Nyolc óra fele járhatott az idő, s a Város meghökkentő hirtelenséggel ébredt fel.
  A magányos részegek, a kapualjak hajléktalanai és a korai órák munkába siető emberei elvegyültek a kihalt utcákra szinte kiözönlő tömegben.
  A busz- és villamosmegállókat ellepte az emberáradat és úgy tűnt, a szerelvények szándékosan lassabban jönnek a kelleténél.
  A forgalom hirtelen megsűrűsödött, s a piros lámpák álnokul feltartották a hűtött kocsijukban ücsörgő ideges irodistákat. Az autósok le sem vették tenyerüket a dudáról, így a végeláthatatlan, vánszorgó kocsisorok hatalmas, tülkölő fémkígyókra emlékeztettek.
  A motorzúgásba, a járókelők monoton zsibongásába és a forgalmas utcák egyéb zajaiba bele-belehasítottak az újságárus rikkancsok kiáltásai.   Fennhangon kínálgatták a frissen nyomott papírt: "Itt a reggeli újság! Most még ropogós, újonnan a nyomdából! Csak ötven cent az ára!   Vegyék a reggeli újságot!...". S a napilap korai kiadását csak úgy kapkodták az emberek!
  Ki-ki kávéját kortyolgatva olvasott bele a hasábokba szedett sorokba, vagy gyors reggelije morzsái landoltak az újságon.
  Az emberek híreket akartak. Olvasni akartak. Tudni akarták, hogy mi történik a világban. A Városban!
  Ám Monty Simons nem olyan információval gazdagodott az újság elolvasása közben, mint a villamoson körülötte nyomorgó egyszerű közemberek többsége! Amint megkaparintotta a napilapot (valamint ötven centtel szegényebb lett) és beszuszakolta magát a csilingelő sárga szerelvény tömegébe, mohón fellapozta az újságot. Végig nyálazta a lapokat, míg meg nem találta a cikket, ami felett egyszerű betűkkel az ő neve állt.
  Monty Simons:Jó-e nekünk ez a nagy demokrácia? - Egy jól megszerkesztett, költői elemekkel kellően megpakolt írás az aktuális politikáról. Monty emlékei szerint frappáns hasonlatok és leírások is szerepeltek a cikkben, amik meglehetősen lírainak hathattak, de legalább minden egyszerű polgár értette őket.
  A szöveg - furcsa módon - mégis rövidnek tűnt, ahhoz képest, hogy Monty egy egész oldalnyit írt a témáról. Ráadásul a cikk nem is központi, vagy legalább méltó helyen szerepelt az újság lapjain, hanem a kishirdetések aljára száműzve gubbasztott!
  Monty tovább lapozott, hátha valahová máshová rakták az írás többi részét. Eközben belekönyökölt a tömegnyomor miatt a nyakába szuszogó hájas férfi hasába és kis híján kiverte a másik oldalán álló nő kezéből a csicsás retikült. A körülötte állók csak zúgolódtak, ahogy egyre vadabbul lapozta az újságot a cikk után kutatva.
  A legközelebbi megállónál aztán az utasok megelégelték önkéntelen lökdösődését és szépen kiszorították a szerelvényről. Tulajdonképpén mondhatnánk azt, hogy kilökték a villamosajtón.
  A férfit még az sem zavarta, hogy lerakták a villamosról öt megállóval a sajátja előtt, annyira lesúlytotta az, hogy rádöbbbent: a cikkét megcsonkították! Alapos munkával kiírtottak minden frappáns megjegyzést, minden poénos hozzáfűzést, mígnem az írásból mindennemű irodalmiság ki lett gyomlálva. A cikk unalmas, szürke sajtótájékoztató-szöveg lett, és ez a szomorú fordulat megmagyarázta, hogy a cikk miért vált olyan röviddé.
  Monty-ban forrni kezdett a düh. Mégis hogyan gondolta a Daily News észosztó szerkesztője, hogy csak úgy belejavíthat az ő irományába - morgolódott az orra alatt, miközben felfurakodott a következő villamosra. Marka önkéntelenül is szorosabbra záródott fekete aktatáskája fülén. Na, majd ő jól helyreigazítja annak a kétbalkezes újságírónak az agyát! Feltéve, persze, hogy rendelkezik annak a szervnek legalább az elcsökevényesedett verziójával...
  A fiatal férfi leszökkent a szerelvényről - immár a megfelelő megállónál és önként. Jó mélyet szippantott a reggeli levegőből (amit nem igazán lehetett frissnek mondani) és tüdeje csurig telt szmoggal, valamint koszos, áporodott oxigénnel. Orrát facsarta a Város bűze, miközben egy kis téren átvágva a Kerületi Újságkiadó karcsú üvegépülete felé tartott.
  Hatalmas felhőkarcolók magasodtak körülötte. Egészen az égig nyúltak, olyannyira, hogy ha odafönt Isten le akart volna heveredni a felhőkre, a rádió- és parabolaantennák biztos kellemetlenül böködték volna a hátát és a hátsóját.
  Az apró tér, amire a Kiadó bejárata nézett, egy kőlapokkal kirakott, téglalap alakú terület volt, körbevéve fiatal fasorral. Közepén egyszerű, jelleg- és dísztelen szökőkút csobogott.
  Egyik oldalról a villamos leharcolt megállója, a másikról az   Újságíró-hivatal határolta.
  A téren - mint mindig - Monty nem látott egy boltot sem, kivéve azt a kis újságárus-standot, aki inkább a kávéjából és a cigarettájából élt meg, semmint az eladott újságok árából.   Monty vett ott pár centért egy kávét, amiről mindenki tudta, hogy hideg és felvizezett lötty volt. Magában meg is jegyezte, hogy Babaarcú kávéházában ezerszer finomabb kávét lehet kapni, és hogy ennek a szlötyinek az ízénél még a gettó nem túl bizalomgerjesztő boltjaiban kapható méreganyagok is kellemesebbek. Azokban legalább van valami tömény.
  A kis tér néptelen volt, csak egy hajléktalan ücsörgött magányosan a hideg kövön, hátát a szökőkút oldalának vetve. Piszoktól fekete rongyai mögül figyelte a környéket.
  Az utcaseprők alig fél órája mehettek el, de a szél máris eldobott papírokat, zacskókat és száraz leveleket sodort a térre a szomszédos utcákból. A bucskázó műanyagdarabokat galambok egész raja kergette.
  Monty kortyolt a mocskos műanyagpohárból egy keveset, majd a jellegtelen szökőkút sarkán álló szemetesbe hajította. A kuka mellett üldögélő piszkos arcú, szakadt hajléktalan furcsa arckifejezéssel nézett a fiatal újságíróra. Monty nem igazán tudta megfejteni ezt a tekintetet - többek között azért, mert nem merült el túlságosan a nincstelen fickó arcának tanulmányozásában. Így ahelyett, hogy nekiállt volna kisilabizálni, hogy hol ér véget a barna sapka és hol kezdődik a hajléktalan homloka, inkább a kőlapokra helyezett használt papírpohárba pöckölt néhány csörgő aprópénzt. A pohárban múlt heti kávéjának edényét vélte felfedezni. Ám a dolgot inkább nem bolygatta.
  Sietve átvágott a tér maradékán a Kiadó bejáratához. Az üveg forgóajtó magányosan álldogált, s az ember nem is sejtette, hogy odabent mekkora nyüzsgés van.
  Monty belépett a modern aulába. Az előtérben fontoskodó újságírók, szerkesztők és a kiadó egyéb alkalmazottai rohangáltak. Monty odaköszönt a recepciós pult mögött álló Dave-nek, majd a lifthez sietett. Az utolsó pillanatban beugrott a csukódó liftajtón, a bent várakozó többi újságíró közé.
  A liftben álldogálók feszült csendben nézték, ahogy a felvonó elindul.

  A Kerületi Újságkiadó épületében kapott helyet a Városban kiadott összes folyóirat szerkesztősége. Ezek egymástól függetlenül működtek a különböző emeleteken, s az egyetlen összekötő kapocs közöttük a két lift volt, amik fel-le száguldoztak az aknáikban.
  A szerkesztőségek mellett két egészemeletes konferencia-terem, egy hatalmas ebédlő, az igazgatóság és egy aprócska ügyvédi iroda volt található.   Ez utóbbi a szerzői jogokra specializálódva futott fel.
  Monty a kilencedik emeleten működő Szabad Hírnök hetilap újságírójaként dolgozott. Felettesei nem fogták rövid pórázon, így gyakran írt cikkeket és riportokat más újságoknak is. Az egyik ilyen kisebb munkája volt a Daily News politikai rovata. A napilap főszerkesztője a címlapot ígérte Monty-nak, aki nem bírt ellenálni ennek a csábító ajánlatnak. A címlapon fel is lett tüntetve a cikk tartalma és a címe, ám maga a szöveg alattomos módon el lett rejtve. Monty-t hihetetlenül bőszítette, hogy így átverték.
  A negyedik emeletre a lift teljesen kiürült körülötte. Egyedül Monty ácsorgott egyfolytában a karóráját lesve. A liftajtó kínzó lassúsággal csukódott be.
  A szerkezet megállás nélkül húzott felfele, míg egyszercsak csilingelve megtorpant a hetedik emeleten. Az ajtó mögött karcsú, csinos nő állt, vállán ízléses táskával. Barna haját egyszerű lófarokba fogta, fülében két hatalmas rombusz himbálódzott.
  Csillogó szemekkel lépett a liftbe.
  - Monty Simons, hőn szeretett Városunk szerény hódítója - kacsintott csipkelődve a fiatal nő a férfira.   Bohóckodva vállon bokszolta Monty-t.
  - Jó reggelt neked is, Anita - kacsintott vissza Monty is. - De úgy hallottam, neked már nem én vagyok a hódító...
  A liftajtó becsukódott. Anita csak legyintett.
  - Most nincs is hódolóm, de ez bonyolult. - Monty ezen kicsit meghökkent. Végignézett a nő karcsú, formás alakján, finom vonású, vidám arcán, a hullámos barna haján, s a mélykék szemekbe bámulva megállapította, hogy Anita ennyi idő után is meg tudná őrjíteni. De most már csak barátok. Haverok, semmi több.
  - Hogy hogy? Mi történt azzal a Carl-lal, vagy ki a csodával? - faggatta őszinte kíváncsisággal Monty a nőt.   Anita kacagva vállat vont. A lift csilingelve megállt a nyolcadikon.
  - Caleb-nek hívták egyébként, de most rohannom kell. De majd este kajálás közben elmesélek mindent, eskü! -   Azzal gyorsan kihátrált a záródó liftből és vigyorogva intett Monty-nak. A csukódó ajtó lassan eltakarta a férfi szeme elől.
  Monty-t nem lepte meg, hogy Anita otthagyta ezt a Caleb-et, az viszont annál inkább, hogy egy önként jelentkező mámoros férfi sem ugrott a helyére.
  Monty kilépett a kilencedik emeleten a liftből. A szerkesztőségben a szokásos káosz uralkodott. Újságírók futkároztak össze-vissza papírlapok repkedtek, telefonok csörögtek, szerkesztők ordibáltak, s a teret betöltötte a megannyi szürke fallal elkerített iroda-blokk zaja. Az emelet lift felöli oldalán széles recepciós pult állt.   Mögötte az időtlen tekintetű, harmincas éveiben járó Jerry ült, s három telefonba próbált egyszerre beszélni. Közben a pult előtt ácsorgó ideges karbantartónak magyarázott valamit, papírokat pakolgatott és jegyzetelt egy kis post-it tömbre.
  Monty beírta a nevét a recepciós asztalon heverő jelenléti ívbe és bohóckodva tisztelgett az elfoglalt Jerry-nek. Jerry visszaintett neki, miközben fennhangon magyarázta az egyik vonal túlsó végén ülő alaknak a Szabad Hírnök piaci árát.
  Monty ledobta az asztalára a táskáját, felakasztotta a kabátját és nekiveselkedett a számítógépe előtt heverő papírhalomnak. Egy egész napja volt a különböző nyomtatványok szortírozására, és arra, hogy egy olvashatónak mondható cikket írjon.     Gondtalanul fütyörészve pakolgatta a lapokat a zsibongó káosszal körülölelve.
  Sejtése sem volt róla, hogy mibe fog csöppeni nem sokára.