Olyan furcsa érzésem van. Az egész hetemet ez a különös, zavaró érzés  pecsételte meg, és úgy érzem, egy ideig nem fog elmúlni.

Hiány érzetem van.

Hiány érzetem, egy olyan ember miatt, aki a többi, engem körülvevő emberekhez képest idegen. Egy olyan ember miatt, akit alighogy megismertem, neki adtam a szívem, és most magával vitte. És nem tetszik. Nem tetszik ez az érzés. Hiába kelek fel ugyanúgy, hiába viszem pontban hétkor a kutyámat sétálni, hiába megyek el dolgozni, veszem meg a kenyeret és egy kávét munka után, majd érek haza este, hiába történik minden ugyanúgy, ez mind mit sem ér, ha nem ül le velem szemben, miután fáradtan esek be a lakásba, és kérdezi meg, hogy milyen napom volt. Vagy ad elő egy régi, vicces történetet, amikor minden a feje tetejére áll, és kilátástalan a karrierem jövője. Vagy egyszerűen ölel át éjszaka, és súgja a fülembe, hogy szeret. Ezek nélkül a gesztusok nélkül mit sem ér egy előre begyakorolt napirend.

A fejemben még a bűntudat érzése is megfordult, miszerint túlreagáltam. És talán igaza volt. Nem bíztam benne eléggé. Majd újra, egymás után szépen sorban előjöttek azok az emlékek, amikor ott állt velem szemben, ideges volt, olyat mondott amit nem akart, és megláttam a nevet...

Chelsea...

Gyönyörű név, biztos gyönyörű lányhoz.

Egy gyönyörű lányhoz, aki tönkretette a kapcsolatunkat...

De Daeron sem bízott bennem annyira, hogy elmondja, mi a baj, mi történt és ki ez a lány.

Chelsea...

Csak egy név, de nekem valaminek a végét jelenti.

Egy nagyon szép korszak végét...

- Elnézést! E - elnézést! - pattogott előttem egy lány, kezét legyezve orrom előtt. Csak épphogy felérte a pultot a galériában, így esélye sem lett volna egészen a szemem elé emelni apró kezeit. Jobban megfigyelve egy gyönyörű szép kislányról volt szó. Szökés barna loknijai bármelyik felnőttet képesek voltak elvarázsolni, amit méregzöld, hatalmas szempillákkal keretezett szeme csak még jobban kiemelt. De valami megállított.

Ismerősek ezek a szemek.

- Jajj, ne haragudj! Elbambultam... Segíthetek valamiben? - mosolyogtam rá kedvesen a kislányra, majd áthajoltam a pulton, hátha jobban látom őt.

- Igazából azért vagyok itt, mert szeretnék dátumot egyeztetni. - mondta komolyan, ami mosolyt csalt ismét az arcomra. Több ilyen céltudatos kislány kéne erre a világra... Ez a gyerek egy az egyben unokahúgom viselkedésével rendelkezik.

- Miben segíthetek?

- Anyukám szülinapjára szeretnék egy ünnepséget itt tartani. Másik államban él, de mivel én az apukámmal és a nagybácsimmal New Yorkban élek, és anya imádja a művészetet, gondoltam, hogy örülne ennek a helyszínnek. Egy kis kultúra nem árt. - rántotta meg rózsaszín ballonkabátba bújtatott vállait, majd egy édes mosollyal pillantott rám.

- Természetesen. Esetleg van itt egy felnőtt, esetleg apukád, aki alá tudná írni a foglalási adatokat?

- Igen, jelzek neki. - biccentett a csöpség, majd kiintegetett az ablakon egy férfinak. A nagy hóvihartól alig lehetett kivenni az arcát, csupán izmos vállai voltak távolról is láthatóak. A férfi a kislány tettére körbenézett, majd vonakodva ugyan, de elindult a bejárathoz. A csengő hamarosan jelezte is a férfi érkezését, ám amikor felkaptam a fejem, csak döbbenten meredtem az előttem álló személyre.

- Te... Te az apja vagy?! - kérdeztem cincogva. Nem is tudom mit gondoltam. - megszólítottam csak némán állt, majd közelebb jött a pulthoz.

- Chelsea, elmennél egy pillanatra a kanapéhoz, megszeretnék beszélni valamit ezzel a nénivel... - vakarta meg a tarkóját Daeron - mindig így tesz, ha zavarban van - , majd a kislány vállára tette a kezét.

- Ő...ő Chelsea.... - a gyomrom pingpong labda méretűvé zsugorodott, a szívem kihagyott, ám most a fájdalomtól.

Nem tudtam, mi fájt jobban... Hogy nem mondta el, hogy apa, vagy az, hogy amikor rájöttem, hogy egy lánnyal írogat, nem is akart megállítani. Nem szólt, hogy félreértem, hagyta, hogy elmenjek. És ezzel mélyen megbántott...

- Nem a lányom.

- Oh, tényleg?! Akkor... Tudod mit, mindegy. Nem az én dolgom. De többé nem akarlak látni. - mondtam, majd az asztal felé fordulva elkezdtem kotkorászni. Bármit megtettem volna, hogy elvonjam a figyelmem.

- Ő nem a lányom. - ismételte meg újra, ám mostmár jóval erélyesebben, mint eddig.

- Jó neked. Ezt a lapot töltsd ki, addig elájulok valahol.

- Lorelei, nem a lányom! Hadd magyarázzam már meg! - csapott az asztalra. A kislány a kanapén összerezzent.

- Rendben, magyarázd! Halljuk, már tűkön ülök, hadd halljam a sztorit! - kiabáltam feszülten, ám ez Daeronak annyira nem tetszett. Körül nézett, majd a pultot megkerülve karon ragadott, és a mosdók mellé elhelyezett raktárba rángatott.

A kis, szűkös szobában a sötétség hatalmas úrként terjengett, ez mind addig volt így, ameddig fel nem kapcsolta Daeronak a villanyt. A hirtelen fényre az aprócska légtér megtelt élettel, a sötétség pedig tovaszállt.

Hát ilyen egyszerű lenne elijeszteni a hatalmas feketeséget?!

Az előttem álló személyre pillantottam. Láttam, hogy keresi a szavakat, de azt is észrevettem, hogy van magyarázata.

- Figyelj, tudom, hogy mit hiszel. Félreérted a szituációt,és ugyan az igazság nem egyszerű, de kár lenne téged elveszíteni egy egyszerűbb hazugságért. - törte meg a csendet.

Tetszett amit mondott, így hát vártam a folytatást.

- Chelsea... Ő az én unokahúgom. A bátyám, akiről meséltem, hogy a fronton van, neki a lánya. Chelsea anyja meghalt, de a kislány ezt képtelen elfogadni. Meg is tudom érteni, egy felnőtt is nehezen birkózik meg ezzel. Axel, a bátyám, teljesen összetört, mikor Chelsea születése előtt meghalt a felesége. Mert ő már terhes volt.

- Hogy...hogyan történt? - gyűltek könnyek a szemembe, ám a történet még így sem állt össze teljesen.

- Valamit tudnod kell, mielőtt folytatom...
- Nekem elmondhatod, Daeron. Bármit elmondhatsz, csak kérlek, légy őszinte, és beszélj! Beszélj velem, ha gond van... - fogtam meg a kezét könny Márta szemmel, majd szorítottam egyet csuklóján.

- Chelsea édesanyja nevéről kapta a sajátját. Őt is Chelseanek hívták, és ő... Ő először az én barátnőm volt. Ő volt az első, akit szerettem. Ő volt az első, aki összetörte a szívem. Beleszeretett a testvérembe. - mondatai hallatán ledöbbentem, és akármennyire is önző dolog volt, valójában elfogott egyfajta féltékenység. Hogy nem csak én léteztem Daeron számára.

Tudom, hogy ez teljesen természetes, és tudom, hogy szeret engem, de Chelseaből ezek szerint sosem tudott kiszeretni. Sosem tudott vele összeveszni, mert a bátyja érdemelte ki a lány szívét, majd meghalt. Nem volt ideje Daeronnak sem arra, hogy átgondolja, miért lett vége, sem arra, hogy megbékéljen vele, sem arra, hogy később gyászoljon.

Pedig a halál után a gyász a legmeghatározóbb jelenség...

- Még mindig szereted? - kérdeztem, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon. Daeron azonnal felpillantott rám, majd hüvelykujjával gyengéden letörölte a kóbor cseppeket.

- Nem. És ezért öl meg a bűntudat. Hogy képes vagyok túllépni rajta. Miattad. De ne aggódj, Chels is ezt akarná... - mosolyodott el, mely megmelengette a szívem.

- És ki hívott?

- Chels száma volt. Azé, aki meghalt. Végül kiderült, hogy csak Chelsea játszott vele. Miután autóbalesetet szenvedtek Axellel, Axel katonának állt, de kiderült, hogy a baba életben van. A kórházban kómába esett Chels, Axel nem bírta végig nézni a szenvedését, a babáról pedig lelkiekben végleg lemondott. Én voltam mellette végig, és láttam, hogy mennyire szerette őt. Nem lehettem önző, nem mondhattam annó, amikor Chels és én szakítottunk, hogy nem lehet együtt a bátyámmal. Hiszen szerették egymást, én pedig őket. Viszont... Viszont mivel árvák voltunk, és fiatalok, nem volt elég támogatásunk arra, hogy a kórházi költségeket el tudjuk látni, így én elkezdtem dolgozni, és zenekart alapítottam, ami lassan befutott. Axel hálás volt nekem, de nem bírt New Yorkban maradni, így ő ekkor csatlakozott a katonasághoz. Közben Chels meghalt. Nem lehetett megmenteni. Én összetörtem, de a babát hála istennek megmentették. Ki volt már annyira fejlődve, hogy épségben kiszedhessék Chels hasából. Csak én voltam ott, Axel amint megtudta a hírt, hazajött volna, de az napokig húzódhatott, így én voltam ott leghamarabb. A kórházban. Én neveztem el. Azóta lányomként tekintek rá, és Axel tényleg a lehető legjobb apja, tudom, hogy nehéz neki ránézni. Nehéz neki, hogy ne az anyja, Axel élete szerelme jusson eszébe a kislányról. - mondta megtörten. Én már sírtam. Ennyi szenvedést ilyen fiatalon szörnyű lehetett átélni. Soha sem lehet elég idős az ember ekkora tragédiákhoz. Daeron látta, hogy sírok. Csókot hintve homlokomra húzott magához.

- Kérdésedre a válasz; Chelsea hívott. Csak az anyja számán. Ezért lettem feszült, és ideges. Mert egy pillanatra...

- Egy pillanatra reménykedtél. - egészítettem ki. Daeron aprót bólintott. - Hidd el, én tudom milyen érzés. De te másban reménykedtél. Te reménykedtél, és ez megrémisztett téged. Mert tudtad, hogyha igaz, amit látsz, semmi sem lesz ugyanolyan. Mert még mindig, ha nem is teljes szívedből, de szereted őt. - húzódtam el. Fájt amit mondtam, de az mégjobban, hogy úgy éreztem, igazam van.

- Nem, nem szeretem. Én téged szeretlek! - nézett felém kétségbeesetten, de most az egyszer nem a szemembe mondta. És ez igazolta feltevésem. Szereti őt.

- Akkor mondd a szemembe. Mondd a szemembe, és elhiszem neked. Elhiszem örökre. - ragadtam meg a kezét. Most én reménykedtem. Lassan már könyörögtem neki. Annyira szerettem volna, hogy igaz legyen.

- Én... Én.

- Gondoltam. Én szeretlek, Daeron, de addig, ameddig te nem vagy képes elengedni őt, addig hogy szerethetnél bárkit is viszont?!  - néztem rá csalódottan. A sírás kerülgetett, és vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette. Ő is könnyezett. Még sosem láttam őt könnyezni. Ebből tudtam, hogy szeret.

De nekem nem elég, hogy szeressen. Azt akarom, hogy ne fájjon neki a múlt, és el tudja magát engedni velem a jövőben. Nekem ő kellett. Viszont ezen csakis ő maga tud túl lépni. És nekem meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy válasszon;

A múltban ragad, vagy jön velem a jövőbe...