Cody Pratt nem volt hozzászokva a furcsaságokhoz. Sem a váratlan, előre beláthatatlan történésekhez. Sőt - az igazat megvallva -, egyenesen írtózott ezektől.   Utálta, ha valamivel nem tudott előre számolni. Vagy ha valamit nem értett. És most épp egy olyan tréfa közepébe csöppent, ami az összes megemlített kellemetlenséget magába foglalta. Hogy ő ezt mennyire gyűlölte!
  Az íróasztala fölé görnyedt és bizalmatlanul méregette a kártyát, ami a tankönyvei közül pottyant az ölébe.
  Szokatlan - ez jutott először eszébe. Vajon hogyan kerülhetett a fizikapéldák mellé az a lapka? Valószínűleg nem Don csúsztatta a lapok közé. Ahhoz a kártya túlságosan is... régi. Igen, ez a jó szó rá! Régi... De pontosan mennyi idős lehet? Talán több évszázados? Vagy csak egy évtizedes? Cody nem tudta eldönteni. A pergamen, amiből a kártya készült, elég ósdi volt, de a festés a lapka két oldalán viszonylag újnak tűnt. A lakkréteg nem repedezett sehol, nem színeződött el, egyszerűen hibátlan volt.
  A kártya sárga volt, az egyik felén egyszerű grafikával. A színes rajz két egymás mellett heverő lányt ábrázolt, hosszú barna hajjal. A gyerekek egy-egy tincse összefonódott közöttük.
  Cody megfordította a kártyát. Ott egy érthetetlen szabályzatot talált. A lapka tetején, a pontokba szedett utasítások felett az "Iker" felirat díszelgett.
  Cody ismét átfutotta a szabályokat, miközben ujjaival végigszántott rendezetlen, szőke tincsein. "Az Ikrek az első éjszakán megismerik egymást. Az Ikreknek a Városiak oldalán, vagy ketten együtt kell nyerniük. Ha valamelyikük megfertőződik, meghal, vagy meggyógyul, az a másik félre nem hat ki. Ha megfertőződik valamelyikük, akkor a gyilkossá vált iker a gyilkosok, a Város és a testvére oldalán is nyerhet."
  Hiába olvasta el a fiú újra és újra a szokatlan útmutatást, még most sem értette. Ez tréfa vagy valóság? - nem tudta eldönteni.
  Cody tüdejéből felkívánkozott egy újabb hurutos köhögőroham. Ez az átkozott betegeskedés igazán földre kényszeríti.
  Torkát köszörülve végigsimított a szabályzaton, és a fekete tintával rótt sorok alatt vörösen izzó feliraton. A betűk és a festés felkavarodott, elfolyt, megrezdült az ujjai alatt, majd ismét élesen kivehető formákká állt össze.
  "A jelenlegi Ikrek:" - a piros betűk alatt Cody neve díszelgett cikornyás betűkkel. A saját neve alatt még kavargott egy másik szó is, de az sehogy sem akart teljesen összeállni. Minduntalan szétfolyt, ugrált, elmosódott. Cody arra a következtetésre jutott, hogy a kártya talán ott megsérült.
  A fiú sóhajtva félrerakta a kártyát. Jobb lesz, ha most inkább a feladott példákkal foglalkozik. Tollának végét rágcsálva próbálta kiszámolni a bonyolult egyenletet, de az agya megmakacsolta magát. Pontosan mire lehet használni a kártyát? És ki készítette? Lehet, hogy valami természetfeletti dolog működteti? Ez bizonyíték lenne a mágia létezésére... De az is lehet, hogy veszélyes. Akkor mit csináljon vele? Adja oda híres professzoroknak, hogy tanulmányozhassák? Szóljon a rendőröknek? Egyáltalán legális ilyen kártyát tartani magánál? A gondolatai - akarva akaratlanul - a furcsa lapka körül keringtek.
  Megrázta a fejét. Most nem rohanhat el a könyvtárba, hogy választ keressen a kérdéseire. Nem, előbb átrágja magát Newton törvényein. Újra. Azok legalább egyértelműek, mágia- és titokmentesek, ráadásul még gyakorlati hasznuk is van.

  Pár óra elteltével Cody már az ágyán heverészett, egy kupac történelmi regény társaságában. Olyannyira elmerült a felvilágosodás korán átívelő kaland olvasásában, hogy meg sem hallotta a kulcscsörgést, majd bejárati ajtó nyikordulását. Nehéz szatyrok puffantak valahol a konyhában, majd üvegcsörömpölés és vízcsobogás hallatszott, de Cody ebből mit sem észlelt.
  Néhány másodperc múlva a fiú szobájának ajtaja kitárult, s egy középkorú, sápadt nő lépett be rajta. Virágos kismama felsője alatt sokat sejtetően dudorodott a pocakja.
  - Szia kicsim - köszönt a nő Cody-nak, majd megvárta, amíg a fiú becsukja a könyvet és ránéz.
  - Szia anya. - Cody színtelen hangját hallva a nő arcán fájdalom suhant át. A fiú smaragdzöld szemével az anyját tanulmányozta.
  - Minden rendben volt itthon? Jobban érzed magad? - ült le Cody mellé az ágyra a nő - Már nem tűnsz olyan sápadtnak...
  - Igen, jobban vagyok - válaszolt a fiú - Délelőtt átjött Mrs. Torres, hogy odaadja a leveleinket, amiket a postás már megint az ő ládájába dobott be. Cserébe megkínáltam egy kevés keksszel, amit a szekrényben találtam. Remélem, nem baj...
  - Nem, nem. Dehogy baj... Nagyon ügyes vagy, kicsim. - Az édesanya a fiú ablaka előtt álló íróasztal fölött áthajolva széthúzta a függönyt. A délutáni Nap fénye beömlött a sötét szobába. A porszemek táncoltak a ragyogó napsugarakban.
  Cody már éppen folytatta volna elbeszélését, mikor az anyja véletlenül leverte az asztalon hagyott tankönyveit. A füzetek súlyos puffanással értek földet.
  - Nahát... ez meg micsoda? - kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában a nő, mikor visszarakta a könyveket az asztalra.   Csodálkozva emelte fel a földön heverő sárga kártyát.
  Cody, ha lehetett, még jobban elsápadt. Teljesen kiment a fejéből a lapka. Hirtelen felpattant az ágyról és kikapta anyja kezéből a kártyát.
  - Bocs anya, de most jutott eszembe, hogy dolgom van... - A fiú egy hátizsákot vett elő, s belehajította a pergamenlapot egy jegyzetfüzet és egy marék toll társaságában, miközben a nő értetlenül ácsorgott a szoba közepén. Cody ruhákat rángatott elő a szekrényéből, gyorsan átöltözött, és a hátára kapta a táskát. Kirobogott a konyhába és villámgyorsan megtöltött egy kulacsot, majd azt is bevágta a hátizsákba.   Kezében a kulccsal a bejárat felé sietett. Sebesen kinyitotta a zárat, s szélesre tárta az ajtót. Már éppen lépett volna ki a lakásból, amikor egy kéz a táskájánál fogva visszarántotta. Az ajtó lemondóan becsapódott mögötte.
  - Á-á, ifiúr - csóválta Cody édesanyja fáradtan a fejét - Maga, ha jól tudom, beteg. Úgyhogy nem megy sehová... főleg nem ezek nélkül - lengette meg a fiú orra előtt a telefont, a sapkát és a sálat. Cody beletörődve sóhajtott és ledobta a hátizsákot. Kibújt a kabátból és a konyhaszékre vetette magát, miközben a nő visszazárta az ajtót.
  - De anya ez most tényleg fontos! - próbált kétségbeesetten érvelni a fiú, hátha elengedik.
  - Alvin mindjárt hazaér, és akkor majd megbeszéljük. Bár azt hiszem, ő is úgy gondolja, hogy ilyen betegen nem mehetsz sehová...
  - De... - kezdett volna bele Cody újból az érvelésbe, de anyja villámló tekintetét látva inkább csöndben maradt. Nem most jött el az a pillanat, hogy elmondja az anyjának, hogy a nevelő apjának semmi köze nincs az ő kis "üzelmeihez"...
  A fiú lemondóan elernyedt a széken. Úgy tűnt, aznap már nem jut el a könyvtárba...