Alex:

Egész életemben arra tanítottak, a Tanács azért hozta létre a Szövetséget és az Osztagokat, hogy betartassák a törvényeket. Így nem lesz fajok közti keveredés vagy erőszak. Erre szem és fül tanúja lettem, ahogy a Tanács egy tagja éppen egy boszorkányt erőszakol meg két testőre segítségével. Ismertem a lányt, Loe a légynek sem tudott volna ártani. Nem is nagyon használta az erejét, talán pont ez miatt került oda ahova. Nekem azonban nem számított, az agyam ellepte a vörös köd. Minden törvény és szabály értelmét vesztette, ahogy a látottak miatt a bennem fortyogó erő a többszörösére nőtt. HoSeok próbált vissza tartani, kezeit azonban könnyű szerrel ráztam le magamról. Egyetlen karlendítéssel löktem hátra a két testőrt, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik. Boszorkány társam zokogása visszhangzott a teremben, ami fülsértően hatott az elmémre. Képtelen voltam leállni. A férfinak nem nevezhető tanácstag rémülten fordult felém, ezzel kihúzódva a reszkető lány testéből. Mintha papírból lett volna úgy ragadtam meg és emeltem fel a torkánál fogva. Dúlt bennem a harag és a vágy, hogy abban a pillanatban végezzek a férfival. Szemében rettegés tükröződött, kézzel-lábbal kapálódzott, de tehetetlen volt az erőmmel szemben. Élveztem, ahogy szenved, ahogy próbál levegőhöz jutni és ahogy elhagyja nem csak az ereje, de a reménye is a szabadulásra. Egy dolog lebegett a szemem előtt: meg kell halnia.
- Alex! Picim, hagyd abba! - hallottam meg Hoseok kétségbe esett hangját.
- Nem! Egy ilyen nem érdemli meg az életet. Egy hazug, két színű rohadék, aki papol valamiről, amit tilos, ő mégis megteszi! - dühöm a tetőfokára hágott és engedtem neki. Egy apró mozdulat elég volt és már el is törtem a férfi nyakát. Mint egy rongybaba, úgy hullott le élettelen teste a földre, amit fintorogva néztem. A testőrei mocorogni kezdtek, ami ösztönzött arra, hogy velük is végezzek.
- Ne! Ők nem láttak, tűnjünk el innen! - ragadta meg a karom HoSeok, mégsem hallgattam rá. - Kicsim, figyelj rám. - tette kezeit az arcomra, hogy rá fókuszáljak. Szemében döbbenetet fedeztem fel, tekintete a pupilláim közt cikázott. - Picuri, semmi baj. Nyugodj meg, itt vagyok! - cirógatta arcom. A tomboló düh fokozatosan csillapodott bennem, éreztem, hogy kezdek megnyugodni.
- Apa.. - leheltem alig hallhatóan, mégis kaptam érte egy sugárzó mosolyt, ami a legrosszabb, legnehezebb napokon is jobb kedvre tudott deríteni.
- Sietnünk kell. - mosolygott még mindig. Bólintottam, így elengedett, de rögtön húzott magával, így nem tudtam felmérni a környezetem. Csak őt láttam és a zokogó, remegő fajtársam. HoSeok levette magáról a könnyű anyagú kabátját és a lányra terítette. Próbálta vigasztalni, de azok után, ami történt vele, nem csodálom, hogy nem tudott megnyugodni.
A lehető leggyorsabb tempóban hagytuk el a folyosókat és a központot, ügyelve arra, hogy senki ne lásson minket. Apa hátra ültette a lány, én pedig mellé ültem, hogy egy ölelésbe vonjam.
- Hova vigyük? - kérdezte Hoseok, miután kihajtott a központ területéről.
- Jiminhez. Nála senki nem fogja keresni.
- Jimin? De nem vihetjük a bárba.
- Tudom hol lakik. - feleltem rögtön. Láttam és éreztem, hogy apának nem tetszik, mégsem ellenkezett. Elmondtam merre kell menjen, addig megpróbáltam Loe fájdalmát enyhíteni némi bűbájjal. Mire a házhoz értünk, sikerült lenyugtatnom és a fájdalmából is el tudtam venni.
- Mi a jó élet folyik itt?! - csörtetett ki a Társam, mikor leparkoltunk a házánál.
- Segítened kell. - néztem rá könyörgő szemekkel, ahogy segítettem a lánynak kiszállni. Nem kérdezett, nem tombolt, csak a karjaiba emelte fajtársam és a házba vitte.
- Mi ez az egész? - fordult felém Hoseok, de nem tudtam válaszolni. Újra ás újra bevillant minden, amit láttam, amitől kezdett elhatalmasodni rajtam a harag. Megint.
- Nem tudom. - ráztam meg a fejem. - Én... én nem tudom. - akadt meg a hangom, egész testemben remegtem. Tudtam: valami baj van velem. - Most el kell mennem. Le kell nyugodnom. - tettem hozzá és fordultam is meg, hogy minél gyorsabban, minél messzebb kerüljek tőle, mielőtt őt is bántanám. Egy nyugodt helyre volt szükségem, ahol csend van, sötétség honol és nem zavar senki. Lábaim tudatomon kívül vittek a temetőbe, ami a létező legcsendesebb hely a városban, ahol átgondolhatom a dolgokat és megbánhatom, amit tettem. A csend mégsem tartott sokáig. Egy fénycsóvára figyeltem fel, amit egy hang kísért robbanásra emlékeztetve. A legnagyobb döbbenetet azonban a néhány méterre tőlem landoló, enyhén véres szárnyú angyal okozta.

@Chimcsi