16
Peregnek a pillanatok,
s te már nem fogod a kezem,
elengedtél, hagysz zuhanni,
nálad helyem már nem lelem.
Könnyeden kihajt szívemben
a semmisség kék virága,
szirmain könnyek gördülnek,
világod ezzel kizárja.
Árván hagysz, eltiporsz álmot,
lényemen így sebet ejtesz,
miközben erről mit sem tudsz.
Nem emlékszel, elfelejtesz.
Sír a lelkem, nézd, hogy zokog!
Szemem nem tud, bár szeretne,
így mindössze láthatatlan
könnyeim folynak helyette.
Eltörted lenge reményem,
pedig még hinni akartam,
Ehelyett most friss sebeim
csupán borúval takartam.
Hogy mit is műveltél velem,
mostanra tán felfogtad már,
te szűkszavú, búillatú,
csodaszép, de meghorpadt nyár.
01.09.2019
4
7