Jungkook:

Futva tettem meg az utolsó métereket a liftből kiszállva. Vállamon táskám lóbálózott, ujjaim közt a megpakolt szatyrot szorongattam. Szám felfelé görbült, megpillantva a lépcső alján várakozó, telefonáló lányt. Csak remélni tudtam, hogy nem fúj visszavonulót és hagy ott a francba. Oké, első randinak kissé merész áthívni a lakásomba, de ennél jobb ötletem nem volt. Itt nem botolhatunk bele kellemetlenkedő idegenekbe, fotósokba, nem jelenünk meg az újságok címlapján és kettesben lehetünk, nyugodt körülmények közt. A beszédfoszlányokból arra következtettem egy másik lánnyal társaloghat. Tippjeim szerint, Roséval. Amikor megalkottam a rajongói oldalát, tudtam csak meg, hogy nagyon jó barátnők, sőt, osztálytársak voltak itt és Ausztráliában is. Elé érve intettem, melyet viszonzott és sietős búcsúzkodásba kezdett, közben előkapartam a farmerem hátsó zsebében lapuló kulcscsomót. Őszintén szólva, nagyon keveset jártam ide, mióta megvettem, de most kifejezetten hasznosnak véltem egy saját kuckót.
- Ne haragudj – lépett mellém Cameron szelíd mosollyal – Nos, hová megyünk?
- Ide – helyeztem rá tenyeremet az ajtóra, mire homlokát ráncolta – A lakásomba.
- Öhm... nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Egy idegen férfi lakására felmenni kissé... erkölcstelen – vakarta meg fejét.
- Teljes mértékben megértelek. Első randinak meredek, de...
- Milyen randi? – szökött magasba szemöldöke, minek okán aranyosan festett.
- Hát... úgy gondolom, ez egy randi – böktem ki kissé pironkodva.
- Azt mondtad, beszélni szeretnél – emlékeztetett.
- Randi alatt általában kommunikálnak valamilyen formában az emberek – okoskodtam.
- De... én nem vagyok úgy öltözve és...
- Tökéletes vagy így – mosolyogtam.
- Hát... oké... randizzunk...vagy mi...? – bólintott beleegyezve.
Rutinosan nyitottam ki az ajtót és tessékeltem előre a lányt, majd követtem őt. A korom sötét előtérben szerencsétlenkedve ütköztem belé, aztán kapcsoltam világítást, amitől kellemes, meleg fény árasztotta el a lakást. Lerúgtuk cipőinket és a nappaliba indultam, nyomomban Cammyvel. Érdeklődve lesett körbe a nem túl nagy térben és homloka ismét ráncba szaladt.
- Nem sokat jársz ide – állapította meg.
- Miből gondolod? – kérdeztem kipakolva a szatyor tartalmát a konyhapultra.
- Olyan... rideg. Minden tökéletes, akár egy kiállítási lakás azokban a magazinokban. Se egy fotó, személyes emlék – vont vállat – Ettől függetlenül persze szép, csak... jellemtelen.
- Hmm...
- Most megsértettelek? – riadt meg.
- Igazad van – hagytam jóvá mondandóját – Ülj le és érezd otthon magad, rögtön megmelegítem a vacsorát.
- Mit eszünk? – vigyorodott el.
- KFC – grimaszoltam – Bocs, többre nem futotta a kapkodásban.
- Óh, jó az – biccentett – Segítsek?
- Ülj le – nyomatékosítottam.
- Jól van na – biggyesztette le alsó ajkát, amin mosolyognom kellett.
Cameron engedelmesen letelepedett az étkezőasztalhoz, engem figyelve, ami bár frusztrált, nem adtam neki hangot. Teljesen más, ha a színpadon és műsorokban néznek és teljesen más, ha az a lány, aki tetszik. Ügyetlenkedve szervíroztam ki a kajákat és foglaltam helyet a balján, a hozzá legközelebbi széken.
- Miről akartál beszélni? – faggatott falatozás közben.
- Ignoráltál – közöltem – Miért? – vontam össze szemöldökömet.
- Így a helyes. Nem ismerlek annyira, fogalmam sincs, mik a szándékaid. Tényleg, mik is a szándékaid? – billentette félre fejét édesen – Mert azt, hogy a diploma nélküli pszichológusom szeretnél lenni, nem veszem be.
- Van egy olyan érzésem, tök mindegy mit felelek erre, nem fog tetszeni. Nálad nincsenek megfelelő válaszok – sóhajtottam.
- Vagy vannak, csak te vagy béna – vigyorodott el, megjelenítve gödröcskéit.
- Ka... ezt most meg sem hallottam.
- Azt akartad mondani, hogy kapjam be? Te káromkodni szoktál? – nevetett döbbenten.
- És ha igen? – szegtem fel állam – Nem vagyok gyerek és utálom is, ha úgy kezelnek – ingattam fejemet.
- Nagyon frusztrál? – értetlen ábrázatomra folytatta – Mármint, hogy a fanok örök kisfiúként tekintenek rád és kiakadnak, amiért felnőttél és férfivá értél...
- Nem.
- És most őszintén? Nem interjún vagy Jungkook. Nekem elmondhatod – lesett rám a kólás üveg kupakjával játszva szórakozottan.
- Rohadtul – fújtattam – Én csak... egyszerűen úgy érzem, teljesen mindegy mit teszek, hogyan nézek ki, nem felelek meg nekik eléggé. Folyamatosan gyerekként kezelnek és mintha beleragadtam volna ebbe a szerepbe. Bármit csinálok, nem vesznek komolyan – beszéltem elgondolkodva – Nem a kiadó korlátoz. Sokkal inkább a fanok. Hiába próbálom bizonyítani, hogy már nem vagyok azaz ártatlan, riadt kisfiú, tiltakoznak ellene, felháborodnak. Beskatulyáznak és képtelenek elfogadni a valóságot – bukott ki belőlem a vallomás – Francba! – dőltem hátra – Nem erről akartam beszélni. Szereted a bort?
- Vörös? – bólintottam – Édes? – újabb bólintás – És még nincs kibontva? – háborodott fel.
Nevetve caflattam pár méterrel arrébb és nyitottam ki szakavatott mozdulatokkal az alkoholos üveget, majd két poharat felmarkolva visszatértem Cammy mellé. Töltöttem és egy gyors koccintás után le is húztam a tartalmát. Idegessé tett, hogy még ezt is elbénáztam és egy nyomorult randit elszerencsétlenkedtem. Cameron kérdőn emelte meg szemöldökét, ahogyan ismét töltöttem.
- Jeon Jeong Guk vagyok, 22 éves, idol, titkon alkoholista – vicceltem el a helyzetet.
A lány vidáman kacagott fel, amitől arca szabályosan ragyogott. Mosolyogtam, őt nézve, azon töprengve, talán tényleg igaza volt Taenek és kezdtem beleszeretni.
- Csoportterápia? – vigyorgott.
- Te lennél a terapeuta? Csak, mert akkor, lehet tényleg elkezdek durván piálni.
Cammy zavarba jőve pillantott oldalra és kortyolt bele italába. Feltehetően nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bókolnak neki. Bandatársai hasonlóan kezelték, mint a Hyungjaim engem.
- Jól érezted ma magad a műsorban – váltottam témát.
- Hani nagyon aranyos volt – görbültek felfelé dús ajkai – Még közös képet is készítettünk utána és kiposztolta Weibo-ra.
- Amit a leaderetek mondott... sokszor hajtod túl magad? – köröztem ujjammal a pohár peremén.
- Tudod, hogy megy ez – vont vállat nem törődőm stílusban – Nálad is előfordul.
- Gondoltál már arra, hogy... – lestem rá feszengve.
- Igen – válaszolta könnyedén, hátradőlve a széken – Azt hiszem, mindenki szokott. Néha csak úgy érzem, túl nagy a nyomás, én pedig túl gyenge vagyok és nem bírom tovább. Teljesen mindegy, mennyire erőlködők, a koreai Team nem fog elfogadni – ingatta fejét – Nem látnak a dolgok mögé és fogalmuk sincs, mi zajlik valójában. Ribancnak neveznek, mert szent meggyőződésük, hogy valamelyik srácra rámászok, vagy kelletem magam. Nem tudják, vagy egyszerűen nem akarják felfogni, hogy ez nem így van. Gondoskodom róluk, ápolom őket, ha betegek, támogatom őket. Egy család vagyunk, amiben én kaptam az anyuka és kishúg szerepét egyszerre. Sosem jutott eszembe, és nekik sem, hogy bármi is történjen közöttünk.
- És Hiroto? – piszkáltam nyelvemmel fogaimat idegességemben – Mintha azt olvastam volna, közös a szobátok is.
- Hiro egy édes, törődésre éhes gyerek – mosolygott – A kisöcsém. Bízom benne, hogy jó pótanya vagyok számára és nagyszerű felnőtt lesz. Miért is dumálunk mindig rólam? – szűkültek résnyire szemei.
- Szeretem, amikor beszélsz – könyököltem fel az asztalra – Nem kellene több bort innom – túrtam hajamba.
- Haza kellene mennem – sóhajtott.
- Ne! Maradj még! – kérleltem reménykedve.
- A fiúk dühösek lesznek, ha későn megyek – kelt fel bocsánatkérő mosollyal.
- Van 3 doboz fagyim... Puncsos, banános és sárgadinnyés – soroltam csücsörítve, mintha nem számítana.
- Ráérek – ült vissza azonnal, széles vigyorral.
- Egy kis fagyival le lehet venni a lábadról – biccentettem.
- Ha van tejszínhabod és karamell önteted, még oltárt is emelek neked – vonogatta szemöldökét.


@Chimcsi