Sok-sok évvel ezelőtt a világra született egy jövőbelátó, akinek tiszta szíve és lelke volt, ám ennek ellenére mindenki rossz célra akarta felhasználni őt. Az alvilág ura elvitte magával, és fogva tartotta. A démon a jövőre volt kíváncsi, ugyanis harcara készült, és tudni akarta, hogy megnyeri-e a harcot, vagy sem. De a lány nem tudott neki kielégítő választ adni, bár az igazságot mondta el, de a démon megölte őt. A fenevad dühöngött, és megparancsolta a hadseregének, hogy legyenek ott azon az éjjelen, amikor újra születik egy jövőbelátó, és mikor ez megtörténik, azonnal rabolják el, mielőtt a fiú megtalálja és magával viszi. A démon jól tudta, hogy a fiú már évtizedek óta vár a szerelmére, akit a sors hozzárendelt örökre.
De mindhiába volt a látó elfogása, mert az sem adott olyan választ a kérdésére, amit várt. Dühében lefejezte a látót. A hold megelégelte a démon kapzsiságát, és nem adott a földre több látnokot. A fiú szomorúan tért vissza a holdra, és várt. A hold ígéretet tett a fiúnak, hogy az utolsó látnok az övé lesz, de a fiúnak kell majd megvédenie őt, amikor itt lesz az ideje.
A hold úrnője olyan teremtényt hozott erre a világra, akinek az a feladata, hogy minden démonnal végezzen bosszúból.
Ám arra maga az úrnő sem számított, hogy a lány, akit teremtett, túl emberi és túlzottan szeretetteljes ahhoz, hogy bárkivel is végezzen!
Ez a lány esélyt ad az esélytelennek, és megváltoztatja a megváltozhatatlant!
De a sorsa elől senki sem menekülhet...
Vagy mégis?
                             ________
– Kizárt, hogy te elmehetsz este itthonról! – rázta meg a fejét határozottan, közben vékony karjait összefonta.
– De ott csak azok lesznek, akikkel egy osztályba járok anya – magyarázta Niana.
– Niana, nem is ismered őket, hiszen te magántanuló vagy – forgatta meg mogyoróbarna szemeit Manuéla. - Itthon maradsz, és kész! Téma lezárva.
Niana bedobta neki a gyilkos pillantás 1.5-öt, de Manuelát ez sem tántorította el.
– Elegem van belőled! – vetette oda mérgesen, majd azon nyomban a szobájába vette az irányt, erőteljesen becsapva maga után az ajtót.
– Fejezd be a hisztit és feküdj le aludni. – Manuéla aggódott érte, hacsak a szemetet is kivitte. Attól félt, hogy valaki elrabolja őt, és soha többé nem láthatja.
Niana letérdelt az ágya elé, majd kihúzta azt a bordó színű dobozt alóla, melyet még a valódi szülei hagytak mellette, amikor egy templom előtt hagyták. Manuéla mindent elmesélt neki, amikor Niana az alkarján lévő anyajegyről kérdezgette őt, amely egy félholdat ábrázol.
Mindig is tudta, hogy ő más, mint a többi. Már csak azért is, mert képes látni egyes emberek jövőjét, ha belepillant azok tekinteteibe. A dobozban talált levél alapján, ő a harmadik látnok. Képességét sokan akarják megszerezni ugyanis, nemcsak hogy látja a jövőt, de meg is tudja azt változtatni. A papíron az is áll, hogy a démonok ellenségként szolgálnak, így maradjon távol tőlük és sose bízzon bennük! Hogy az irományt kiírta, azt nem tudja, ugyanis semmi más nem szerepel aláírásként, csak egy félhold, ami pont ugyanolyan, mint ami alkarján van.
Egy eldugott kisvároskában él Catway-ben, ahol az emberek messze állnak a modern világtól. Niana látszatra egy átlagos lány, akinek a hobbija a zenehallgatás, és az evés. Noha vékony alkatának köszönhetően akármennyit is eszik, sosem látszanak meg rajta a felesleges kilók. A hazugság a mestersége: sosem tudni, (hogy) mikor mond valójában igazat!
Nincsenek barátai. Egyetlen fiú volt a szomszédja, akinek  nem volt az esete, amit szóvá is tett: Ne haragudj, de nem szeretem azokat a lányokat, akiknek túl sötétek a szemei, éjfekete a haja, ami ráadásul hosszú is. Na meg, túl sápadt az arca... a szőkékre bukom!
Ezeket a szavakat vágta hozzá, amikor megpróbált kedves lenni. Niana szerint esélytelen, hogy valaki beleszeressen egyszer is.
Nem jár el sűrűn otthonról, ugyanis új lakosokkal bővült a város, akik természetfeletti erővel bírnak.
Minden fajhoz tartozik egy látnok, kivéve a démonokhoz. Éppen ezért Niana távol tartja magát tőlük, és igazán sosem kedvelte őket. Nem hinné, hogy a démonok képesek megváltozni. Az ő szemében ők csak vérengző vadállatok, akik az emberek félelmeiből táplálkoznak.
Halk kattanással kialudt a folyosón a villany, félhomályba borult az ajtók közötti szűk tér, szürkésre sötétedett a fehérre festett fal. Niana még utoljára az órára pillantott, volt hátra még tíz perc ahhoz, hogy Manuéla végre elaludjon, és ő nyugodtan kiosonjon a házból, lehetőleg észrevétlenül. Csak úgy szakadt róla a verejték az idegességtől. Mi lesz, ha Manuéla mégsem alszik el hanem ellenőrzi őt, hogy a szobájában van-e? De ilyenre példa még sosem volt...noha arra sem, hogy ő elszökjön otthonról. Halk léptekkel odavonaglott az íróasztalhoz és levette a már kikészített ruhát. Gyorsan magára kapta a fekete bőr dzsekijét, a bőrhatású leggingsét és a tornacipőjét. A fülest a nyakába helyezte, a telefonját pedig a kabátja zsebébe rakta, majd még vetett egy utolsó pillantást a tükörbe. Szinte elszörnyedt a látványtól: sápadt arc, karikás szemek, és a haja... Mintha már napok óta nem mosott volna hajat! Megvonogatta a vállát párszor, hiszen kit érdekelne az, hogy ő hogyan is néz ki?!
                                                                              ______
  Megindult a szórakozóhely irányába, melynek neonjai rendszertelenül pislákoltak, fénynyújtásnyi távolságban tartva az éjszakát. Színpadiasan élénk színekben pompázott: skarlátvörösen, citromsárgán, kobaltkékben, és fehér fénypászma vetült ki az ablakon át a parkolóba, ahol ő állt.   Niana egyre szaporábban szedte a lábait, mert úgy érezte, hogy valaki követi őt. Ahogy egyre közelebb ért a szórakozóhelyhez, hirtelen elbizonytalanodott, de akkor abban a pillanatban nem volt választása. Be kellett mennie, mert hallotta a háta mögött haladó lélegzetét.
A hosszú és sötét folyosón két nagydarab fickó állt kihúzva.
– Állj meg! – A zömök fickó felé fordította a tenyerét. - Hány éves vagy?
– Tizennyolc – hazudta szemrebbenés nélkül.
– Személyi igazolvány van nálad?
– Sajnos nincs! Pár napja eltört, és várom az újat – felelte.
– Nem tudom, higgyek-e neked vagy sem? Hiszen simán lehetnél akár tizenhat is – kételkedni kezdett.
– Akár – vágta rá.
– Legközelebb legyen nálad legalább az ideiglenes okmány.
A két férfi elállt az útjából. A hely nemrég nyílt meg, és a főnök kiadta, hogy akit csak lehet, engedjenek be.
Niana mélyen felsóhajtott, ahogy végig haladt a non figurával díszített folyosón. Végig futott a fejében, hogy mégis mit fog odabent csinálni? Hiszen senkit sem ismer!
A helyiség zsúfolásig megtelt. Alig lehetett látni, hogy a pult merre van. Sikerült átkuszálnia magát a tömegen, majd a pult előtti székre ült. Körbetekintett a helyiségben, ami inkább volt számára taszító, mintsem barátságos. A zene sem volt az ízlése, valahogy sosem szerette a Rock-kot.
– Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló fiú, közben végig méregette őt.
– Semmit - válaszolta komoran, mert a fiú tekintete erőszakosnak tűnt. De nem volt mersze felpattanni, hiszen a fiú akár utána is mehetne, és mégis csak jobb itt a tömegben, ahol nincs egyedül.
– Miért nem iszol valami erőset? – erősködött kissé már nyugtalanítóan.
– Mert nem akarok!
Niana felállt és a tömeg közé férkőzött. A válla fölött átnézett és látta, hogy a pultos srác túl elfoglalt ahhoz, hogy utána eredjen.
– Hé, nézz a lábad elé! – morogta a férfi, akinek a lábára taposott.
– Bocs, nem volt szándékos – mondta, amikor felnézett a nála jóval magasabb férfira. A tekintete haragos volt és semmitmondó. Szinte áradt belőle az utálat...
Azonnal kikerülte őt, de az elkapta a karját és visszahúzta.
Niana mélyen a szemébe nézett és olyas valamit látott, amit nem lett volna szabad!
A férfi meg fog ölni valakit!
– Na, mit láttál? – halkan suttogva a füléhez hajolt, és ujjaival megérintette az arcát. – Tudom ki vagy, látó!
– Honnan tudod?
A hangja remegett és vele együtt az összes porcikája. Úgy érezte, a férfi körül öleli őt, de nem a testével, hanem az erejével. – Démon vagy – mondta ki hangosan majd minden erejét összeszedve próbált menekülni a férfi szorításából.
– Engedd el! – A hang olyan erős volt, hogy a férfi elengedte és a fejéhez kapott. Pillanatok alatt térdre esett.
Niana nem látta a megmentőjét, és igazán ez most nem is számított. Ahogy csak bírt, úgy futott ki az helyiségből.
Egyetlen percre sem állt meg. Rettegett attól, hogy a férfi a nyomába ered és megöli őt. Biztos volt abban, hogy démon volt. Bárcsak hallgatott volna az anyjára...
A szalagkorlátnak támaszkodva próbált erőre kapni, hogy tovább bírja a futást. A sötét úton nem volt más csak ő. Legalábbis ebben reménykedett... A sűrű fák közül mély morgás hallatszott. Felkapta a fejét a hang irányába, majd elkezdett tovább futni. De már nem ment annyira, mint előzőleg. A férfi már jóval mögötte volt. Niana átnézett a válla fölött és szembesült azzal, hogy pillanatok vannak hátra az életéből.
Nem hagyta abba a futást, bár már azon a ponton volt, hogy feladja. De mégis, hogyan lehet az, hogy egy démon nem éri őt utol? Hiszen sokkalta gyorsabbak az embereknél... Megállt és lassan megfordult. Nem volt ott senki és semmi.
– Jössz nekem egyel ne feledd, mert behajtom rajtad kislány! – Felismerte a hangot, mert pontosan ugyanazé volt, akinek hála eltudott menekülni.
– Megmentetted az életem! – szólalt fel hálásan, bár senkit sem látott, és igazán azt sem lehetett kivenni, hogy a hang melyik irányból jön.
– Majd egyszer kérek cserébe valamit, amit meg kell tenned nekem! Most viszont menj haza, mert Manuéla már biztosan felkelt. – A hang mostanra távolról hallatszott.
– Honnan ismered az anyámat? – kiabált fel hangosan, de válasz nem jött.
Érezte, hogy nagy baj közlekedik! Tudta, hogy a démonok tudomást szereztek róla...
A nagy kérdés viszont az, hogy hogyan mondja el az anyjának, hogy elszökött otthonról, és hogy egy démon megakarta ölni őt!?
De a legjobban mégis az érdekelte, hogy ki volt a megmentője!