A Játékmester hátát az évszázados házfalnak vetve állt az árnyékban, és feszülten figyelte az út túloldalán tornyosuló iskola kapuját.
  Csuklyája hátralökve hevert a vállán, itt-ott őszülő fekete tincseit kalapja takarta.
  Karba tett kezein idegesen dobolt az ujjaival. Nem szeretett a Városban tartózkodni, főleg nem egy olyan nyílt és forgalmas helyen, mint amilyen a Northwell Általános Iskola és Gimnázium környéke volt.
  Az évszázados fákkal körbevett, kör alakú tér, amire az iskola kapuja nyílt, a Város ezen környékének egyik közkedvelt helye volt. Kutyájukat sétáltató fiatalok és idősek sétálgattak fel-alá, a tér sarkában álló játszótéren anyukák "legeltették" gyermekeiket és a közelben lévő Városi Könyvtárba igyekvő emberek is mind itt siettek el.   Autók és biciklisták, rolleres kisgyerekek húztak el a Játékmester orra előtt, de ő magára rá se hederítettek. A Játékmester mégis félt, hogy valakinek szemet szúr, ahogy sötét ruháiban álldogál az egyik épület árnyékában.
  A nagyszünetet jelző kicsöngőt várta, amikor a diákok szinte egy emberként fellélegezve kitódulnak az udvarra.
  Zsebében odakészítve a második Iker kártya hevert. A Játékmesternek nem is kellett rápillantania, anélkül is pontosan fel tudta idézni magában a kártya kinézetét. A sárga lapka közepén két lány hevert egymás mellett, barna hajuk egyik tincse összeért. Arcukon csíntalan mosoly ült.
  A Játékmester a zsebeibe dugta kezeit.   Ujjaival végigsimított a kemény lapka sima felületén. Magában azt gondolta, a kártyák a tudatlan emberek számára teljesen ártalmatlannak tűnhetnek.
  A Játékmester a délelőtt folyamán több kártyát is kiosztott. Olyan volt, mint egy eszeveszett postás: mondhatni végigrohant a Városon és kézbesítette a kártyákat. Igaz, hogy ő postaládák helyett táskák zsebeibe, kalapok karimájára, pultokra és asztalokra dobálta a "csomagokat".
  A Játékmester idegesen felgyűrte zubbonyának ujját és az órájára nézett.   Egy perc múlva háromnegyed tizenkettő. Mindjárt kicsöngetnek...
  Ekkor valahol az iskolában érces berregéssel megszólalt a csengő. Az utcán tompán hallani lehetett a csörgést.
  Kicsapódott az iskola kapuja és a bent izgatottan várakozó gyereksereglet nagy ricsajjal kiözönlött a kétszárnyú ajtón. A teret betöltötte a felszabadult gyerekek zsivaja.
  A Játékmester előhúzta zsebéből a kártyát. A hátoldalon, ahol a szabályok álltak, most egy nyüzüge kisfiú maszatos képe virított. A Játékmester jól tudta, hogy a kártya most azt mutatja neki, kinek kell odaadnia a szereplapkát.
  Ellökte magát a faltól, és óvatosan, vigyázva elindult az iskola méretes kerítése felé. Miközben átvágott a teret átszelő utcán, szemével a csenevész kisfiút kereste, akit a lapkán látott.
  Hosszú keresgélés után meg is találta. Nagy szerencséjére a gyerek pont a kerítés utca felöli részének tövébe ült le. Kezében uzsonnászacskó, mellette iskolatáska.
  A Játékmester odasettenkedett a fiúhoz, és gyorsan a gyerek zsebébe csúsztatta a lapkát. Közben a gerince és a térde fájón közölte, hogy ők már nem igazán bírják ezt a fajta akciót.
  Balszerencséjére a kisfiúhoz két kötekedni vágyó felsőbbéves lépett. Gyorsan guggolva behúzódott egy bokor mögé. Térde siránkozva csikorgott.
  - Hello, öcskös - hallotta a Játékmester az egyik idősebb fiú gúnyos hangját. A bokor levelei közt kilesve még az arca egy részét is látta.
  - Csak nem anyuci csomagolt neked ebédet? - folytatta a kisfiú cukkolását a másik felsőbbéves. A két idősebb arcán gonoszkodó vigyor terült szét.
  A kisfiú csendben eszegette szendvicsét, de a Játékmester látni vélte a gyerek félelmét. Ekkor az egyik nagyobb közelebb lépett, és a fiú feje mellett rácsapott a kerítésre és megmarkolta a hideg fémet.
  - Nem szólsz egy szót sem? Na, akkor nézzük, mivel kente meg anyuci a szendvicset - sziszegte a kisfiú arcába az idősebb, és kitépte a kisebb kezéből a papírzacskót. A kisfiú pityeregni kezdett.
  - Adjátok vissza az ebédemet... Az az enyém - mondta elcsukló hangon a nagyobb fiúk vigyorgó képébe, mire azok hangosan felröhögtek.
  - Álmodik a nyomor - rúgott egyet a kisfiú lábába az egyik nagy, miközben a másik elégedett arckifejezéssel turkált az uzsonnászacskóban.
  A Játékmesternek nem volt kenyere a gyengébbek védelmezése, de a bántásuk sem. Látta, hogy a két felsőbbéves nem fogja egyhamar otthagyni a fiút, így neki semmi esélye nincs észrevétlen odébbállni. Halkan a táskájába gyűrte kalapját és csukjáját felhúzva hörgő hangok közepette kihúzta magát. A kisgyerek nem vette észre a mutatványát, ahhoz túlságosan el volt foglalva a sírdogálással. Ám a két nagyobb szinte rögtön felnézett a dörgő hangokra. Aztán mikor a kerítés túloldalára tekintve egy fekete csuklyás, dühös alakot láttak, rémülten ejtették el a zsákmányaikat. Hangos szitkozódások és kísértetek emlegetése közben elsiettek.
  A kisfiú szipogva összeszedegette a földről az ebédjét. Aztán kíváncsian hátrafordult, hogy mi okozhatta a nagyok rémületét. Ijesztő módon nem látott senkit a kerítés túloldalán.   Egyedül a kitartóan zizegő bokor tudatta, hogy pár pillanattal ezelőtt még állt ott valaki.
  A kisfiú észre sem vette a bokor alatt heverő elhagyott névjegykártyát.

  A Játékmester csak pár sarokkal odébb állt meg. Egy sikátorba befordulva, lihegve a falnak vetette magát. Egy hajszálon múlt, hogy a fiú nem vette észre.
  Csuklyája lecsúszott fejéről, esetlenül lifegett a tarkóján. Térde iszonyatosan sajgott, a hátáról nem is beszélve. Nem volt már ő elég fitt ehhez az egész Játékmesteresdihez. Bezzeg az összes többi kártyánál nem kellett ilyen számára megterhelő mutatványokat csinálnia. Sőt! Annál a duci, zsíros hajú cukrászmesternél még le is tudott ülni pár percre.
  Nagyokat sóhajtva leporolta öltözékét és a fejébe csapta kalapját. Táskájába kotort, és a maradék kártyák közül kiválasztott egyet. A Medve. Erős kártya, azt meg kell hagyni.
  A kártya hátulján egy villanással feltűnt a helyszín képe, ahová mennie kellett.
  Irány a külvárosi erdő!