
amit saját magamnak okoztam
gyűlölöm hogy nem tudok semmit tenni
hogy megölök mindenkit
a bűnös szavaimmal
ahogy téged is
6
8
518
i.
olyan volt, mint egy zuhanás a végtelenben
pedig csak behunytam a szememet.
elképzeltem, hogy most az egész világ
amúgy nem is nem is létezik,
ahogy én sem,
a szívemnek engedtem teret.
hagytam dobogni,
nem fojtottam el.
az univerzum csillagai simogattak
éreztem, ahogyan mosolyognak
szélesen, mintha minden rendben lenne,
és tudtam, hogy akkor így is volt.
a percek nyúlósak lettek,
a szúrós fű csiklandozott,
folyamatosan ki akart buggyanni belőlem
egy tehetetlen, mégis boldog nevetés.
mintha akkor nem csak egy test lettem volna,
megfoghatatlan, furcsa gondolatokkal.
nem, akkor valami többnek éreztem magam,
többnek magamnál,
mint egy beteg,
aki tíz év után most képes először hallani,
így meg az összes zene, amit valaha
ismert a fülében cseng
és most már él,
akkor is, ha eddig nem tehette ezt.
5
13
950
hanggyilkos.
a hangok
amik fejemben élnek
most elhaltak
megöltem őket
ahogyan azt a
mámorító boldogságot is amit
csillogó szemmel
szívembe ültettél
most ülök
üresen
megfáradtan
boldogtalanul
nélküled
mert nem
soha nem leszek elég arra
hogy te szeretni tudjál
olyan ez mint egy
halálos betegségben szenvedő
utolsó gyenge kiáltása
de tudom
hogy még ezt a megnevezést sem érdemlem meg
szóval törölj el
lökj le
most az egyszer hagyj
meghalni abban
ami a
lélegzésben kéne segítsen
6
5
658
egy kis folt a ruhádon
arra gondolok
hogy vajon
ha téged ennyire gyönyörű
és veszélyes dologról
neveztelek el
akkor a következő szerelmemet
(ha már lesz nekem olyan)
hogyan fogom hívni?
egy csillagról nevezem el talán
vagy a szeméről
esetleg kitalálok egy szót?
vajon valaki valaha fog úgy szeretni
annyira erősen
annyira marón
mint én őt?
vajon valaha fogok én valakit úgy
viszontszeretni ahogy kéne?
vajon valaha képes leszek még szeretni
nem belesüllyedni ebbe?
mondd
ha éreztél könnyű szerelmet
milyen?
engem elnyel
ahogy az esti köd
jó
ha benned fulladhatok meg?
5
3
495
IV.
Talán a függőség okozza, de nem tudlak elengedni.
A megkövült képeket nézem,
Semmitmondó tekintettel,
Mert én csak olyat tudok.
Ha valamelyik érzelmemet felfedném,
Belehalnál.
Minden képen mosolyogsz,
Mert azt kérték, hogy így tegyél.
Senki nem akar egy síró nőt
Látni minden egyes pillanatban,
Amikor nosztalgiázni van kedve.
Te azt mondtad, nem kell elrejteni az érzéseket,
Mégis kényszerítettek rá.
Fogalmad sincs, hogy akkor miért szorítottalak,
Miért nem engedtelek el,
Hagyva, hogy összetörj.
Rabja voltam a gondolatnak,
Hogy talán téged szerethetlek,
Mert így érezhettem szívem
Alig-alig hallható dobogását.
A függője voltam annak,
Hogy nem vagyok egyedül,
Így elengedtelek,
Mert azt hittem, örökké tartasz.
De meghaltál a soha nem létező érzéssel együtt,
Elporladtál a napokkal karöltve.
A tetőre állva azt hittem, most te fogod a kezem,
Így ugrottam, mert tudtam,
Tőled függhetek,
Így nem halok meg.
Mikor nem tartott senki, rájöttem,
Hogy te mindvégig csak
Ki akartad szabadítani
Kezedet enyémből,
Mert nem akartál egy ilyen szörnyű
Ember függésének tárgya lenni.
7
0
450
jó(?)
szóval most szédülök
a szoba kisebb
csak csökken
csak elnyel
érzem
nem látom
mosolyogsz
jó
nem nem az
érzem
hogy nem érzek
hányingerem van
ki fogom hányni a szívemet
hol vagy
igen egyáltalán nem hiányzol
csak éppen annyira
hogy nem bírok levegőhöz jutni
minden oxigént elveszel
nevetsz
jó
jó lesz
nem
nem lesz az
a rohadt életbe
ne hazudj kérlek
csak te ne
magamnak
már túl sokat tettem
7
15
399
segíts.
minden forog körülöttem,
de lehet, éppen én teszem
nem tudom, merre tartok,
segíts,
nem látok,
segíts,
forog minden, forog
forog, nem kapok levegőt,
elnyelsz,
mint mindent,
segíts,
nem hallok,
segíts,
minden eltűnik, el, el
el, nem vagy itt,
belevájom körmeimet
a szívemnek hitt dologba,
segíts,
segíts,
segíts,
fuldoklom
egy új reménnyel teli életben,
amit leromboltál,
hagyj élni,
kérlek,
csak kicsit, de engedj el,
könyörgöm,
segíts végre.
6
23
386
III.
Nem érzek semmit,
Csak az engem széttépő emlékeket.
De azokat nagyon.
Mintha nem is én lennék a testem, hanem ők.
Behálózzák minden kis részemet,
Megfosztva szabadságomtól. (Attól, ami soha nem is létezett.)
Marcangol a tudat, hogy otthagytam,
Azzal a nyamvadt virággal a kezében.
Érzem óvatosnak szánt érintését a vállamon,
Ami mégis annyira erősre sikeredett, hogy felszisszentem.
Talán meg kellett volna mondanom, hogy
Nem, mert ez nem így megy,
Kérlek, hagyj elmenni,
Viszont én csak kisétáltam az udvarról.
Kisétáltam, örökre magam
Mögött hagyva három évet, és őt.
Meghaltam, miközben én öltem meg mást.
A bűntudat tette annyira fájdalmassá a végtelen zuhanást?
6
5
406
II.
Annyira hangosan beszéltél,
Hogy egy héten keresztül
Azt hittem, még itt vagy,
Miközben köddé váltál.
Szorongattam a párnámat,
És lassan semmivé váló,
Üres szívemet,
A hideg kövön feküdve.
Soha nem akartam felébredni,
A súlyos álmok voltak a legjobbak, mert
Mikor álmodtam, egy kicsit úgy éreztem,
Hogy van még remény,
Mikor nagyon jól tudtam,
Hogy soha nem is volt.
A napsugarakkal redőzött arcod hiányzott
Egész végig a legjobban.
Minden perc a halállal volt egyenlő,
A tomboló viharok meg nem csillapodtak.
Pihenj, ha ez kell, mondtad, mikor
Láttad, hogy szemem alatt
A félholdak lassan egészekké
Válnak, pedig mosolyogtam,
Akkor is, mikor éppen azt mondtad,
El akarlak hagyni.
Nem hallottam a szavakat,
Mert nem az a fajta vagyok,
Aki be tudna fogadni
Akármit is, ami nehéz.
Inkább hagyom a remegő
Könnyűséget, hagyom magam
Megfulladni, fuldokolni az életben,
Mert ez így jó.
Tudom, hogy nem leszel itt,
Már nem várom, hogy elvedd tőlem a levegőt.
Ha soha nem is voltál itt,
Akkor nekem miért mondtál mást?
6
0
409
I.
Halkan üvöltök.
Még te sem hallasz,
Pedig a mellkasomra hajtod fejedet.
Szívdobogásom talán segít abban, hogy a te életben maradj?
A narancsszín fal, a barna padló,
Túl ismerős, pedig még soha nem láttam őket.
Talán ha nem hitetnéd el velem, szeretsz,
Megnyugodna a hullámzó tenger.
Akkor belefulladhatnánk a jövőbe,
Hagyhatnánk, hogy félelmeink erősebbek legyenek nálunk.
Most mégis csak állsz,
És bámulod a semmit.
Kopogó esőcseppek jelzik az idő múlását,
Azt, hogy hány másodpercünk van még elfogyni.
Lassan hullanak le szirmaink,
Beterítve a ismeretlen padlót.
Felém hajolsz, óvatosan,
Mintha üveghez nyúlnál.
Megölelsz, beléd fojtva engem,
Abba, ami még maradtál,
Mivel lassan már semmivé leszel.
A padlót azok a szirmok terítik be, amik nem is a sajátjaink.
Hazugságban ringatózva jó élni, igaz?
Nevetésbe fojtott sírásokból álltunk.
10
5
1445
