Hirtelen egyedül vagy egy sötét szobában, Miközben mindenféle dolgokon gondolkozol. Hirtelen észreveszed, hogy legbelül a sötét és ijesztő homályban, A magánnyal már nem is foglalkozol. Váratlanul támad rengeteg megmagyarázatlan érzésed, Majd jön hozzá a sok értelmetlen és bizonytalan kérdésed. Akaratlanul is akad rengeteg megfogalmazhatatlan ígéreted, Amihez társul a sok eddig is bizonytalan kijelentésed. Elszomorkodsz a zene társaságában, Elgondolkodsz, hogy vajon miért nem vagy senkinek sem az esze ágában. Elmosolyodsz hamisan a baráti társaságodban, Elkomorodsz a fájdalom sebeinek takarásában és a tökéletességed ápolásában. Minden mások számára rossz dolgot eltitkolsz, Elszöksz a szerinted vélt jótól, Minden mások szerint jó dolgot eltiporsz, Ellöksz mindenkit az összes kedves szótól. Mikor megelégeled az óra kattogását, Elhatározod, hogy megéled a régóta várt gondolataid zakatolását. Kimész a kertbe és csak ülsz a teraszon, Lemész a buszmegállóba és felülsz az első buszra ami jön, majd ott el is alszol. Mikor megáll a jármű és felkelsz a legmélyebb álmodból, Minden gondolatod a fejedbe száll és közben mosolyogva leszállsz és meglátod a célodat távolról. Mikor odaérsz, megállsz a domb aljánál és gondolkozás nélkül leülsz a mezőn, Aztán eszedbe jut, hogy mégis jobb érzés mikor fent ülsz a tetőn. Mivel sokáig ültél a mezőn már sötét van, ezért haza indulsz, De látod, hogy járművel már sehová sem indulsz. Már csak gyalog céltalanul bolyongsz, Miközben az elévedés miatt szorongsz. Aztán mikor kilyukadsz otthon, többé semmitől nem szorongsz. Hiszen újra a biztonságos lakásban bolyongsz. Újra kint vagy a betonteraszon, Ám mostmár nem ülsz a kinti tetőteraszon. Hanem már ülsz az egyik kényelmes kerti széken, A középen elhelyezett asztal melletti részen. A csillagokat nézve, A régi emlékeket idézve. Azokat a szép szemeket elképzelve, Azokat a kellemes hangzású neveket felidézve. Érzed a sós könnyeket az arcodon, A reszkető érzést a hangodon. A fájdalmas gombócot a torkodon. Tapasztalod a szorító nyomást a szívedben, A feketeséget a színekben, És a keserűséget az ízekben. A nevetést a szomorúságban, A gazdagságot a nyomorúságban. Az esőt a szárasságban, És az erőt a gyávaságban. Aztán eszedbe jut az a sok dolog amit másoknak tudsz adni, Hiszen jobb adni mint kapni. Váratlanul elmerengsz a hajnalon, És azon, hogy többé nem vagy magányos eme szép napon.