Ez nem randevú.

  Ez nem randevú.

  Ez nem egy randevú.

  Ez nem egy randevú, nem kell a szokásosnál is jobban kicsípned magad, te majom! – próbálta győzködni magát Monty a tükör előtt állva, de a kezében gyűrögetett csokornyakkendőt csak nem bírta elengedni. A fekete szalag minden egyes gondolatban kimondott szóval egyre inkább kezdett masnira hasonlítani, hiába igyekezett a férfi megállítani remegve szorgoskodó ujjait.

  A szokásos, hétfő esti vacsorára készülődött, amit rendszerint Anita-val költött el. Miközben a mosdótál fölött áthajolva ügyködött, legszívesebben arcon csapkodta volna magát valamivel, hátha az kiüríti egy percre az agyát. A vaskos irattartóját már párszor a homlokához vágta, de az nem segített. Valami drasztikusabbra lett volna szükség.

  Egyre csak azon kattogott az elméje, hogy reggel még azzal a gondolattal búcsúzott el Anitától, hogy ők csak barátok, semmi több, ám most meg, alig egy órával a vacsora előtt, naivabbnál naivabb ábrándok futkosnak a fejében. Gimnázium óta ismerte a nőt, mindketten tagjai voltak az iskolaújság szerkesztőségének. A középiskola után aztán valahogy ugyanarra az egyetemre keveredtek, s az évek alatt egy kedves párrá kovácsolódtak össze. Mikor visszatértek a Városba, két és fél évig éltek együtt, de a kapcsolatuk valahogy túl felhőtlennek bizonyult, s végül békésen elváltak egymástól. Megmaradtak annak a két jóbarátnak, akik valaha, még gimnáziumban voltak. Teltek az évek, s Monty hiába mondta el magának százszor, hogy közte és Anita között nem lesz többé már semmi, egy apró remény mégiscsak felszikrázott benne minden alkalommal, mikor a nő bejelentette, hogy ismételten szakított az aktuális párjával. Így hát Monty-nak tényleg semmi, de semmi oka nem volt rá, hogy az átlagosnál elegánsabban nézzen ki, de az az apró lángocska – minden ésszerű dologgal szembe menve – egyre csak hajtotta.

  Monty végül feladta. A csokornyakkendő hetykén virított gallérja alatt, s úgy festett, onnan többé már nem is lehet leszedni. Kicsit szorosnak érezte, de már ahhoz sem volt kedve, hogy még egy pillantást vessen a fekete masnira, nemhogy ismét kibogozza és elölről kezdje az egész viaskodást. Meglepően feszélyezetten érezte magát.

  Egy végső „fazonigazítás" után kilépett a fürdőszobából. A falra akasztott órára pillantva látta, ahogy a percmutató éppen 6 óra 31-re ugrik. Késésben volt. Kifejezetten késésben. Most már egy egész polcot a fejéhez akart vágni, nem csak egy mappát, s meg is tette volna, ha nem sürgeti úgy az idő.

  Villámgyorsan a zsebébe süllyesztette a pénztárcáját és a telefonját, amik egy kulcscsomó társaságában hevertek az egyszerű konyhapulton, kikészítve. Tekintete a nyitott, szétszórt papírhalommal töltött aktatáskára tévedt, ami három, jó pár napos mosatlan kávésbögre között tetszelgett, akaratlanul is arra emlékeztetve a férfit, hogy a munka bizony nem várat magára. Monty némán átkozta magát, amiért cikkírás és az egyéb papírmunkák elvégzése helyett a tükör előtt tollászkodott. Még a csokornyakkendő kitalálójának is címzett gondolatban egy-két cifra megjegyzést.

  Monty felkapta a kulcsokat és sietősen a bejárati ajtó felé vette az irányt. Út közben vállára kanyarította a kanapén heverő barna zakóját, majd végigrobogott az apró lakás maradék részén.

  Bele kell húznia, ha nem akar elkésni. Anitával hét órára beszélték meg a találkozót a Város egyik legpuccosabb étterme, a Palace bejáratánál, ám az természetesen a város másik felén volt, tömegközlekedéssel bő félórányira Monty lakásától.

  Mielőtt becsapta volna a rozoga bejáratot egy gyors mozdulattal leoltotta a villanyokat, majd végleg kilépett a folyosóra.

  A lakás sötétségbe borult. Az ajtó felől még hallatszott egy kis ideig a kaparászás, ahogy Monty remegő kézzel próbálta elfordítani a kulcsot a zárban, majd néhány, a távolban elhaló sietős léptet követve a csend rátelepedett a szűk garzon árnyaira.

  A lakás nyugodt némaságát csak a konyhában álló, ócska hűtőszekrény zúgása törte meg. Az utcáról beszűrődő fények villódzó árnyékot vetettek a padlóra és a plafonra. A bejárati ajtó mellett a fogason egy kabát csüngött magányosan, s valahol egy csap csöpögött csendesen.

  Az egész lakás álmos nemtörődömséggel figyelt, úgy érződött, mintha várna valamire. Minden megmerevedett, mint ahogy az elmosódott alakok egy fekete-fehér fényképen. Csupán egy valami mozgott: a kanapé szélén egy kártyalap egyensúlyozott. Meg-megbillent, mint aki még mérlegeli, hogy végleg leessen a padlóra vagy ott hintázzon továbbra is a karfán. Végül lepottyant, pont, mint ahogy pár perce Monty zakójából is kiesett a kanapéra. A lap krémszíne szürkének tűnt a félhomályban. A kártya közepén egy ábra volt: csigavonal, amit nyolc ember vett körül. Fiatalok, öregek, felnőttek, gyerekek, nők és férfiak vegyesen.

  A lap halványan derengett, ámbár meglehet, hogy ez csak az ablakon beszökő fénycsóvák játéka volt.

~~ o ~~

  A Város elszigetelt óriásként terpeszkedett két nem túl magas hegység között. A széles völgyet, melyben elterült, egy keskeny folyó szelte ketté, ami a szomszédos bércekben megbúvó tavakból zúdult alá, majd a metropolisz határán túl lelassulva, lustán hömpölygött egészen a messzi tengerig.

  Évszázadok, talán évezredek óta ott volt a Város a folyó két partján, s ahogy egyre nőtt, bekebelezte a környékén elszórta heverő, jóval lassabban növekvő falvakat és kisvárosokat is. Egészen addig terjeszkedett, míg nem maradt egy közeli szomszédja sem, magányosan és gőgösen hevert a völgy közepén. A legközelebbi kisváros is egynapi autóútra volt, a nagyobb, modernebb, nyüzsgő poliszokról nem is beszélve.

  Maga a Város tulajdonképpen nem is egy hatalmas metropolisz volt, hanem sok kisebb-nagyobb település, melyek az évszázadok alatt összeforrtak. Ezért nem is volt a Városnak különösebb neve, csak az, hogy a Város, hiszen az egykori különálló falvak elnevezése feledésbe merült. Ahhoz pedig senkinek nem volt türelme vagy energiája, hogy új nevet eszeljen ki az új településnek.

  A régi kisvárosok napjainkban a Város egy-egy körzetének felelnek meg. Minden zónának megvan a maga vezetősége, akik egy nagy közös tanácsot alkotnak. Ez a tanács felel a Város dolgaiért, olyan módon, ahogy a kormányok felelnek az országaikért.

  De persze ahogy egy országban, úgy a Városban sem volt minden terület azonos színvonalú. A belváros, amely az egész körkörös településhálózat magját alkotta, nem volt más, mint karcsú felhőkarcolók, üvegpaloták, irodaházak, bevásárlóközpontok égigérő dzsungele. A modern civilizáció gyöngyszeme, az ember lustaságának ékes kristálya. Ám ha kicsit kijjebb ér az ember, a modern acélépületeket először ősidők óta ott álló, művészien díszített bérházak, színházak és egyéb építmények váltják fel. A négyemeletes épületek között zegzugos, macskaköves utcák futnak, impozáns utcalámpákkal szegélyezve. Az ódon villák gyűrűjén kívül egyszerűbb, de takaros társasházak állnak, közöttük elvétve egy-egy kertes családi ház. A szépen karbantartott utak árnyékos, kedves terekben futnak össze, úton-útfélen pedig parkokba botlik az ember.

  Ezután viszont a Város kérge két részre oszlik: a délen elterülő dombok zöldfüvű lankáin jómódú környék terül el, ahol a nyugalomra vágyó tehetős lakók viktoriánus villái állnak. A gondosan ápolt gyepek és formásra vágott sövényeken túl a Városhoz tartozó végtelen szántóföldek és legelők húzódtak.

  Ezzel szemben a kéreg északi része maga volt a megtestesült nyomor, a szegényebbek negyede. A belsőbb részeken otromba beton bérházak magasodtak, lelakott játszóterekkel, összefirkált falakkal tarkítva. Az egész helyet belengte az egyhangúság és elkeseredettség nyomott hangulata. A céltalanság minduntalan ott susogott a lakások elnyűtt falaiban, ott rohangált a félhomályba borult, alkoholbűzös utcákon, és fásultan belekacagott minden arra járó fülébe.

  A szürke tízemeleteseken kívül a gettó terült el, a hatalmas gyárak és ipartelepek árnyékában. Ez volt a Város legveszélyesebb és legmocskosabb része. Düledező kalyibák sárosra taposott előkertekkel, a toldozott-foltozott úton és járdán roncsautók, rühös macskák, szétdobált szemét, sikátorokban villogó kések és tébolyult szempárok: ebből állt ez a környék. Itt találtak menedéket mindazok, akiket a társadalom kivetett magából. Aki egyszer arra kényszerült, hogy itt húzza meg magát, a helyét többé nem lelhette a civilizációban.

  A két, egymástól éles ellentétben álló városrész között vékony átmenetet képezett néhány olcsóbb bérház, iskola, óvoda, munkásszállók és egyéb létesítmények.

  A Város külső gyűrűjét, amely főképp kelet felé, a hegyek erdős lejtői felé nyúlt ki, falusias légkörű, álmatagnak mondható városrészek alkották. Egyszerű kertesházak, régimódi vályogkunyhók és gerendás-tornácos házikók sorakoztak az utcák mentén.

  A Város legkülsőbb pontjának a Ranch-ot tartották. Ez valaha egy különálló falu volt a bérceket beborító hatalmas erdő közepén. Itt főként favágók, erdészek, vadászok és családjaik éltek, ám a Város egyre gyarapodó területe magához láncolta ezt az eldugott helyet is. A Ranch-ra - a többi egybeolvadt településsel ellentétben - nem tett nagy hatást a metropoliszi közszellem. Megmaradt a kisvárosias hangulata és egyszerűsége. A barátságos gerendaházak muskátlis ablakaikkal még most is csendesen szunnyadnak a hatalmas fenyőfák árnyékában.

  A Játékmester felcsavarta a kezében tartott rozsdás viharlámpást. Az imbolygó láng derengő fénybe vonta a férfi előtt húzódó keskeny, téglával kirakott folyosót. Mögötte a metró alagútjából nyíló ajtó halk kattanással bezárult.

  A Város alatt ódon alagútrendszer húzódott. Az egész völgyet behálózó, terjedelmes járatok még azelőtt épültek, hogy az első család letelepedett volna itt. Még a Játékmester sem tudta pontosan, hogy ki, mikor és hogyan hozta létre ezeket a katakombákat, pedig a magánkönyvtárában rengeteg ősrégi kötet szólt a Város történelméről.

  A pinceszerű, boltíves járatok igazi labirintust alkottak a föld alatt. Ennek a szinte végtelen útvesztőnek a Város legkülönösebb pontjain voltak kijáratai, a Ranch fakitermelőitől egészen a szántóföldek határáig eljuthatott rajta keresztül az ember. Persze csak ha rendelkezett a megfelelő tájékozódóképességgel.

  A Játékmester az egyik ilyen folyosón álldogált, kezében a poros lámpával. A vájat valami nagy szerencsének köszönhetően nem sínylette meg túlságosan a metróalagút kiépítését, amely alig pár méternyire futott felette. A katakombának ezen része a belváros egyik kijjebb eső irodaparkja alá esett.

  A Játékmester élesen beszívta a levegőt. Régóta nem járt már ezeken a folyosókon. A férfi még a legutóbbi Játék során volt itt utoljára. Mikor is volt az? Öt éve? Tíz éve...? Már nem emlékezett.

  Akkor és most is ugyanúgy bűvöletbe ejtette az alagutakat belengő sejtelmes hangulat, mint mikor először járt idelent.

  A folyosó sötét volt, a kisfiú pedig fáradt. Az alagutak feketeségében egyetlen támaszpontja az apja háta volt, amire a kezében pislákoló mécses fénye vetült. Álmosan, nagyokat pislantva próbálta követni, amit az előtte haladó férfi magyarázott neki

  - A Játék leglényegesebb része itt zajlik a föld alatt... - A fiú nem figyelt a mély hangra. Mikor először beléptek a könyvtárból nyíló ajtón, a durva falú vájatból előcsapó illatfelhő – amiben penész, rothadó papír és évezredes por szaga keveredett – furcsán varázslatos érzést keltett a gyerekben. Ámulva nézte a mélybe vezető folyosót maga előtt, melynek vége a homályba veszett. Csak akkor ocsúdott fel a kábulatból, mikor apja rámordult, hogy kövesse.

  Eleinte érdekes volt az alagutak hálójában bolyongani. A gázlámpa fényességbe vonta körülöttük az egész járatot, s a kisfiú tátott szájjal figyelte a folyosó boltíveinek gerendájába vésett különböző feliratokat és jelképeket. Apró kezével végigsimított a fal poros tégláin és csillogó szemekkel figyelte a vékony ujjain lengedező pókhálót. A talpa alatt rohangászó csótányokat és patkányokat tanulmányozta, miközben apja a Játékról magyarázott.

  - Mint ahogy minden nap elmondom neked, én vagyok a Játékmester. Legalábbis most még – beszélt az apja – Ez a cím évszázadok óta apáról fiúra száll a családunkban. A mi felelősségünk, hogy a Játék zavartalanul folyjon, bármi történjék. De ezt már tudod.

  A fiú nem zavartatta magát, épp a csizmájával böködött egy hátára fordult poloskát.

  - A Játékmester hatalma a titkokban és a tudásban rejlik. Nem tudunk varázsolni, nem vagyunk felruházva természetfeletti képességekkel, mint a Szereplők, mégis föléjük kell kerekednünk, hogy kézben tarthassuk a Játékot. Semmiképp nem lehetsz befolyásolható, legyen szó bármiről, és mindig egy lépéssel előrébb kell járnod, mint ők. Hogy észrevétlenül, az árnyékba húzódva irányíthasd a Játék menetét, számtalan eszköz áll a rendelkezésedre...

  A férfi megtorpant és kitárt karokkal mutatott körbe a hatalmas elágazásban, ahol álltak. A köríves teremből nyolc folyosó bejárata nyílt a szélrózsa minden irányába.

  - ...Például ez az alagúthálózat – folytatta beszédét az apja – A katakombák létezéséről sokan tudnak a Városban, hiszen nehéz eltitkolni egy ilyen ominózus építmény jelenlétét, de kevesen tudnak benne eltájékozódni. Vannak, akik több-kevesebb járatot és elágazást behatóan ismernek, de csak a Játékmesternek van az egész helyhez térképe.

  Ezeket a folyosókat használva az ember észrevétlen eljuthat egyik pontból a másikba, anélkül, hogy bárki mással találkozna. Ezenfelül a Játék mágiája alaposan beitta magát ezekbe a katakombákba, így természetellenes módon idelent valahogy máshogy telik az idő. Megeshet, hogy egy két órányi utat tíz perc alatt megtesz az ember, de az sem kizárt, hogy egy rövid séta helyett évekig bolyong az alagutakban.

  Igazából ahhoz, hogy ne tévedj el a föld alatt, nem kell térkép, csupán határozottság és elszántság. Ha elég erősen koncentrálsz a helyre, ahol ki szeretnél lyukadni, az alagutak szinte maguktól odavisznek, csak lépkedned kell.

  - A Szavazást és a Gyűléseket is idelent tartják, ugye? – kérdezte kíváncsian a kisfiú. – De a Játékosok nem tudnak ezekben az alagutakban tájékozódni... Akkor hogyan találnak oda a Gyűlésteremhez?

  - Igen, a Gyűléseket is idelent tartják. Mikor este a Játék kezdetét veszi, néhány Szereplő itt tudja használni a képességét. Például a gyilkosok ott, a Gyűlésteremben beszélik meg, hogy aznap este kinek az életét vegyék el. A hajnali Szavazáskor is abban a csarnokban gyűltek össze a Játékosok, hogy eldöntsék, kit gyanúsítanak meg aznap, persze mikor még volt Szavazás. Jó pár évvel ezelőtt néhány Szereplő úgy csűrte-csavarta a játékszabályokat, hogy sikerült ellehetetleníteniük a szavazást. Egy hajszál híján múlt, hogy nem vetettek véget az egész Játéknak mindörökre. Szerencsére a Játék készítői a következő évben eltörölték a Szavazást, nehogy még egy hasonló kísérletet tegyen valaki a rendszer elpusztítására.

  Ekkor az olajlámpa fénye hirtelen kialudt: elfogyott a petróleum belőle. Ezután a korom sötétben haladtak, egyedüli fényforrásként csak a magukkal hozott mécsesek szolgáltak. Az apja mondandója és magyarázata monoton háttérzajjá tompult a fiú fülében, miközben agya egyre csak azon kattogott, amit a viharlámpa kihunyása előtt hallott. „Miért akarná bárki is tönkre tenni a Játékot? Miért akarna valaki véget vetni neki?" – gondolta.

  Hiába zsongott az elméje a különfélébbnél különfélébb teóriáktól, a kisfiú mégis iszonyúan unatkozott. A mécses fénye nem volt elegendő ahhoz, hogy észrevegye az alagutakban lakó élőlényeket, de még ahhoz sem, hogy kiolvassa a téglákba vésett ódon feliratokat. Az a gondolat úszott az agyába, hogy az apja talán szándékosan nem koncentrál egy úticélra sem, hogy minél több időt tölthessenek idelent. Ki tudja, talán már évek óta császkálnak a feketeségbe burkolózó vájatokban.

  A Játékmester megrázta a fejét, mintha csak így akarná elhessegetni magától az elméjébe toluló számtalan nyugtalanító emléket. Egész nap a Várost járta, fáradt volt, s a lehető leghamarabb túl akart esni az egész procedúrán. Semmi energiája nem volt ahhoz, hogy a múlton rágódjon.

  Sietős léptekkel indult el az egyik folyosón. Cipője tompán dobbant a kőpadlót borító évszázados porban, az alagutat betöltötte a penész és az elhagyatottság szaga. A lámpás halkan nyikorogva lengedezett a férfi kezében.

  A Játékmester Város puccos központja felé tartott, hogy kézbesítse a Fertőző Gyilkos kártyáját. Kifejezetten undorodott ettől a szereptől, ahogy attól a személytől is, akinek adni készült, ugyanis évtizedek óta ugyanannak az alaknak jutott ez a kártya, köszönhetően egy átkozott hagyománynak. Ezt az illetőt Keith Lawrence Alastar-nek hívták és a Játékmester mindennél erősebb ellenszenvet és haragot érzett iránta. Azonban a Játék maga választja a játékosait, így hát a férfinak nem volt más választása, minthogy hosszú idő után ismét Alastar kezébe adja a szerepet...

  A Játékmester kellemetlen érzéssel a mellkasában haladt az alagutak szövevényes hálózatában. A nyirkos falakból sötét, baljóslatú várakozás érzete áradt. Mintha minden egyes mohos tégla egy régi álomból felébredve, lélegzetvisszafojtva figyelte volna, hogy mikor szabadul el a káosz. A férfi nemlétező szemek pillantásait érezte a tarkóján, ennek ellenére zavartalan, határozott léptekkel sietett előre. Már nem az a rémülettől és izgalomtól verdeső szívű fiú volt, aki először merészkedett le a katakombákba sok-sok évvel ezelőtt. Most már ő volt a Játékmester, ő tartotta kordában a szabályokat és nem a szabályok őt. Nem volt mitől félnie.

  A falak még sokáig visszhangozták cipőjének tompa dobbanásait, miközben a viharlámpás kecsesen táncoló fénye egyre távolodott, majd elveszett a folyosó távoli sötétjében.

~~ o ~~

  A Tatson tér metróaluljárójából egy férfi rohant ki fejvesztve, majd megtorpant a lépcső tetejénél. A közelben lődörgő járókelők furcsálló pillantásokat küldtek a ziháló alak felé, majd sietve odébbsétáltak.

  Monty lihegve támaszkodott a térdére és a lélegzését igyekezett egyenletesebbé varázsolni. Sosem volt az a sportos ember, aki pofára esés, térdfájás, és asztmás roham nélkül fel tud rohanni teljes erejéből egy négy emelet magas mozgólépcsőn, így hát alaposan kikezdte őt az a kis testedzés, amit az előbb vitt véghez a metrótól a felszínig.

  De alighogy szusszant egyet, máris rohant tovább. Már csak pár perc maradt hét óráig, viszont még két utcányi és egy térnyi távolságot meg kellett tennie a férfinak.

  Időközben besötétedett, a díszkivilágítás autentikus lámpái kavargó csillámporként ontották magukból a sárgás fényt. A csicsásan díszített századfordulós bérházak között keskeny, hepe-hupás, macskaköves utcák kanyarogtak. A helyi szuvenír-üzletek, éttermek, apró boltocskák barátságosan, tágra nyitott ajtókkal várták még így estefelé is látogatóikat. – Olyan vagyok, mint valami idétlen musical dalolászó főhőse – gondolta Monty, miközben ide-oda hajlongva-lépkedve kerülgette az andalgó turistákat.

  Alig öt perc múlva, néhány szerencsétlen galambon és utcaseprőn átgázolva kiért egy apró térre. A négyszögletű placc közepén nyújtózkodó, kerekre nyírt lombú díszfákkal körülvett szökőkút mellett elnézve már látta a Palace bejáratát.

  Monty gyakran járt efféle puccos helyekre – habár nem vendégként, hanem riporterként –, így nem lepte meg a ragyogóan kivilágított épület üvegajtaja felé áramló díszes tömeg. Bársonyruhás, prémgalléros dámák vonultak a díszkővel kirakott járdán, egy vagy akár több pazarul kiöltözött gavallér karjába csimpaszkodva. Jómódú üzletemberek pattantak ki drágábbnál drágábbnak tűnő kocsijaikból, az autók leparkolását saját sofőrjeikre vagy az étterem személyzetére bízva. Monty-t egyáltalán nem varázsolta el ez a fényűzés, de elég régóta ismerte már Anitát ahhoz, hogy tudja, a nő most is, mint minden alkalommal, a nyilvánvaló luxust látva olyannyira lázba fog jönni, mintha egy ismeretlen állatfaj felfedezésén venne éppen részt.

  A férfi megszaporázta a lépteit, hogy mihamarabb megkerülhesse a tér közepén terpeszkedő parkocskát. Előtte a járda üres volt, így a gyors sétáról futólépésre kapcsolt. Zakója lobogott mögötte a menetszéltől és érezte, ahogy izzadni kezd. Igaz, nem volt hosszú a táv, amit meg kellett tennie, de Monty sem volt az a kimondottan fitt ember.

  Már csak alig tíz méter választotta el a Palace bejáratától, amikor hirtelen egy méregzöld sportautó fékezett le mellette csikorgó kerekekkel. A csillogósra suvickolt, vagyonokat érő kocsi ajtaja kivágódott és nagy lendülettel Monty-nak csapódott. A férfit váratlanul és leginkább fájdalmasan érte a hatalmas löket. Karjaival tehetetlenül kalimpálva a földre zuhant.

  A lapos sportautó hátsó üléséről egy magas, büszke tartású férfi lépett ki a járdára. Felegyenesedett, megigazította zakóját és frizuráját, majd zsebre vágta a kezeit. Sötétbarna, agyonzselézett frizurájába ősz hajszálak keveredtek, keskeny arcát éles, szögletes vonalak szabták meg. Hosszú, keskeny orra volt, ravaszan görbülő szemöldöke alatt pedig számító, kapzsi szem villogott. Mikor a betonon heverő Monty-ra pillantott, pengeszája kárörvendő vigyorba húzódott, szemöldökét pedig gúnyosan felhúzta. Tekintetéből sütött a megvetés, az önteltség és arrogancia pedig csak úgy áradt egész lényéből.

  A láthatóan igen sznob férfi csak egy tizedmásodpercig fordította figyelmét Monty szemlélésére, szinte azon nyomban elfordult. Megvárta, amíg a méregzöld autó sofőrje kipattan a helyéről és buzgón becsukja a férfi után az ajtót, csak aztán indult el könnyed léptekkel a Palace bejárata elé leterített vörös szőnyeg felé, mit sem törődve a felháborodott Monty-val.

  Az újságíró, mikor látta, hogy ettől az alaktól már semmiféle bocsánatkérésre vagy segítségre nem számíthat, a bajusza alatt morogva feltápászkodott a járdáról. Alaposan leporolta zakóját, majd felpaprikázott kedélyét is magával cipelve ő is folytatta útját az étterem elé. Még az észosztó szerkesztőknél is jobban idegesítették az efféle modortalan pojácák.

  A bejárathoz közeledve az emberek, ruhák és táskák forgataga csillogó, fodrozódó, hömpölygő folyóvá tömörült. A levegőt csevegés és csilingelő kacagás töltötte meg.

  A többi vendéggel sodródva Monty Anitát kereste a szemével, hátha megpillantja a nőt két flitteres szoknya vagy fekete szmoking között. Az egyik irányból egy kéz nyúlt az emberek közé és Monty zakójának ujját megragadva kihúzta a férfit a tömeg szélére.

  - Monty Simons, hőn szeretett Városunk legpontosabb úriembere! – köszöntötte a férfit Anita, széles vigyorral az arcán. – Tiszta vörös az arcod. Csak nem felidegelted magad valamin?

  - Ha tudnád, milyen udvariatlan emberekbe futok bele... - kezdte Monty, de a nő már nem is figyelt rá. Izgatottan leste a tömeget.

  - Látod ezt a rengeteg embert itt? A Város lakóinak legfeljebb öt százalékát teszik ki és mégis egy fél ország pénzét hordják a pénztárcájukban – magyarázott lelkesen Anita, miközben az étterem belseje felé sodródtak a tömeggel. – Nézd, annak a nőnek a kalapját! Lefogadom, hogy egy vagyonba került. Meg persze jó pár évbe egy pénzes fickó oldalán... Csak gondolj bele, ezek aztán nem a kitartó munkájukkal jutottak ilyen magasra, hanem ravaszkodással. Rengeteg ravaszkodással. És ezeket az életműveket egyetlen egy ugyanilyen ravaszkodás romba is döntheti! Akár egy kártyavárat egy széllökés, sutty! – Anita gyors mozdulattal széttárta a karját, így imitálva valamiféle fuvallatot. Néhány idegen morogva kikerülte őket, nehogy még egyszer véletlen orrba vághassa őket a nő.

  - És képzeld csak el – súgta oda bizalmasan Anita Montynak – Hány ilyen kártyavárat dönthet le egyetlen rafináltan megírt cikkecske.

  - Néha tényleg kezdek aggódni érted – kacagott fel a férfi, miközben beléptek az étterem aranyozott szegélyű üvegajtaján. Egy szmokingos fiatalember az asztalunkhoz vezette őket, és helyet foglaltak. – Egy-egy pillanatban olyan mániákussá tudsz válni, hogy az már ijesztő.

  - Caleb-nek is ez volt a baja – húzta el a száját Anita, majd az éttermi illemre fittyet hányva az asztalra könyökölt és a tenyerébe ejtette az állát. – Folyton nyaggatott, ha új sztorikhoz kerestem ötleteket, ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna. Mindennél önteltebb az a fickó, nem tehetek róla, hogy szúrta a csőrét az, ha egy adócsalásos ügy érdekesebb volt, mint ő.

  - Nem gondolod, hogy Carl...

  - Caleb – javította ki a nő.

  - Bocs, mindegy. – Monty kicsit zavartan kezdett bele újra mondandójába. Idegesítette, hogy összekever dolgokat, mégpedig elég gyakran. – Szóval nem gondolod, hogy Caleb szemében kicsit soknak tűnhetett az, hogy a nap huszonnégy órájában összeesküvéselméleteket gyártasz és szenzációs hírek után nyomozol?

  A férfi pontosan tudta, hogy Anita életét mennyire kitölti a munkája, hogy milyen izgatottsággal és megszállottsággal képes belevetni magát az újságírásba és a nyomozásba. Nem csodálkozott, amiért ez kiakasztotta Caleb-et, Carl-t, vagy ki a csodát. Anita mellett csak úgy lehetett „túlélni", ha az ember ugyanolyan lelkesedéssel tudott fejest ugrani a kedvelt dolgaiba, mint a nő.

  - Talán, ha belenyugodott volna a dologba, akkor kevésbé tűnt volna neki soknak. De ehelyett egyfolytában csak hisztizett – sóhajtott Anita, majd a pincérre emelte a tekintetét, aki már jó öt perce ácsorgott az asztaluk mellett, enyhe megvetéssel figyelve az asztalon könyöklő, fancsali képű nőt. – Maga talán el tudja hinni, hogy létezhetnek olyan férfiak, akik csak nyafogós bájgúnárok? – intézte a kérdést a felszolgálóhoz.

  - Csak azt szerette volna mondani, hogy két adagot szeretne kérni a napi menüjükből – mosolygott megértően a megrökönyödött pincérre Monty. Megvárta, amíg a férfi elsiet a konyha felé, majd visszafordult Anitához.

  - Szóval Caleb-bel sem jött össze a dolog.

  - Nem bizony – bólintott Anita – Pedig kedvesnek tűnt. Bár egyre inkább arra hajlok, hogy a kedves emberek életképtelenek. Nem is baj, hiszen most egy ideig nem is lesz dolgom kedves emberekkel.

  - Most meg mit tervezel? – kérdezte Monty rosszat sejtve. Anitának néha nem csak furcsa, de életveszélyes ötletei is támadtak.

  - Kaptam egy fülest egy drogkartellről, akik a nagykutyákkal üzletelnek. Tudod, gazdagékkal... Érdekes témának ígérkezik, főleg, hogy a rendőrség is csak nemrég értesült a dílerhálózat létezéséről.

  - És ezt pont egy „gazdagéknak" fenntartott étterem közepén kellett közölnöd... Egyedül vágsz bele? – Monty aggódott.

  - Igen. Gondolkodtam rajta, hogy bevonlak téged is a munkába, mert veled jól lehet dolgozni. De ez már nem ugyanaz, mint amikor az igazságtalanul pontozó tanárok után nyomoztunk gimiben és tisztában vagyok vele, hogy Monty Simons köztudottan nem vállal be efféle rizikós cikkeket.

  - Igazad van, jobb szeretem, amikor nem kell azon aggódnom tudósítás közben, hogy bármikor szétrúghatja a hátsómat egypár gengszter. De nem gondolod, hogy ezzel még neked is veszélyes vizekre evezel? Nem csak, hogy drogkartell van a dologban... - a férfi lehalkította a hangját és idegesen körbefuttatta tekintetét az étteremben vacsorázó dúsgazdag vendégeken. - ...de ráadásul még az arisztokraták is. Most komolyan?! Anita, egyetlen hiba és három farzsebbe dugott pénzköteggel véget vetnek az egész karrierednek!

  - Tudom. De nyugodj meg, Monty, vagyok elég ravasz ahhoz, hogy megússzam szárazon az egészet.

  „Jobban örültem volna, ha azt mondod, hogy vagy elég óvatos ahhoz, hogy megúszd a dolgot" – válaszolta Monty gondolatban a nőnek, miközben némán csóválta a fejét.

  - Egyébként is – folytatta Anita – itt a probléma. Félsz Monty, hogy a gazdagok a korrupció eszközével élve ellehetetlenítenek, emiatt pedig nem is harcolsz az efféle igazságtalanság ellen. Nem írsz arról, hogy mit tesznek, mert aggódsz, hogy ha írsz, akkor ők ugyanazt teszik veled, mint amit lelepleztél. Igaz, zseniálisak a cikkeid, ügyesen foglalod el a pártatlan újságíró szerepét. De nem érzed azt, hogy ez egy kicsit túlságosan biztonsági-játék? Nem vágysz arra, hogy kimozdulj a... - Anita hirtelen elhallgatott. Teljesen ledermedve bámult valahová a férfi háta mögé. Monty a nő arcát fürkészte értetlen fejjel, s már éppen hátrafordult volna, hogy megnézze, mi kötötte le ennyire a másik figyelmét, amikor Anita szemében eszelős fény villant. Kérdezni sem maradt ideje, a nő egy szemvillanás alatt közelebb húzódott hozzá és a füléhez hajolt.

  - Látod azt a pasast ott, az oszlopok közötti asztalnál? – kérdezte fojtott hangon és ujjaival abba az irányba fordította Monty fejét. Az árkádok alatt az a férfi ült sötétzöld zakóban, aki a Palace előtt letarolta őt a kocsiajtajával.

  - Volt már szerencsém az úrhoz – morogta Monty.

  - Ő a Város egyik legismertebb és legbefolyásosabb üzletembere – darálta izgatottan Anita, eleresztve a füle mellett Monty megjegyzését. – Tudom, hogy nem nézel tévét és a saját cikkeiden kívül mást nem olvasol el az újságokban, ezért magyarázom. Több cég is az ő kezében van, beleértve a Város legrangosabb értékesítő- és biztosítócégeit. Rejtély, hogy hogyan sikerült ilyen magasra jutnia, hiszen soha nem köt megállapodásokat és nem tárgyal. Sőt, úgy tűnik, mintha egyáltalán nem is csinálna semmit. Csak lép kettőt és máris ő lesz négy neves vállalat új tulajdonosa.

  - Elég dörzsölt alaknak tűnik – szúrta közbe Monty. – De pontosan ki is ő?

  - Keith Lawrence Alastar-nek hívják – közölte Anita, majd Monty értetlenségével mit sem törődve folytatta a mondókáját – A kisebb cégek sorra mennek csődbe, amiket ő később megvesz és felvirágoztat. Sokan úgy tartják, valami bűzlik az üzletelései körül, de nem mondhatnak semmit, hiszen Alastar a Városi Tanácsot – és ezzel együtt a Várost – rengeteg pénzzel támogatja.

  - Alastar? Nem ő volt az, aki pár évvel ezelőtt az új metróvonal kiépítését olyan nagyon feltűnően szorgalmazta?

  - De bizony, ő volt az! – bólogatott hevesen Anita – Az infrastruktúra fejlődésével a cégei is jóval nagyobb szerephez jutottak. Szerintem emiatt érte meg neki beleölni annyi pénzt a metró költségeibe.

  A nő elfordította tekintetét és Alastar helyett a többi vendéget kezdte el figyelni. Mindegyik urasághoz és hölgyhöz volt valami megjegyzése, lelkesen zúdította Monty-ra a mindenféle összeesküvés elméletekkel megspékelt tényeket. De Monty nem figyelt. Még mindig Alastart vizslatta, ahogyan az megnyerő vigyorral az arcán cseveg az egyik pincérrel.

  Anno sokat írt a metróvonal építéséről. A kivitelezés rengetegszer megakadt, mert az alagutak fúrásakor egy régi, omladozó járatokból álló folyosó-hálózatot fedeztek fel. Azt feltételezték, hogy a kazamaták az egész Város alá kiterjednek, a metró tervezett nyomvonala pedig pont ezeknek az ódon alagutaknak a kellős közepén vezetett volna keresztül. Az építkezést fel akarták függeszteni, mert félő volt, hogy beomlanak a régi járatok, ami miatt pedig az egész Város súlyos károkat szenvedett volna. Egyedül Keith Alastar, a hipermágnás erősködött, hogy folytassák az alagutak fúrását, annak ellenére, hogy a város szempontjából nem volt túlságosan fontos az új metróvonal kiépítése, hiszen jóval közelebb a felszínhez már futott egy másik szerelvény pályája. Végül több hónap kutatás után kicsit módosították a terveket és egy új nyomvonal mentén befejezték az új alagutakat. Sok vita tárgya volt akkor, hogy vajon Alastar-nek miért volt ennyire fontos a metró befejezése, de mindenki csak találgatni tudott.

  Gondolataiból Anita meglepett kiáltása és a vállán végigömlő hideg folyadék érintése rántotta ki. Az ügyetlen pincér sűrű bocsánatkérések közepette igyekezett felitatni Monty zakójáról a kiömlött pezsgőt, miközben a férfi próbált felzárkózni a körülötte zajló eseményekhez.

  Mialatt Monty a pincér megnyugtatásával volt elfoglalva, mögötte Alastar asztalától távozott a felszolgáló. Mikor az egyenruhás nő kedves mosollyal az arcán elszlalomozott a vendégek között, egy hosszú köpenyes, kapucnis férfi lépett ki az egyik oszlop árnyékából. A jövevény helyet foglalt Alastar-rel szemben, majd hátralökte csuklyáját.

~~ o ~~

  A Játékmester egy adandó pillanatban elosont a Palace recepciósai és biztonsági őrei előtt és a giccses étterem még giccsesebb mennyezetét tartó oszlopok árnyékába húzódott.

  Alastar-t már messziről kiszúrta. A férfi ugyanott ült, ahol az elmúlt években is trónolt a Játék kezdete előtt. Várva a gyilkos kártyájára, ugyanazzal a ravasz vigyorral a képén. Talán csak annyiban változott a legutóbbi Játék óta, hogy több ősz hajszál vegyült sötétbarna hajába. „Lám" – gondolta a Játékmester – „Maga a földi ördög sem szökhet meg az idő elől."

  Határozott léptekkel Alastar asztala felé vette az irányt, majd az egyik oszlop mögé bújva megvárta, amíg az üzletember befejezi a bájcsevelyt az asztalánál hajlongó pincérrel. Mikor az egyenruhás nő tálcáját a melléhez szorítva elsietett, a Játékmester kilépett az árnyékból és Alastar-től már engedélyt sem kérve helyet foglalt az asztalhoz készített másik széken.

  - Á, régi drága barátom! Jó látni, hogy ennyi év után is ilyen jó színben vagy. – Alastar ezerwattos vigyora gúnyos mosollyá torzult, mikor észrevette a férfit. – Vagy hívjalak inkább Mesternek? Nem tudom melyiket használod mostanság...

  - Jobban örülnék, ha a te szádból egyiket sem kéne hallanom és a tested már a földben kukacosodna egy francos márvány sírkő alatt – morogta a Játékmester.

  - Ó, hát nem illik ilyen kedves szavakkal köszönteni egy kedves barátodat – kacagott fel nyájasan Alastar. – Főleg, hogy olyan rég nem találkoztunk. Tényleg, miért is nem érkeztek az elmúlt években Kártyák? Már úgy hiányzott a Játék... - biggyesztette le ajkait szánakozva a férfi.

  - Nem szeretnék a kelleténél többet cseverészni veled – sóhajtott a Játékmester, majd a táskájába nyúlt és egy lapos dobozt húzott elő belőle. – Idegesítő a színészkedésed. Itt van, amiért jöttem. Nesze, fogd. – Azzal odalökte az asztalon a férfi kezéhez a csomagot. A lapos dobozkában a Fertőző Gyilkos kártyája lapult. A Játékmester felállt, hogy távozzon. – További kellemes estét önnek, Mr. Alastar.

  - Hova sietsz ennyire barátom? – emelte fel tekintetét az üzletember az előtte heverő dobozkáról a Játékmesterre. – Ülj vissza, beszélgessünk kicsit.

  - Hát rendben – foglalt újra helyet a Játékmester. Összeillesztette hosszú, vékony ujjait és előre dőlt ültében. – Semmi kedvem nincs a társalgáshoz, de egy dolog azért érdekel. – A Mester szinte köpte a szavakat. – Idén kik vannak a feketelistádon? Egypár nagyobb rivális? A Városi Tanács egyik megfontoltabb tagja? Vagy idén újítasz és maga a polgármester fog fűbe harapni? Netalán visszatérsz a régi módszereidhez...

  - Mit értesz régi módszerek alatt? – szakította félbe Alastar.

  - Biztos vagyok benne, hogy most is van egy-két jóbarátod, akiknek a halála csupán „járulékos veszteség" lenne számodra. – A Játékmester felállt, majd miközben a fejére húzta csuklyáját, megvető pillantást vetett a férfira – Ez az öltöny pedig még mindig rusnya. Nem szólt rád még a személyi szabód, hogy cseréld le?

  - Ezt az öltözetet csak a legjobb barátom éves látogatásakor veszem fel. Szeretem tiszteletben tartani a hagyományokat – mosolygott kedélyesen a Játékmesterre Alastar. A Mester csak horkantott egyet és kezeit zsebre vágva eltűnt az árnyékban.

  „Természetesen." – gondolta magában a Játékmester mikor kilépett a Palace kapuján – „Ha tényleg tisztelnéd a hagyományokat te mocsok, már jó pár éve nem neked kellene átnyújtanom a Fertőző Gyilkos szerepét. Sőt, már maga a Játék sem létezne!" A Mestert kevés dolog tudta kihozni a sodrából, de Keith Lawrence Alastar személye pont ezen kevés dolgok közé tartozott.

  A Fertőző Gyilkos kártya az egyik legerősebb Szerep. Akárcsak a Játékmester posztja, apáról fiúra száll, természetesen az Alastar családon belül. Ám egy apró különbség azért van a két szerep öröklődése között: a Játékmester akkor ruházza át a hatalmát, amikor ő jónak látja és annak adja a feladatait, akit ő arra érdemlegesnek talál. Ha a Játékmester meghal anélkül, hogy bárkinek átadta volna a hatalmát, addig nem kezdődik új Játék, amíg egy új Mesternek való ember fel nem bukkan a családból. Ám a Fertőző szerepe más. Mikor a Fertőző Gyilkos fia tizenhat éves lesz, a Szerep automatikusan átszáll hozzá, függetlenül attól, hogy alkalmas-e ennek az erőnek a birtoklására a gyermek.

  Ha a Fertőző Gyilkos meghal, a Szerepe rögvest átruházódik arra a rokonára, aki a legközelebb áll ahhoz, hogy betöltse a tizenhatodik életévét. Ez az egész örökösödési rendszer megakadályozza, hogy a Fertőző Gyilkost túlságosan eleméssze a saját szerepe.

  Ám Alastar kijátszotta ezeket a megkötéseket. Nem az ő apja birtokolta a Szerepet, hanem a nagybátyja, viszont az ifjú arisztokrata betegesen vágyott a hatalomra. Titokzatos módon nem sokkal a tizenhatodik születésnapja előtt az unokatestvérei és nagybátyainak, nagynénjeinek leszármazottjai eltünedeztek, megbetegedtek, vagy balesetet szenvedtek, majd két hónappal Keith születésnapja előtt a Szerepet birtokló nagybátyja elkapott egy gyógyíthatatlan betegséget, amibe rövidesen bele is halt. Egyenesági leszármazottak híján az ifjú Lawrence örökölte meg a Fertőző Gyilkos kártyáját.

  Mindenki csak találgatott, hogy mi okozhatta azt a rengeteg halált az Alastar családban. Aztán egy incidens során Keith beismerte a Játékmesternek, hogy ő ölte meg a rokonait, hogy megszerezhesse a Fertőző erejét. Ez volt az az incidens, aminek a során a Játékmester és Keith barátsága félbetört.

  Azóta Alastar rokonai mind megöregedtek és elhunytak, mindannyian utód nélkül. A Játékmester meggyőződése szerint Keith fenyegette meg őket, hogy ne merjenek újabb leszármazottat hozni a világra. Maga Lawrence sem alapított családot: nincs felesége, nincsenek gyerekei. Bebiztosította a hatalmát.

  Alastar tehetett akármit a Városért, jótékonykodhatott bármennyit, lehetett akárhány cége, a Játékmester nem tudott olyan szentként tekinteni rá, mint amilyen megmentőt láttak benne a város polgárai. Az ő szemében Keith csupán egy gyilkos volt. A legagyafúrtabb gyilkos mind közül.