Adam-met kórházba szállították súlyos vérveszteséggel.

Niana még most is a történtek hatása alatt van. Úgy érzi, beszélnie kell az anyjával, mert Nataniel legközelebb talán őt veszi célzásba.

- Most hívott Adam édesanyja - kezdte. - Adam-ről még semmit sem lehet tudni, de azt mondta azonnal hív, ha megtud valamit!

- Remélem, életben marad!

- Megmondanád, mi a franc történt? - érdeklődött.

- Ha elmondom, hinni fogsz nekem? - Felállt az ágyról és közelebb lépett hozzá.

- Persze.

- Nataniel volt! - jelentette ki határozottan, amire az felnevetett hitetlenül.

- Ezt most hagyd abba, de rögtön! - parancsolt rá és azonnal kifordult az ajtón.

- Ha valaki megakarna ölni, azt sem hinnéd el nekem? - ordított az ajtó mögül, de válasz nem jött.

Ledermedve állt tovább a szoba közepén, és közben rájött arra, hogy teljesen védtelenül és egyedül van! Ha Nataniel meg akarná ölni, senki sem segítene.

Szemeit a krémszínü szőnyegre szegezte, melyen cipőnyomok voltak. A cipő vizes lehetett, mert foltot hagyott maga után, melyek egyenesen az ablakhoz vezetettek. Valaki járt a szobában, amíg ő oda volt. Szinte biztos volt abban, hogy Nataniel volt az.

Sosem szerette, ha a szobájában kupi van, ilyenkor nem érezte jól magát. De sem kedve, sem pedig ereje se volt ahhoz, hogy most ő belefogjon rendet rakni. Folyton csak a történteken járt az agya.

Gyorsan rendbe szedte magát, majd megkérte az anyját, hamár úgyis a városba indul, vigye el őt a kórházig.

- Ne legyél órahosszákig, mert a kollégámnak ma van a születésnapja, és meghívtak minket - magyarázta.

- Rendben, csak egy félórát leszek oda! - mondta kicsit fennyetten, majd közvetlen továbbállott.

Sosem szerette a kórházakat, már gyerekkorában sem, valahogy mindig beleremeg ha egy fehér ruhás orvost lát. Sík ideggé vállik ha ebbe a haláltanyába - ahogy ő nevezi - kell jönnie! A recepciós szúrós pillantásokat lövelt felé a szemüvege alól, majd alaposan végig mérte őt. A hosszú folyosón rengetegen sétáltak el, akik vagy betegek voltak, vagy orvosok és ápolók. A látogatók egy narancs színű kanapén várakozhattak, amin ha vagy tizen fértek el összesen, míg a többi a fehér falnak dőlve unta el az életét a várakozásban. Nem minden beteget lehetett csak látogatni, így abban reménykedett, hogy Adam állapota rendben van, mert ha nem, akkor elég sokáig kell itt lennie, ami nem is lenne rossz, hiszen semmi kedve szülinapi partira menni! Azokat is utálja... sőt sok mindent utál, amit még saját magának sem vall be.

- Keres valakit? - szólította meg egy vékony hang a háta mögül.

- Igen - válaszolta amikor szembefordult az idős nővel, akinek a hangja egy húsz évesé is lehetne. Rövid, kissé göndör fürtjei eltakarták aranybarna szemeit. - Adam Wayet-tet keresem, a tegnap este hozták be.

- Ó, igen az a szemtelen fiúcska! A 43-ban van. - mutatott az ajtó felé.

- Hogy érti, hogy szemtelen? - kíváncsian összevonta szemöldökét.

- Az egyik ápolónőnek megtapogatta a mellét - mondta.

- Ó, értem! - bólogatott és próbálta visszafolytani a nevetést.

Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába: a fehérre festett fal csak mégjobban elvette azt a kevésnyi hangulatát is. Egyetlen ágy hevert az ablak mellett, vele szemben pedig egy tévé a falba építve, na és persze egy fekete bőrfotel, ami ha minden igaz, a látogatóknak van oda rakva...de nem lett volna jobb egy kanapé?

- Szia, hogy érzed magad? - leült az ágyszélére és megfogta a kezét. Egyetlen karc sincs rajta, csak egy kicsit sápadt.

- Azt hiszem elvagyok... Vagyis, még élek ha nagyon érdekel! - alig volt hangja, olya gyenge volt.

- Adam, te haragszol rám?

- Egy csók még nem a világ vége Niana! Nem kellett volna annyira ellöknöd magadtól, hogy beverjem a fejem.

- Mi? Én nem löktelek el! - megelepetten állt fel, és rájött hogy Adam nem úgy emlékszik a történtekre, ahogyan az történt. Nataniel biztosan tett vele valamit!

- Sajnálom - mondta és lesütötte a fejét.

- De te is akartad, nem?

- Hát persze, hogy akartam csak...

- Csak? - kérdezte hangosan.

- Nem tudom mi ütött belém - mondta zavartan, és hátat fordított neki, mire idegesen kiabálni kezdett vele:

- Ezért nem akar senki sem a közeledben lenni, mert mindenkinek csak bajt okozol Niana! Ne tégy már úgy, mintha egy ártatlan kislány lennél... vannak olyan dolgok amiket nem lehet megbocsátani.

Ez a viselkedés nem Adam-re valt! Mintha nem is őt látta volna az ágyban feküdve, hanem valakit aki gyülölö őt, és aki nagyon is jól ismeri.

×××××

Úgy érezte menten megfullad a helyiségben. A színes lufik és a rengeteg péksütemény az asztalon olyan látványt kelltettek a számára, mintha egy ovis zsúron lenne éppen, és a gyereekek a lufikat dobálják össze-vissza. Pedig Joshep ma a negyvenet töltötte...

Kicsit kínosan érezte magát, mert mindenki teljesen átlagos öltözéket viselt, kivéve ő. A sötét kék koktél ruha mindenki szemét kiszúrta, de legjobban mégis Joshep fiának Edgard-dét. Olyan szemekkkel bámulta, mint aki felakarja falni, majd a ruháját kiakasztani emlékbe.

Nem jött be neki a fiú, mert az állandóan bámulta és mert folyton vigyorgott, ami nagyon idgesítő volt. Azt sem tudta merre forduljon előle, de valahogy mindig szembetalálkozott a tekintetük.

A hangulat igencsak egyhangú volt, és már alig várta, hogy vége legyen, pedig mégcsak most kezdődött el.

A telefonja pittyegni kezdett a fogasra akasztott kis táskájában. Üzenete érkezett Adam-től:

" Niana, kérlek gyere ide! Nem vagyok jól, úgy érzem nem sok van már hátra."

Azt már tudta, hogy Adam képes túl reagálni a dolgokat, de valahogy most nem tudott nevetni az üzeneten. Azonnal útnak indult a kórházhoz, ami két utca saroknyira van a pékségtől.

Amint a sötét kórterembe ért, egy árnyék húzódott meg a háta mögött. Érezte hogy ott van, ezért gyorsan az ágyhoz sietett és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Adam nagyon rosszól van: állapította meg abból, hogy még mozdulni sem bír, és olyan fehér mint a fal. Na de akkor hogyan írhatta az üzenetet?

Hirtelen az ágy másik oldalánál ott terem Nataniel, aki nem jó hangulatában van. Olyan a tekintete mint aki ölni készül.

- Te írtad az üzenetet! - a tudat szinte villámcsapásként érte.

- Szegény srác... vajon hogyan fogsz tükörbe nézni, ha meghal úgy, hogy lett volna esélye, de te nem segítettél rajta?

- Mit tettél vele? - A végtagjai elzsibbadtak az ijedelemtől, és mást alig bírt talpon maradni. Olyan érzés volt, mintha Nataniel mindenegyes alkalommal a szívébe mart volna.

- Megbénítottam az elmélyét - mondta ki szemrebbenés nélkül.

- Mint azt te is tudod, nekünk démonoknak nincs jövőbe látójuk... - kezdte a mondadóját és hátrakulcsolta mindkét kezét. - szükségem van rád! De nem csak nekem, hanem egy olyan személynek is, aki cseppet sem türelmes és azt mondta, ha nem engedelmeskedsz és nem állsz mellénk, megöli az anyádat és te végig nézed. Aztán te leszel a következő! - síri csend váltotta fel a helyiséget percekig, Adam állapota pedig egyre rosszabb volt. Niana tehetetlenül nézett Adam-re, majd Nataniel-re, aki még mindig ridegen nézett vissza rá.

- De akárhogyan is döntök, így is, úgy is veszitek!

- Nem, ha azt teszed amit mondok - biccentett a fejével.

- Én nem tudok nektek segíteni! Én nem vagyok képes erre...vagyis akik nem állnak közel hozzám, azok jövőjét nem vagyok képes látni. - magyarázta, de a szíve annyira vert, hogy majdnem kiugrott a helyéről.

- Én a helyedben sietnék, mert ahogy elnézem, a pasid már utoljára veszi a levegőt. - vonta fel a szemöldökét, majd felnevetett. - Komolyan azt hiszed, hogy van választásod? Átharapom az anyád csinos kis torkát, majd a tiédet is!

- Akkor nem lesz aki megmondja a jövőt!

Nataniel szemvillanás alatt Adam torkára szegezte vaskos ujjait, majd a szemébe nézett. Adam már nem lélegzett, és Niana tudta hogy csak rajta múllik az élete, így döntött!

- Jól van , megteszem amit mondasz, csak enged el, kérlek!

- Ezt már szeretem - elismerően bólogatott miután elengedte, majd ördögi mosollyal az arcán elindult az ajtó felé. - Tudsz te ha akarsz, kislány!