Cameron:

Két hét telt el azóta, hogy megtörtént az a bizonyos randi est. Két hete minden nap beszélgetünk és üzentünk is egymásnak. Jungkook egy igazi tündér, aki folyton tartja bennem a lelket és még akkor is szakít időt arra, hogy felhívjon, ha éppen fellépésük van valahol az országban. A srácokkal minden rendben működött, talán Hiro viselkedett néha furcsán, amire mindig az volt a válasz, hogy fáradt. Sajnáltam szegényt, hiszen még gyerek, az élete mégis csak abból áll, hogy tanul, leckét ír, koreókat gyakorol és igyekszik megfelelni minden elvárásnak. Én még rosszul is éreztem magam, hogy kissé elhanyagoltam őket, nem tehettem róla, folyton Jungkook járt az eszemben. Két hete nem tudtunk találkozni, de a beszélgetéseink mégis megvigasztaltak. Jól esett az a jellegű törődés és biztonság érzet, amit csupán a hangja nyújtott számomra.
Elérkezett a nagy este is, amire néhány hónapja készültünk. A díjátadó, ahol lesz egy fellépésünk és ahol újra láthatom őt. Izgultam, mint egy tini és csinosan akartam kinézni. Szerencsére nem egy zsákot adtak rám, hanem egy könnyű anyagú ruhát, amiben még táncolni is tudtam. Mindenki készen állt, így egy staffos elvitt minket a kijelölt helyünkre, ahol leültünk és vártuk, hogy megteljenek a körülöttünk lévő üres székek. Mögöttünk egy csapat lány ült, akik pár hónapja debütáltak, az előttünk lévő sor még üres volt, az azt megelőző sorban pedig már ültek páran, köztük IU is, akire felnéztem, mert ugyan nem annyira sikeres, mégis szólóban folytatta a karrierjét.
Hangos kántálásra figyeltem fel, aztán a rajongók sikoltozására.
- Ezt nem hiszem el! - morgott YeJun. - A világon nincs ilyen! - követtem tekintetét, ahol észrevettem a közeledő BTS tagjait. Nagyot nyeltem a tudatra, hogy bizony ők fognak előttünk ülni, viszont sokkal jobban éreztem magam, mikor Jungkook mosolygós üdvözlésével találkoztam. Persze udvariasan köszöntöttünk mindenkit és miután helyet foglaltunk próbáltam nem a srácot bámulni. Viszont nem egyszer kaptam rajta, hogy ő bizony engem lesett. Elpirultam, ahogy eszembe jutott a csók, ami olyan váratlanul ért, mégis oly sokat jelentett, ahogy múltak a napok. Jungkook túl feltűnően figyelt engem, mikor Tae oldalba könyökölte. A srác kissé mérgesen fordult az idősebbik felé, aki mondott neki valamit, majd hirtelen fordult meg egy hatalmas vigyorral az arcán, közben veszettül integetett.
- Szia Cammy! - kalimpált tovább.
- Szia Tae! - integettem visszafogottan egy mosollyal. A Bangtan többi tagján látszott, hogy próbálják összerakni a képet mégis honnan ismerjük egymást, de ahogy elkezdődött a műsor, felvették a szokásos maszkjukat.
- Legközelebb kevésbé legyél feltűnő. A nagy kivetítőn mutattak titeket. - figyelmeztetett MinJun. Átkoztam magam, hogy nem figyeltem eléggé és rendesen aggódtam, hogy majd az Army is a nyakamba száll ezek után.
Arra eszméltem, hogy a mellettem ülő MinJun figyelmeztet, mert mi következtünk. A Bangtan srácok sok sikert kívántak és Jk még kacsintott is egyet felém, amitől vetekedhettem egy paradicsom színével. A színpad mögött megkaptuk a mikrofonokat, a fülest és a mikroportot is. Végre felvonultunk a színpadra és előadtuk a 'Fate' című dalunkat, ami arra emlékeztetett, talán tényleg a sors akarta, hogy Jungkookkal találkozzak azon a napon. Néhány pillanat erejéig még azt is láttam, hogy Taehyung állva táncol és énekel, amit alig bírtam ki nevetés nélkül. A dal végén tapsvihar fogadott minket, meghajoltunk, megköszöntük az ott lévőknek, hogy eljöttek, aztán lesiettünk a színpadról, mert már készült a következő fellépő. Kaptunk új ruhákat, megigazították a sminket, a frizurát és mehettünk vissza. Kicsit lemaradtam, mert még ittam néhány kortyot, aztán lábaimat szedve siettem a srácok után. A sorok mellett elhaladva ismét üdvözöltem mindenkit, a sok hajlongástól meg már fájt a hátam. IU állva fogadott a BTS székei előtt néhány lépéssel.
- Szívből gratulálok, igazán emlékezetes este volt. Komolyan csodálattal tekintettem végig a munkádat és azt kell mondjam rettentően tehetséges vagy. - mosolygott, mégis tudtam, hogy az erőltetett, szeme pedig párszor a mellettünk lévő kamerára lesett. - Ha bármire szükséged lenne, kérlek szólj bátran. Szívesen segítek. - fejezte be és mikor már megköszöntem volna jött a fekete leves. - Na ide figyelj te kis suhanc! - szeme villant, szinte szikrákat szórt. - Az lenne a legjobb, ha összekaparnád magad és elhúznád a cuccod, amíg van rá lehetőséged. Téged soha nem fognak igazán szeretni és hiába játszod meg az áldozatot, a tényeken nem változtat. Egy senki vagy és az is maradsz. - fejezte be lelkem megtiprását és ült le. Könnyeimet leküzdve, remegő lábakkal botorkáltam vissza a csapatomhoz és zártam ki a külvilágot.

Jungkook:

Két borzasztóan hosszú hét kellett, hogy végre újra láthassam őt. Imádtam a hangját, de a telefon beszélgetések nem értek fel azzal, mikor láthattam őt. Most pedig itt van, három lépésre tőlem, gyönyörű és ellenállhatatlan. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá, az egész lénye vonzotta a tekintetemet. Addigra már biztos voltam benne, hogy az érzéseim valódiak és már nem csak szimpla vonzalomról szól az egész. Akartam ezt a lányt és nem tagadom, bizony piszkosabbnál piszkosabb gondolatokat ébresztett bennem, túl sokszor. Főleg, mikor a színpadon táncolt és énekelt. Semmi másra nem tudtam koncentrálni csak és kizárólag rá. Minden lépés, minden hang tökéletes volt, akárcsak Cammy maga. Egész egyszerűen rajongtam a lányért és alig vártam, hogy újra a közelemben legyen. Nem számított, hogyha egy sorral mögöttem volt, csak legyen ott.
A csapattársai már sétáltak vissza, de Cammy nem volt sehol. Nem sokkal lemaradva jelent meg és sietett a helyére, mikor IU sunbaenim megállította, hogy kedves, támogató szavakkal biztassa. Ámuldoztam és egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy IU mennyivel jobb választás lenne, hiába a korkülönbség. Ez azonban nem tartott sokáig, mert amint elfordult a kamera rögtön kimutatta a foga fehérjét. Döbbenten lestem a nőre, akit bálványoztam és legszívesebben tökön rúgtam volna magam a gondolataim miatt, hogy én őt választottam volna. Idióta voltam és a pokolba kívántam mivoltomat, hogy bűnhődjek.
- Ezt ugye csak rosszul hallottam? - fordult felénk Namjoon, aki mellettem ült. Döbbent tekintettel követte Cammy alakját, aki félszegen ült le, mégsem tehetett semmit, nem akart problémát. Cam hiába próbálta leplezni, láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Vissza pillantottam IUra és nem akartam elhinni, hogy büszkén kihúzza magát tette után, amit a mellette ülők meg is dicsértek.
- Minden oké? - hallottam meg mögöttem a kérdést. A Rebels leadere volt az és Cammyt faggatta, mire a lány csak bólintott egyet válaszként. Úgy tűnt ez elég a srácnak, én viszont láttam, hogy szegény remegni kezd. Alig tudta visszafogni a sírást, én meg már nem tudtam tovább nézni.
- Hyung! - szólaltam fel. Nem akartam így nevezni, de hát a formalitás megkövetelte. - Cameron noona rosszul van, kísérd ki, mielőtt elájul. - hangom érezhetően ideges volt, de csak azért, mert rettentően aggódtam. Láttam, hogy a vezetőjüknek nem igazán tetszik, de nem hezitált. Felsegítette Cammyt és lassan kitámogatta onnan. Minden lépésüket szemmel tartottam, pont ez miatt alig tudtam megülni a seggemen. Nyelvemmel a fogaimat piszkáltam, lábammal toporzékoltam, kezeimmel a combjaimat ütögettem.
- Kook, az ég áldjon meg! Túl feltűnő vagy. - figyelmeztetett Namjoon hyung. Nem érdekelt, hogy épp engem vesznek, de reméltem, hogy a rajongók beveszik annak, hogy izgulok a díj miatt. Hiába telt el alig pár perc, nem bírtam tovább. Látnom kellett Cammyt és mivel volt még időnk, így felpattantam a székről.
- Sietek vissza hyung! - szóltam a leadernek, aztán rögtön siettem ki a sorok közül. Aggódtam. Nem kifejezés, hogy mennyire. Féltem, hogy Cammy nem tud megbirkózni azzal, ami történt, de főleg MinJun nem tudja majd megvigasztalni a lányt. A fejem kapkodva kerestem őket a backstageben és mikor nem találtam őket kétségbeesve érdeklődtem utánuk. Szerencsére az egyik rendező srác látta őket és útba igazított. Az egyik öltöző előtt találtam magam. Az ajtót szinte feltépve csörtettem be, ahol még a szívem is belesajdult a látványba. Cameron keservesen zokogott a földön ülve, MinJun pedig képtelen volt megnyugtatni. Látszott rajta a kétségbe esettsége, talán pont ezért nem küldött el a francba, mikor meglátott berontani a szobába. Hezitálás nélkül siettem melléjük és guggoltam le Cammyhez. Fejére simítva próbáltam magamra vonni a figyelmét, hogy csillapodjon a sírása.
- Hé, Cammy, semmi baj. - kezdtem lágy, nyugodt hangon. A lány felpillantott könnyekkel teli szemével és szinte rögtön a nyakamba ugrott, szorosan ölelve magához. A földre huppantam én is, de akkor pont nem izgatott a helyzet, csak az, hogy minden helyre jöjjön.
- Csak azért nem akadok ki, mert ennyire még nem láttam Cammyt sírni. De tartoztok némi magyarázattal nekem! - mutogatott ujjával az idősebb.
- Ne most hyung. - ráztam meg kissé a fejem, hogy aztán csak a lányra tudjak figyelni.



@Chimcsi