A magány ha megszokom, elmélkedésre késztet. A hosszú magány az elmét elvarázsolja, lecsillapítja és a tudatalattit elzáró egó lassan elkezd ülepedni. Az én most itt van a felszínen, nem gátolja és védi semmi. Alkotni akar mint mindíg, de most jobban, most lehet, most nem csak üzen a világnak. A művész új platformot választ. A mű fájni fog, s így még igazabb lesz. Így nem léphet túl a határokon. Kezem radíros végű ceruzát ragad, olyat amin egy centis aluminiumgyűrű fogja a gumit. Úgy fogom meg mint egy vésőt. Úgy helyezem hajlítva hüvejkujjamat a radírra, mint amikor egy golyóstollat szeretnék benyomni, csak most ujjam mint inkább egy öngyújtót gyújtó mozdulattal szakítja ki a radírt mélyen a gyűrűből. Vicces: az én nem tudja mit akar, csak, hogy épp mit csinál, talán épp a pillanatnyiassága teszi ennyire biztossá a mozdulataimat. Írnom kéne valamit a műről amíg a ceruza hegye a papírra mered. Néha ajánlják az alkotásokat valakinek / -kiknek. "ajánlom magamnanak" Most menő dobost játszom. Felhajítom a játékszeremet, pörög, majd elkapom. Azzal a mozdulattal, ahogyan a levegőben rámarkoltam rántottam is lefele. A mozdulat hirtelen volt, erősen vállból indítottam. A karom a papíron tenyérrel lefelé. A ceruza a karomban mered az ég felé. Ez az első ecsetvonás. Egyből a legélesebb színnel a fehér vászonra. Visszavonhatatlan, eltusolhatatlan, és végre érzem. Én vagyok a festék. Megpöccintem a fát s az meging, de nem dől ki. Újra rámarkolok, testel picit rá is dőlök és megcsavarom. A bőr és aluminium képezte árokba csak most ered lassú, meleg vér. Kifelé emelem lassan. A bőr beleakad a fémbe. Óvatosan visszanyomkodom a bőrpöttytöt, hogy ki ne szakadjon. Pedig aranyos kis sütinek való pontokat szaggathatnék a karomból. Izzadok. Mint mindíg amikor valami jobban és tovább fáj mint egy darázscsípés. Szemem elé emelem a ceruzát. Alaposan megvizsgálom. Alig véres. Nincs több mozdulatom a következő csapásig. A fájdalom visszahívta az egót és félek. A szemem elől rögtön a bőrömbe kell vágnom, különben vége a műalkotásnak. Sikerül az előző kör mellé csapni, de már remeg a kezem. Újból megcsavarom miközben izomból préselem bele. Nem bírom tovább és kirántom. Nem figyeltem oda és a bőröm a ceruzában maradt. Dühös vagyok. Úgy érzem elbasztam az egészet, bár fogalmam sincs mit szerettem volna tenni a kezemmel. Legalább mostmár tudok sütit sütni. Odakapok a vastag sárga cetlitömbhöz és a számba vágom, a ceruzát pedig ismét magamba. A dühnek is remek késztető ereje van. A jegyzettömböt majdnem átharapom. Most sem voltam óvatos. A dühös ember erősebb ember - a bőröm ismét a ceruzában ragadt picivel több hússal. Most nem is forgattam meg a kínzóeszközömet. Rossz szóhasználat - nem kínzásból csinálom. A művész szólt belőlem, csak az egóm belepiszkált. Nem hagyhatom, hogy ő irányítson. Össze kell szednem magam egy utosó körre (szó szerint). Kiköpöm a papírtömböt, kicsípem magam (a ceruzából), megvárom míg alább hagy a melkasom lüktetése. Közben elmaszálom karomon a vért, hogy jobban lássam a felületet, hova is kell az utolsó kört biggyeszteni. Szépen ráhelyezem, lassan, magabiztosan nyomom, majd a ceruzával együtt megfordítom a karomat. A grafithegyet a lapra nyomom és markolom erősen, hogy egyensúját ne veszítse. Egész felsőtestemmel a kezemre dőlők, próbálok tömegemből minél több sújt ráhelyezni. A vér már most megindul spirálban a ceruza oldalán. Mielőtt még elérné a grafithegyet, az kitörik és szét porlad. A friss vér a grafittal keveredve ónixfeketén csillog, és tekintetemmel belemerülve órákon át tudnék ebben a pózban maradni. Óvatosan kezdem csavarni. Már többször is körbecsavartam, mire csontot ért. Fáj. Ahogy kifelé húzom a húsból mégjobban fáj. A papírtömb helyett a nyelvemre harapok. Kipiszkálom a bőrt a cerkából és visszanyomom a helyére. Négy elegáns kör egymás mellett szépen, ponos távolságokra elhelyezve. A két középsőből hiányzik a bőr, csak húskorongok. Kést ragadok és az első körnek kanyarítok egy szárat. Csak karcolom a bőrt. Az utolsóból pedig egy egyenes vonalat felfelé. "gOOd" Fogalmam sincs mit vált ki abból aki majd meglátja, de nem is érdekel. Én éreztem és remélem sokáig érezhetem még ha ránézek. Festmény, melynek minden vonása máshoz ad majd erőt. Minden sebet más erő kényszerített a kezemre.