A hó úgy szállingózik, mintha alaszkában lennénk, ami igazán tetszene, ha nem most találta volna ki az én igazán - már-már túlságosan is - bájos unokahúgom, hogy ma feltétlenül kell tennünk a Central Park fele tartó sétánkban egy kitérőt a karácsonyi vásárra. Igazán hízelgő ötletnek tűnt az elején. Mézeskalács, kürtöskalács, forró csokoládé, korcsolya pálya, ezernyi ember, akik a szeretet ünnepén együtt töltenek New York lakosaival egy kis időt, és ami az egészben a legjobb, hogy az idei fesztivál témája a forralt bor.

Csak ez ösztönöz jelenleg arra, hogy a mai időjárásban a festegetés helyett kimozduljak. Dehát ilyenek a tíz évesek és a hatalmas barna, csillogó íriszeik, no meg az a pirosló arcalmácskájuk. Nem lehet nem-et mondani. Már a manipulálást is felvetettem ellene, és megígértettem vele, hogy visszaküldöm a húgomhoz Kanadába, akinek majd azt az indokot fogom mondani, miszerint ez a hét is sok volt, amit itt töltött nálam a lánya, ideje hazaküldeni. De nem. Addig könyörgött, hogy beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy jó lesz, és nem vetet meg mindent, amit csak lát.

Hát így kezdek most készülődni, miközben fázós mivoltomnak köszönhetően három zoknit ráncigálok magamra, majd a cicagatyára felhúzom a fekete farmeremet, bordó, kötött pulcsimat pedig megpróbálom a rétegek ellenére is magamra ,,operálni" még valahogyan. Holló fekete, vállig nyújtózkodó hajamat kibontottam a kontyból, hogy az is csak jobban melegítse a nyakamat, majd a szekrényből előkapom a fülvédőt, sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot, és mikor már késznek nyilvánítom magam, indulok is az ajtóhoz. Még gyorsan töltök tápot Tramini táljába - igen, még a kutyámat is egy bor fajtáról neveztem el - ,majd a kulcsokat felkapva rohantam át a hilared zöldre festett nappalimon a tölgyfa ajtóhoz, ahol már igen durcás unokahúgom ácsorgott karba tett kezekkel. Ez a látvány megmosolyogtatott.

- Lore néni! Az idő pénz! Még nevetgélsz magadban, vagy esetleg indulhatunk? - kérdezte durcásan, majd válaszom meg sem várva indult ki az ajtón. Sóhajtottam egyet, majd a pénztárcám táskáma gyömöszölése után beriasztottam, majd el is hagytam a lakásomat. Ahogy leértünk a lifttel, megragadtam Lara kezét, és már indultunk is ki a hatalmas nyüzsgésbe. Amint kiértem unokahúgommal a kezemben, megcsapott az a tipikus karácsonyi illat. Jól esően szippantottam bele a levegőbe, és elmosolyodtam. Azemberek annyira boldogok voltak. Ahogyan a gyerekek angyalkát formáktak a hóban, a tinédzserek egymás tarkójába öntötték a havat, majd röhögtek azon, ahogy a másik elkáromkodja magát, a fiatal szerelmesek pedig hidegtől mart, kipirosodott arccal csókolóztak a hóesésben, ami jelenleg még csodálatosabbá, meseszerűbbé varázsolta az egész látványt. Leginkább a porcukorhoz tudnám hasonlítani az idei havat. Hófehér, gyönyörű, örömet okoz a gyerekeknek, felvidítja anapodat. De hatalmas mennyísében undorító és úgy megutálod, hogy soha többet nem látnád szíved szerint. Hát ez most teljes mértékben igaz.

Karon ragadtam Larat, mert pár percre a mások által készített hógolyókat tanulmányozta, majd indultunk is a központ fele, hogy végre ihassak egy jó forralt bort.

Az út nem volt hosszú, ugyanis nem lakok messze a belvárostól. Brooklyn negyedben található a lakásom, így most a dugó és a hatalmas gyalogló sereg okozta káosz miatt volt csak 15 perc az út. Lara az egészet élvezte. Végig azt ecsetelte, hogy ő már mennyire várja, hogy egyen, és a műlyégpályán korizzon, ugyanis Peter - Lara mostoha apja - nem tud, így nem is tudta átadni neki az ehhez kötődő tudását. Én meg már csak haza akartam érni, mivel orrom konkrétan lefagyott, térdemet nem éreztem, lábujjaim a réteges zoknik ellenére is felmondták a szolgálatot, és még tömeg is volt. Igazából elment a kedvem az egész naptól, az egész téltől. Talán még az egész élettől is.

Lassan beértünk a Central Park környékére, ahol már hallható volt a szeretet ünnepét hirdető muzsika is. Sok férfi felkérte párját, majd együtt ropták az erre kialakított színpadon.

- Lore! Nééézd! Rózsaszín vattacukor! És csillog is! - mutogatott az ideiglenesen felállított, igazán feltűnőre sikeredett díszítéssel ellátott pultra, ahol valóban vattacukrok árusításáról volt olvasható a legnagyobb tábla.

Mivel konkrét reakciót nem mutattam Lara felé, ezért ismét megráncigálta a kezem, csakhogy rá terelődjön a figyelmem, majd odapillantva egyenesen háromszor akkorára tágult, könyörgő szemeivel taláktam szembe magam.

Hogy lehet valaki ennyire aranyos?

- Na jó, de csak azért, mert végteleül cuki vagy. - mosolyogtam rá engedékenyen, majd egy puszit nyomtam jéghideg orra hegyére, és már rántott is magával a standhoz. Szerintem ezzel a tettemmel követtem el a legnagyobb hibám.

Miután látta, hogy ez igen jól működik, minden egyes bódénál megálltunk, és igen nagy önkontrollra volt szükségem ahhoz, hogy ellenállni tudjak ennek a kislánynak.

- Lorelei? - hallottam meg nevem a plüss dobálós standnál, amikor pedig a hang irányába fordultam, megpillantottam a legjobb barátnőmet, akinek elméletileg Berlinben lenne a helye.

- Behati! Jézusom, mit keresel itt? - örültem meg neki, majd magamhoz szorítottam. Ha a szerelmedet veszíted el, az valóban maga a pokol, ám ha a legjobb barátnődet, az felér a lelked elvesztésével. Én ugyan nem vesztem Behatival össze, csupán rátalált a szerelem az egyik németországban folytatott általa szervezett cserediák-program során. Behati német tanár, és még a gimiben barátkoztunk össze. Mindig is kiakarta vinni a tanítványait németországba, hogy lássák azt, hogy milyen is az igazi német kultúra, nyelv, étkezés. Ezért is támogattam, amikor megkapta ezt a lehetőséget az általános iskolájában, ahol tanított. Aztán nem kellett sok idő, két hét alatt szerelmes lett, és vissza sem jött. Minden héten beszéltünk, de ez még sem volt az igazi, ráadásul az utóbbi időben a hetekből hónapok lettek. De most meg itt van, én meg kicsattanok az örömtől.

- Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, csak tegnap este szállt le a gépem. - szabadkozott, de nem igazán érdekelt. Itt van, ez a lényeg.

- Mikor is láttuk egymást utoljára személyesen? Talán még két éve, amikor te befejezted az egyetemet?!

- Valamikor akkor. Jesszusom, már 24 vagyok. Hogy öregszünk... - morgott az orra alatt, de egy mosolyt nem tudott visszatartani.

- És, mi járatban erre? Hogy hogy vissza jöttél? - érdeklődtem, ám ekkor elkomorult, amit nem tudtam mire vélni. Valami rosszat mondtam?

- Khmm...- köszörülte meg a torkát, majd belekezdett - szakítottam Günterrel, ám tegnap derült ki, hogy terhes vagyok. A gyereket nem fogom elvetetni, így visszajöttem, mert anya felajánlotta, hogy segít majd a babával, meg ad szobát magánál.

- Jézus, ha szóltál volna, hozzám is jöhetnél. Ugyan csak a nappali van, de az nagyon tágas, itt lakok Brooklynban, és annyira jó...

- Nem kell, Lo. Nem szeretek szívességet kérni! Viszont ezt majd megbeszéljük, de te most menj, és szórakozz egy kicsit! Én vigyázok addig Larara! Táncolunk egyet, jó? - intézte az utolsó mondatot Laranak, én meg csak hálásan pislantottam rá, majd el is indultam az egyetlen szerelmemhez. Ahhoz, ami mindig megmelengeti a szívem, felperzseli a fagyos időben is a testem, majd ízével, mámorhoz hasonlóan enged el karjai közül...a forralt boros bódéhoz.

- Egy forralt bort kérnék! - tettem fel a kezem, amint rám pillantott az árusító nő. Igen kedves vonásai voltak, amit vörös haja és hideg csípte arca még elbűvölőbbé tette. Molett volt, de neki jól állt. Ragyogó mosolya engem is ennek a viszonzására késztetett.

- Rendben, drágám. Elvitelre kéred, vagy itt iszod meg? - szólalt meg csillingelő hangon, majd töltötte is az én szívem birtoklóját a pohárba.

- Itt iszom meg, köszönöm. Az aprót nyugodtan tartsa meg! - mondtam, majd a pénz átnyújtása után el is vettem a forralt löttyöt, és ajkaimhoz emeltem. Már vártam a csodálatos érzést, ami ilyenkor eluralkodik rajtam. Azt a forró, mégis kellemes melegséget, ám ez most nem a torkomban következett be, hanem egyenesen a mellkasomon. Ijedten nyitottam ki észrevétlenül lehunyt pilláimat, amikor egy gyönyörűszép smaragd írisz párral találtam szembe magam. A haragom még nagyobb lett, ugyanis én is éreztem egyre gyorsuló szívverésem.

Hogy lehet valaki ilyen piszok jóképű?!

Markáns arcvonásai, telt ajka, zöld, már-már lehetetlen árnyalatú szeme, tökéletes, mogyoróbarna haja, izmos, ám inkább szálkás, pont tökéletes testalkata, és hatalmas termete - ami pont nekem megfelelő, a maga körül-belül 1,90 méterével - és az, hogy én első látásra is ilyen érzéseket táplálok az ismeretlen férfi iránt, csak méginkább arra ösztönzött, hogy utáljam. Már most. Túl tökéletes.

- Nagyon sajnálom, mivel engesztelhetnélek ki? - kacsintott rám, ami porrá zúzta az előbbi monológomat.

Aha, a modora a csavar. Szóval egy bunkó Playboyal van dolgom. Túl csodálatos lett volna.

Hangulatom átváltott haragra, ugyanis eszembe jutott, hogy a napom fénypontja csakúgy kiömlött. Hirtelen fázni is kezdtem a hőmérséklet változásra, amit az illető is meglátott, hiszen tekintete egyenesen mellkasomra tévedt, majd perzselő tekintettel mért végig. Ez nagyon irritált.

- Te kiöntötted az életemet! Az a minimum, hogy nem itt bunkózol, meg méricskélsz, hanem normálisan bocsánatot kérsz, majd úriember módjára veszel egy új forralt bort! Most! -oktattam ki, ujjaimat mellkasára nyomva, ám nem úgy nézett ki, mint aki magára vette. Leginkább szórakoztatta a kis jelenetem.

- Mi lenne, ha számot cserélnénk? Az elegendő lenne bocsánat kérésnek?

- Azzal csak te járnál jól. Nekem akkor sem lenne forralt borom. - forgattam meg cinikusan mélykék íriszeim, majd sóhajtottam egyet a hatás kedvéért.

- És ha megadnád a számod, én pedig cserébe elvinnélek egy borospincébe, ahol százszor ennyi féle közül választhatnál, bármennyit, akkor megbocsájtasz? - kérdezte, miközben egy idegesítően szívdöglesztő féloldalas vigyor terült szét az arcán.

Hát én itt menten szívrohamot kapok...

- Legyen, de csak a bor miatt! - mutattam fel az ujjam, hogy még hitelesebb legyek, mire felnevetett, majd hajkoronájába túrva írta be telefonjába a számomat...