Olvasd aztán felejtsd is gyorsan
A fák alatti aszfaltúton egy sárga bogár vágtat át.
Halkan tova zúg az erdőn mélyre.
És ez egy titok, amit nem tud senki, és nem is fog soha.
A gumikerék egy kanyarban az aszfalt szélét tapossa.
Mint vad kanca a vaspatkóval a forró betont kaparja.
Legurul pár aszfalt morzsa, egy hosszú húsos fűszálra.
Ezt sem látta senki sem, ez is titok örökre, de a két hangya a fűszál alá beragadt tán örökre.
Ragadt volna, ha az erdő kedvenc őzgidája bele nem tapossa őket a földbe, és a két kis hangya el nem pusztul a rabságtól megmenekülve.
De ez is titok, nem látta senki, senkit nem is érdekel a hangyák veszte. Senki nem is tudott róla hogy valaha léteztek.
Mindegy is, mert az őz a füvet felnyalta, és vele egy kavicsot az egyik kis aszfaltmorzsából ami a foga közzé ragadt.
Én őt sajnálom. A kavicsot.
Akinek a párja nem gurult le.
A vad bogárhátú nyári gumijának egy barázdájába ragadt bele.
Ők elváltak és többet nem érzik egymást.
Egy sárga úthenger taposta őket gőzlő szurokkal egybe ötvenegy éve.
Ötvenegy év múlva a Magyar Pilis egy kis vadászházában a falon, az őzi trófea fogában észrevétlen.
Ausztráliai roncstemető szélén kilenvennyolc köbméter autógumikupac mélyén örök sötétségben.
Gondolnak egymásra
Ha tudnának gondolkodni.
Ha lenne lelkük.
Ha egyáltalán léteznének.
Ha nem csak én találtam volna ki őket.
Ha meghaltam, minden gondolatommal együtt tényleg oda vesznek.
Vagy talán már egy év múlva, vagy kettő ha elfelejtem őket.
És ha engem elfelejtenek.
2019-05-22 09:22:06
1
0