Alan Rupert talpa alatt ropogott a faforgács, s a még nedves avar. A fák között süvítő szél a többi favágó beszélgetésének foszlányait sodorta felé. Alan társai szünetet tartottak.   Végeztek az aznapra kijelölt fáikkal, így jóízűen uzsonnáztak az autók mellett.   Egyedül csak Alan állt kicsit távolabb, az irtás szélén egy hatalmas tölggyel szemben. A körülbelül négyölnyi fa jócskán megfogyatkozott a favágó fejszecsapásai alatt, de még mindig nem akart félbehasadni. Alan egy láncfűrésszel könnyedén félbevághatta volna, de sajnos pont aznap fogyott el otthonában a benzin és már nem volt ideje egy újabb kannával venni. Meg aztán egyébként sem számított arra, hogy kikap egy ekkora tölgyet.
  Sóhajtva felemelte a fejszéjét és meglendítette. A szerszám tompa koppanással hasított az öreg fába. A férfi újból megemelte a fejszét s lesújtott. Aztán megismételte a mozdulatsort még párszor.
  Az egyik erős csapás alatt aztán megreccsent a fa törzse. Ez az a fajta reccsenés volt, mikor egy tölgynek az utolsó évgyűrűi is feladják a harcot, és a fa úgy dönt, hogy most végleg kidől.   Alan hátrébblépett és várta, hogy mikor zuhan recsegve-ropogva a tönk a földre. De nem történt semmi. Alan a tölgy törzsének veselkedett, hátha mostmár sikerül keresztbetörnie. Nem sikerült, akárhogy is probálta lökdösni, tolni.
  Futó lépések tompa dobbanásai hallatszottak Alan mögül, és nemsokára a Scott Barner nevű, Alan-nél jóval fiatalabb favágó lépett mellé egy kétemberes fűrésszel. Scott nem volt kifejezetten izmos és széles, sőt, a többi favágó között meglehetősen vékonynak és cingárnak tűnt. Vörös szakálla szemet bántóan élénk színű volt. Scott kopaszra nyírt fejét piszkos kendő takarta. Fekete inget és zöld pulóvert viselt, egy egyszerű farmernadrággal.    Elnyűtt bakancsára levelek tucatjai ragadtak.
  - Segíthetek, Rupert? - Scott sajátos módon mindenkit a vezetéknevén szólított.
  Alan fáradtan bólintott, majd megkerülte a termetes tölgyet. Scott   Alan felé nyújtotta a fűrész egyik végét, majd oda-vissza, felváltva húzva fűrészelni kezdtek. A kevesebb mint fél méter, ami még hátra volt a törzsből, hamar eltűnt a fűrész éles fogai alatt.   Végre, a tölgy dőlni kezdett! Alan úgy érzete, nincs is számára szebb hang, mint hallani, ahogy a lomb recsegve-ropogva átnyomakodik a többi fa között, majd a vaskos rönkkel együtt, tompa puffanással földet ér.
  - Te aztán nagy fába vágtad a fejszédet - viccelődött Scott a törzset vizsgálgatva.   Alan csak fáradtan felhördült a csapnivaló poénon. Ekkor kiáltás harsant a kocsik felől.
  - Alan! Téged keresnek! - A férfi nem tudta eldönteni, ki is ordított oda neki, de összeszedegette a dolgait a fa körül, s elindult az autók irányába.
  Súlyos fejszéjét izmos vállán nyugtatva sétált társai felé. Kék baseball sapkáját a szél minduntalan le akarta fújni a fejéről. Miután ez nem sikerült neki,   Alan terebélyes barna szakállába csimpaszkodott bele. A férfi széles orra kipirosodott a hidegben, az egész napos munkától pedig vöröslött az arca.   Elhasználódott pulóvere alá be-befújt a szél, de ez Alant nem igazán zavarta.   Megszokta már, hogy a magas, szélfútta erdőségben gyakran kellemetlenül hideg van.
  A kitaposott, sáros földön lépdelve látta, hogy a többi férfi az egyik ósdi autónak dőlve jóízűen beszélget, miközben otthonról hozott estebédjükből falatoznak, vagy fejszéiket, fűrészeiket tisztogatják. Bakancsuk, nadrágszáruk alja csupa sár volt, pulóvereikbe itt-ott egy-két forgács darabka akaszkodott.
  Az öreg Hans (egy hófehér szakállas, ezerráncú férfi) jobboldalra bökött hüvelykujjával, jelezve, hogy arra van a hívatlan látogató.
  Többen odabiccentettek neki, mintegy köszönésképp, de ő ezt figyelmen kívül hagyta. Most más dologgal kellett foglalkoznia, s még az sem tudta zavarba hozni, hogy a társai gorombának és magányosnak nevezik a háta mögött. Hiszen - ha jobban belegondolt az ember - igazuk is volt.
  Alan körbenézett. Az egyik távolabb álló terepjáró mellett egy feszélyezetten álló, sötét ruhás alakot pillantott meg. A fekete ballonkabátos figura idegesen nézegette az égen egyre sűrűsödő szürke felhőket.
  Alan visszafordult egy pillanatra a többi favágóhoz. Néhány - az állattartással kapcsolatos - mondat foszlányát kapta el. Senki nem nézett rá, mintha mindenki számára láthatatlanná vált volna hirtelen. Pár percig csak állt ott, távol mindenkitől, egyedül az autók között, részben azért, mert szívesen hegyezte a fülét, hátha elkap egy-egy szót Hans apó történetéből. Másrészt meg nem igazán volt kedve odamenni a távolról igen karótnyelt személyiségnek tűnő idegenhez.
  Beletörődve hátradöntötte a fejét. Az égen csünggő felhők úgy néztek ki, mint a palettára kinyomott temérdek tempera.
  A férfi sóhajtva megindult a jövevény felé. Fejszéjét félúton nekitámasztotta az egyik terepjáró kerekének, s mellé pakolta a többi holmiját.
  Mikor Alan közelebb ért hozzá, az idegen férfi egy riadt mozdulattal fordult felé. A favágó végigmérte a "vendéget". Az ismeretlen magas, cingár alak volt, de Alan-nél még így is jó pár centivel alacsonyabb. Hosszú, sötét zubbonya rálógott vékony lábaira.     A fekete kalap árnyékában kirajzolódtak éles arcvonásai. Alan nem látott mást a férfi arcából, csak a drótszerű, rövid, fekete szakállal tarkított állát és pengeszáját, amit feszülten összeszorított.
  A favágó megvetette az ilyen zárkózott, titkolódzó személyeket, akik még a kalapjukat sem hajlandók feljebb tolni, nehogy az ember belenézhessen a szemükbe. Ugyanilyen véleménnyel volt azokról is, akik esőben is a napszemüvegük mögül méregetik a külvilágot. Sőt, ha jobban belegondolt, rájött, hogy igazából az egész világgal így áll.
  - Jó napot, uram! - köszönt végül is Alan, erőt véve minden előítéletén. - Mi szél hozta ide? Mint látom, nem szándékozik huzamosabb ideig itt tartózkodni az erdőszélen...
  Azzal komótosan összefonta maga előtt a karját.
  Úgy tornyosult a favágó az idegen fölé, hogy még a legvakmerőbb ember is fülét-farkát behúzva hátrált volna meg.     Ám a fekete kabátos csak méltóságteljesen és komótosan felnézett a férfi szemébe. Alan még így is csak két apró villanást látott a kalap árnyékában, ahogy a jövevény szemein megcsillant a fény.
  Az idegen a táskájához nyúlt, s kotorászni kezdett benne. Miközben szája fölényes, de fáradt mosolyra húzódott. Kabátja hatalmas kapucnija a vállát verdeste, ahogy kezével a táskában matatott.
  Talán az ember azt várná, hogy Alan kíváncsivá vált, mialatt a másik férfi (jó tíz percig) a hátizsákjában keresgélt, de nem. A favágó csak halálosan fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát, nem érdekelte, hogy mit akar a furcsa figura, csak haza akart menni, ahol egy jó meleg tea mellett bámulhat ki a ház ablakában éktelenkedő, elszáradt virágokra. Talán, ha szerencséje van, némi főttételt is talál a hűtőben.
  Alan észre sem vette, hogy a kalapos befejezte a kutakodást, olyannyira elgondolkozott. Az idegen férfi egy furcsa alakú kártyát nyújtott a favágó felé. Alan egy megkönnyebbült sóhajjal elvette a lapkát, majd anélkül, hogy megnézte volna, zsebrevágta.   Bármiféle köszönés nélkül, teljesen szótlanul sarkon fordult, s a holmijait felkapva a terepjáró mellől, elindult az autójához. Mikor kinyitotta a kocsiajtót, még utoljára visszafordult afelé a hely felé, ahol a kalapossal beszélgettek pár perce.
  A sötét ruhás idegent mintha a föld nyelte volna el. Csak az Alan zsebében lapuló kártya bizonyította, hogy járt ott...