Fényben az érzések
Fény töri át egész testem.
Remegek.
Fáj a zajban a csend,
A vízhangzó remények,
Hogy pár perc múlva minden jobb lesz.
Belsőmben szétrobban a zsivaly,
Atombombaként
Csapnak le rám azok a lebegő kérdések,
Amit idővel feltesznek.
Nem tudok rájuk válaszolni.
Úgy érzem, egy keresztrejtvény van bennem,
Amit nem tudok megfejteni.
Úgy tűnik... Úgy tűnik minden,
Ami a levegőben van,
A Folytogató düh - meg a harag keveréke,
A táplálékommá lesz.
Pár perc, de ez csak roszabb lesz.
Négy őrjítő arc,
Akik rám várnak, választ várnak...
Tudom, hogy miért,
De torkomban lévő szavak forrása
Egyszeriben kioltódott.
Nem tudom kifejezni magam,
Hisz a düh még mindig forr bennem,
Egy undorító kavarmánnyá változott,
Amiben az élet örvényei buborékokként
Kipukkadnak, majd újraképződnek.
És ez az egész olyan, mint egy sötét ördögi mókuskerék:
Néha látok egy kis fényt,
Egy csöppnyi reményt,
Hogy az emberiség mégsem olyan kegyetlen,
Amilyennek hiszik az emberek,
Hogy Ők is látják azt benne,
Amit én.
A felhők fölött ott süt,
A fény táncot járva,
Minden egyes porcikával.
Lassan arcok, formák jelennek meg, ahogy a felhők eltáncolnak,
És akkor meglátjuk az igazi èrtéket,
Azt a tündöklést, amelyet mindenki megérdemel.
De ehhez, szívvel kell érezni,
Hogy csodàk mindig is léteznek.
2019-05-05 15:49:03
1
0