Hosszú, vörös körmök zongoráztak zavaróan a bordó színű konyha asztalon. Niana annyit nyelt, ahányat Manuéla koppintott az asztalra. Az idegességtől már-már szikrázott közöttük a levegő.

– Szóval, elmertél szökni itthonról, holott én megtiltottam neked! – Rosszallóan mérte végig őt, majd ezután mélyen felsóhajtott, mintha minden bizalma amit a lányába vetett egyszerre elillant volna.

Legalábbis Niana ezt következtette le az arckifejezéséből.

– Téged nem is az érdekel, hogy megtámadtak hanem az, hogy elszöktem? – hökkent meg.

– Tudod, ha nem szöktél volna el, senki sem támadott volna meg gyermekem – tette hozzá unottan.

Niana megrázta a fejét értetlenül, majd elfordult és folytatta tovább a mosogatást, amit az anyja rábízott büntetésként. Mindig is szigorú anya volt vele, és ezt ő már elfogadta így, ahogy van. Hiszen mi mást tehetne? Számtalanszor megfordult már a fejében, hogy az embereknek vajon kötelességük elfogadniuk a saját sorsukat? És ha lehetne rajta változtatni, megtennék? Egy biztos, ő igen! És nyomós oka is van erre... sosem mehet emberek közé, hiszen a természetfeletti lények már olyan szintre léptek a fejlődésben, hogy már különlegesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki felismerje őket, ahogyan ő. Van egyfajta erejük amit kisugároznak magukból, és a tekintetük, amit nem tudnak elrejteni sosem. Ha nem ütne fel benne mindennap az érzés, hogy valóban más mint a többi, csak egy szokásos mesének hinné az egészet! Pár évvel ezelőtt, amikor még kitalált mesének hitte, egy olyan esemény történt vele, ami megváltoztatott minden eddigi hitet, ami által ő egy átlagos ember. Azon az éjjelen hatalmas vihar csapott le Catway-ban. Ő és az anyja bezárkóztak az egyik szobába, hogy átvészeljék a vihart, ám az egyenesen őket célozta meg! Niana még ma is emlékszik a félelemre ami teljesen magába szippantotta őt. Ő más szemmel látta az égi jelenséget... az égbolton harc folyt a hold védekezni próbált valami ellen, ami rohamosan támadta őt, és ezt ő is érezte. Minden egyes támadás a hold ellen mély fájdalmat ütött a szívében és ezáltal szomorú volt. Ám amikor a hold megérezte őt, magához hívta, de az anyja hamar megragadta a karját és a ház sötét pincéjébe rángatta, ahol a hold fénysugara nem érinthette. Niana hallotta és érezte a hold a fájdalmát, és biztos abban, hogy ha akkor este az anyja nem menti meg, ő már nem lenne itt!

Azóta is sokszor eszébe jut éjszakánként, és olyankor az ablakhoz kuporodik, hogy jobban lássa a holdat melyben minden egyes éjjel gyönyörködik. Szíve mélyén tudja, hogy ő odatartozik...sosem tudta még magának sem megmagyarázni azt a különleges érzést, amit csak akkor érez, amikor a hold fényesen ragyog előtte. Ilyenkor belülről ő is ragyog...mintha egyek lennének teljesen. Ő az a fajta a lány, aki hisz a csodákban és végpontig hisz abban, hogy minden tündérmesének van alapja, és reménykedik benne, hogy az ő története is tündérmese. Csakhogy ő mindig azt mondta, hogy az ő hercege bizony nem fehér, hanem fekete lovon fog érkezni! Egy örök realista.

– Most elmegyek, de mire visszajövök, ragyogjon minden. Megértetted Niana? – Fenyegetően nézett rá, majd felkapta a táskáját és kiviharzott.

Meggyőződése volt afelől, hogy van valakije, csak az a kérdés, hogy ki az az illető aki beletudna szeretni egy ilyen független és szigorú nőbe, mint az anyja.
Nem igazán izgatta a büntetés, hiszen amúgyis állandóan a házban volt, de ami igaz az igaz, sosem volt az erőssége a takarítás! Unalmasnak találta és fárasztónak.
Valahogy most semmihez sem volt kedve és ereje, így bevetette azt a módszert, amit ilyenkor mindig használ: zenehallgatás.
Hangerőre húzta a jelenlegi kedvenc számát, majd új erőre kapva nekilátott a takarításnak. Ám valami más elvette a figyelmét: A szomszédból hangos ricsaj szűrődött ki, ami elnyomta a hangosan dübögő zenét. A műsor elkezdődött megint!

Hamar levette a hangot, gyorsan kifutott a kertbe, majd kényelmesen helyet foglalt a lócán és fülelt. A szomszéd asszony mindig veszekszik a ittas férjével, aki mindennap bevedel vagy öt üveg pálinkát. Ilyenkor hangos pukkanások és kiabálások hallatszanak ki a házból. A férfi bár egy alkoholista volt, de sosem bántotta a nőt, aki viszont lenyakazta néha-néha. Ez egy szórakoztató műsor a számára, és ő a műsorvezető.

                                                                                             ________

Niana már alig látta a konyha pulton lévő poharat, valahogy akárhányszor ránézett, mindig kettőt látott belőle. Tagadni sem tudta volna, hogy fáradt és hogy már álmos. Életében nem takarított ennyit...
Amint meghallotta a közeledő járművet, egyből felugrott és úgy tett, mintha bírta volna a munkát, amit az anyja rábízott.

– Szerbusz kicsim – fáradtan huppant le a vajszínű kanapéra. – Ülj le ide – paskolta meg maga mellett a helyet.

– Mit akarsz? – Már előre tudta, hogy ilyenkor bizony valami fontosat akar neki mondani.

– Most felteszek neked egy kérdést, és szeretném ha őszintén válaszolnál. Rendben? – halovány mosollyal az ajkain szembefordult vele.

– Rendben – forgatta meg a szemeit unottan, de gondolatban már valahol máshol járt. Úgy hallotta, valaki a nevén szólítja. Lassan átnézett a válla fölött a folyosóra, de nem látott semmit, pedig meggyőződése volt afelől, hogy a megmentője az... Igazából nem tudta megmagyarázni, de valahogy érezte őt!

– Itt vagy? – zavarta meg.

– Igen – bólogatott aprókat közben az egyik kezével a pólója szegélyét szorongatta. Ezt akkor teszi, amikor úgy érzi, hogy valami vagy valaki folyton figyeli őt.

– Ha egy démon valamiben más lenne mit a többi, adnál neki egy esélyt? – zavartan és kicsit félve markolta meg a kanapé karját.

– Mármint miben más anya? – gyanakvóan állt fel és karjait összefonta. De a démon szó hallatán akaratlanul is ideges lett, és úgy érezte majd szétrobban a gyűlölettől!

– Már egy ideje el akartam mondani, csak aggódtam, hogy elleneznéd! – csattant fel úgy, mintha rá akarná hárítani az egészet.

– Anya, mégis mi fenéről van szó?! – Mostanra teljesen kiakadt. Forrt közöttük a levegő és Manuéla egy pillanatra elfordította a fejét, majd felsóhajtott szomorúan.

– Hogyan hittem, hogy veled ezt meglehet beszélni... – megrázta a fejét elkeseredve, de Niana még mindig nem értett semmit, csak volt egy sejtése.

– Te kavarsz egy démonnal? – tette fel a legrosszabb kérdést, és abban reménykedett, téved. – Mondd hogy tévedek, kérlek! – Ekkor már látta, hogy a szemei könnybe lábadtak és az arca égett a szégyentől.

– Nem, nem tévedsz – mondta halkan majd megköszörülte a torkát.

Percekig szóhoz sem jutott a hallottak alapján. Úgy érezte, átvágta őt az, aki az egyetlen szerette az egész világon. Szinte kővé dermedt, és nem tudta felfogni, hogy az anyja hogyan jöhetett össze az ellenségével, hiszen jól tudja hogy a démonoknak szükségük van egy, és egyben az utolsó látnokra! Mély csalódás érte, amit nem tudott csak percek alatt feldolgozni. A könnyek hamar útra keltek az arcán, és a szívében hatalmas űrt érzett. Akkor abban a pillanatban úgy érezte, már senkire sem számíthat, hiszen a saját anyját sem érdekli a jövője. És mégis mi az, hogy adjon neki egy esélyt? Talán meg kellene bíznia egy démonban? Na azt már nem! Soha sem fog bízni ezentúl senkiben.

– Akkor hát az sem számít ha meghalok? – elakadt a hangja és próbálta visszafojtani a kitörni készülő könnyeit, de nem sikerült...most nem!

Válasz nem jött, ahelyett az ajtó kopogása hallatszott, mely megzavarta őket. Manuéla minden bizonnyal tudta ki az, mert hamar a falitükörhöz rohant hogy megigazítja mahagóni-vörös, vállig érő haját, majd a bézs színű, térdig érő ruháját. Niana elkeseredve nézte minden mozdulatát, és rájött, hogy ő itt már nem számít, hiszen az anyja annyira szereti a démont, hogy érte nem lenne képes ellene fordulni.

Ám neki látnia sem kell ahhoz hogy tudja, mi áll éppen az ajtó mögött!