Színessé
Emlékszel amikor együtt zongoráztunk? Négy kéz járt táncot a billentyűkön. Egymáshoz közel, tökéletes harmóniában. A lágy hangok színessé varázsolták fekete-fehér világunkat. Színessé.
Emlékszel amikor együtt festettünk? Te tanítottál, én pedig csak figyeltem. Aztán magad mellé engedtél, s kezembe nyomtad az ecseted. Közösen tettük színessé a hófehér vásznunkat. Színessé.
Emlékszel amikor együtt voltunk az esőben? Hideg volt, mégse fáztam. Ölelésed melengetett, szavaid dédelgettek. Már csak egy mondatra emlékszem abból, amit akkor suttogtál nekem. Nézz fel! Nézz fel az égre! És felettünk felragyogott a szivárvány, színessé festve a szürke eget. Színessé.
Emlékszel amikor egyedül hagytál? Nem mondtál semmit, nem is néztél rám. Csak mentél el, el jó messze, messze, messze, s még messzebb.
Azóta egyedül ülök a zongoránál, nem merem a hideg billentyűkre emelni kezem... Csak hallgatom messzi játékodat. Kerestem egy kottát, hátha az majd segít. De nem tudtam elolvasni... Minden olyan sötét.
Azóta egyedül, sírva bámulom a sötét vásznat. Néhanapján láthatom új műveidet. Gyönyörűek. De nálam, az én vásznamon... Minden olyan sötét.
Azóta egyedül várlak az esőben. Felettem a sötét felhők, végtelen tengere. A napot már rég eltemették. A szivárványt is lemészárolták. Nem látok semmit... Minden olyan sötét.
2019-09-30 04:37:43
6
5