Taehyung

Új suli. Egyáltalán nem tetszik nekem ez a hely, az meg pláne, hogy anyámék még be is írattak a kollégiumba. Én magántanuló akartam lenni, de nem, mert a szüleim azt szeretnék, ha nem egy antiszociális fiúk lenne. Kár, hogy nem közöltem velük, hogy már úgy is mindegy.

*

A kollégiumi tanár nagyon kedves volt és mindent el magyarázott, hogy hogyan is mennek itt a dolgok. Elég érdekes mosoly közepette elmondta azt is, hogy lesz egy szobatársam is, aki elvileg a kedvenc tanítványai közé tartozik.

A mai nap még nem kellett bemennem az órákra, így az utolsó simításokat végeztem. A könyveimet és az órarendem átvettem a könyvtárban. Utána még maradtam egy kicsit olvasgatni.

Észre sem vettem, hogy eltelt az idő így össze pakoltam és vissza indultam a szobámba. A hátsó kijáratot használtam mert onnan közelebb volt a kollégium épülete. Séta közben figyelmes lettem egy csapat fiúra akik szemmel láthatóan jól el szórakoztak. Viszont mikor megláttam az életem tönkretevőjét köztük éreztem, hogy a pánik rohamom ki fog jönni rajtam így inkább sietős léptekkel majd azokat felváltotta a futás. Egészen szobámig futottam végig abban reménykedve, hogy ő nem vett észre.

- Taehyung minden rendben? - a fülem egészen eddig sípolt. Nehezen nyitottam ki a szemem, de nem láttam tisztán. Szédültem és éreztem, hogy a sírás folytogat. Gyorsan be kellett vennem a gyógyszereim, hogy jobban legyen de mozdulni sem bírtam. Olyan volt mintha lebénultam volna.

- Segíts.. - ez volt az a pillanat amikor az erőm elhagyott és úgy éreztem mintha zuhannék, majd innen teljes kép szakadás.

*

Már az ágyamban fekszem és kegyetlen fejfájásra ébredek. Lassan ülök fel majd a kis szekrényen lévő órát nézem, hogy még is meddig lehettem ki ütve és döbbenten néztem mikor realizálódott bennem, hogy hajnal három van és én a könyvtárból maximum délután négy után értem vissza.

Azonnal ki is kelek az ágyból, hogy be vegyem a gyógyszereim. Egyből táskámban kezdem őket kutatni, de nem találom őket ott ahova raktam. Már kezdenék pánikolni, hol is lehetnek, amikor lassan elkezdett kinyilni a bejárati ajtó. Meg se mertem nézni ki lehet az, hisz pont háttal voltam az illetőnek.

- Oh, azt hittem még alszol. A gyógyszereid a szekrény fiókjában vannak. - szól hozzám, közben már fel álltam és szemben álltam vele. - A frászt hoztad rám délután, remélem tudod.

- Sajnálom és köszönöm. - szégyellem, már most a terhére vagyok holott azt se akartam, hogy kitudódjon a betegségem.

- Hogy?

- Sajnálom és köszönöm, hogy segítettél. Máskor nem fordul elő és nem leszek a terhedre mielőtt aggódnál. - válaszolom ridegen a szemeibe nézve.

- Nem értem miért sajnálod. Csak hirtelen volt, hogy csak úgy összeestél. Még jó, hogy elkaptalak mielőtt még földön kötsz ki. Mondjuk azért szólhattál volna, hogy pánik beteg vagy. - csak zavartan oldalra fordítom a fejem. - De remélem jobban vagy azóta, ugye? - kérdezi hallkan, de pont olyan hangosan, hogy meghalljam.

- Igen. De nem akartam szólni, mert.. mert csak. Az én dolgom. - nem szeretek beszélni erről, főleg nem neki. Nem is ismerem, nem is értem mit vár tőlem.

- Rendben én nem erőltetem, de én most ledőlök és alszok mert hosszú éjszakám volt és lassan kelni kell. - azzal be is zárkózik a fürdőbe. Én pedig gyorsan be veszem azokat a nyamvadt pirulakat és megpróbálok aludni.

Egész végig forgolódom, míg meg nem hallom, hogy elhagyja a fürdőt. Gyorsan lehunyom szemeim és alvást imitálok. Már kezdenék meg nyugodni, hogy végre elmegy aludni, mikor meghallom halk lépteivel felém közeledik.

- Fura de még is érdekes vagy Kim Taehyung.