A szél susogva süvített, miközben egyre lejjebb és lejjebb tekertem az ablakot. A magas sebesség miatt az ablak lehúzása után még hangosabb volt a süvítés. A motor dorombolása nyugtató hatással volt rám. Úgy éreztem egy pillanat alatt kiszállt belőlem az alkohol minden fajtája. Daeron még ráadott a gázra, mire én enyhén felállva kihajoltam az ablakon. Az est körülölelt minket. Egyetlen fény adott az autó lámpán kívül világosságot, a Hold. Ma mintha kétszer akkora lett volna, mint máskor. És ezerszer szebb. Ma valahogy mindent szebbnek láttam, és kezdtem félni, hogy ez a mellettem ülő férfi miatt lehet.

Biztos, hogy nem.

Ennyi idő alatt nem lehet csakúgy megkedvelni valakit...

Ahogy megcsapott a hűvös, téli, friss levegő, mélyet lélegeztem. A hideg átjárta minden testrészem. Megborzongtam.
Kifújva a levegőt a hold fele pillantottam, majd egy hosszút sikítottam. Akár egy farkas. De ami a legjobban meglepett, az a mögülem kiszűrődő, ugyan ilyen vonyítás volt, csupán egy mélyebb hangzásban.

Megfordultam, és megpillantottam Daeron vigyorgó arcát, mire elmúlt minden önbizalmam, és a hidegre fogva kipirult orcámat, visszahelyezkedtem az ülésbe.

A további utat néma csendben tettük meg, a zavarom is múlt volna el, de mindig, amikor Daeronra pillantottam, csak a még mindig fenntartott vigyorával találtam magam szemben, ami nem segített kilábalni a helyzetből. Még enyhén a kótyagos kategóriába soroltam magam, de biztos voltam benne, hogy holnap sajnos erre emlékezni fogok.

Nagyjából 20 percbe telt, mire elértünk a kertvárosba. Fejem az immáron lehúzott ablaknak döntve figyeltem, ahogy a lámpák - még a késői időpont ellenére is - sorra oltódnak le.

Az autó lelassított, majd a feljáróra állt, miközben én dobtam egy üzenetet a szomszédomnak, hogy a pótkulcsokat a lábtörlő alatt találja, és ha lehet, etesse meg reggel házikedvencemet, mert én jelenlegi állapotomból kiindulva nem alszok otthon, és az is kétséges, hogy pontosan tudom azt, hogy hol lakok.

Amint Daeron leállította az autót, és a motor zúgása is megszűnt, néma csendbe burkolózott az est. Nem volt kínos, inkább nyugtató. Rápillantottam, de ő még mindig csak vigyorogva nézett. Tekintete felperzselt, miközben végigmért. Zavaromban ruhám szélét kezdtem birizgálni.

- Mi ez a vigyor? - törtem meg a csendet ismét rápillantva. A szája mosolyra húzódott a vigyorból, de szemei körül még mindig látszódtak a nevető ráncok.

- Semmi, semmi... - mosolygott, majd legyintve egyet kinyitotta az ajtót, majd az enyémhez sietve kisegített engem is a kocsiból. Zavarosan néztem rá, de mikor beindult a kertbe, jobbnak láttam követni.

A ház, ami elöttünk állt, meséve illő volt. Fa és kő. A kedvenc kombinációm. Rendkívül modern, de egyáltalán nem rideg házról volt szó. Kifejezetten otthonos hatást kölcsönzött neki a fa. Tátott szájjal bámultam a házat, miközben azt néztem, ahogy az újjonan megismert férfi kinyitja az ajtót.

Lassan - még mindig tátott szájjal - sétáltam a rám váró Adoniszhoz, amikor egy hideg, ám mégis bizsergető érzést kölcsönző ujj finoman becsukásra késztette ajkamat.

- Te..te...TE EGY KICSESZETT ÁLOMHÁZ MAGAZINBAN LAKSZ? - fogtam a fejem, ugyanis mikor beléptem, a kintinél még kétszer szebb látvány fogadott. Meseszép volt, ahogyan megpillantottam az uralkodó színeket.

Szürke falak, természetes barna gerendákkal a plafonon és vörös tégla.

Ámulatba ejtő volt.

- Örülök, hogy tetszik - kacsintott, majd a nyitott, amerikai konyhába indult, ám mikor elhaladt mellettem, a derekamon végigsimítva elmormolt valami - Egyébként jó a segged...

Én döbbenten pillantottam a szórakozott férfira, aki csak egy bugyileolvasztó vigyor közepette bevonult a konyhába, és nekiállt sütögetni. A derekam egyből hiányolta a meleg tenyereket, agyam pedig a bódultságot okozó illatot.

Ez még egy pohár bornál is mámorítóbb érzés.

Ez persze mind egy csapásra elszállt, amikor fejbe vágott az előző mondat...

- Várj, mi? - eredtem utána a konyhába, majd helyet foglaltam a pult elött bárszéken.

- Hát, amikor farkasosat játszottál, ahhoz, hogy felállj, konkrétan az arcomba nyomtad a feneked...de a kedvemre rátett egy lapáttal, amikor elpirultál - mosolygott rám huncutul, enyhén felpillantva a zöldségek vágdosásából. Én ismét mély pírköpenybe burkolóztam, majd ezt elterelve neki álltam beszélgetni;

- Azt hiszem, már kijózanodtam ahhoz, hogy komunikálhassunk rendesen...sőt, ha ki tudtam mondani a ,,komunikálni" szót, akkor tuti, hogy kijózanodtam...

- Szóval beszélgetni akarsz...

- Pontosan. Méghozzá veled. Mesélj magadról... - kérleltem, majd mellé sétáltam, és látva, hogy rántottát tervez készíteni, elkezdtem feltörni a tojásokat.

- Mit szeretnél tudni? - kérdezett vissza, majd az imént feldarabolt zöldségeket bele szórta egy tálkába, hogy köretnek salátát csináljon.

- Mindent. - pillantottam rá, majd zavartan eltűrtem egy szemembe lógó tincset, de az nem hagyta magát, csak azért is vissza esett látóterembe. Ekkor megéreztem Daeron ujjait arcomon, ahogy hátrasimítja tincseimet. Szemébe néztem, amit ő is viszonzott. Arcomat nem engedte el, egész tenyerével megsimította, mire tudatomon kívül is belesimultam tenyerébe, mint egy ártalmatlan macska.

Aztán észhez tértem.

- khmm, szóval... - fordultam el érintésétől, amit kínzó fájdalom volt arcomnak megtenni.

- Daeron Rogers vagyok, zenész. Egy bátyám van, aki katona, most is a fronton szolgál. Szabadidőmben dalokat írok és nincs álladnó barátnőm. - itt rám kacsintott, majd folytatta - Most ért véget egy nagyobb turnénk, így egy darabig még itthon maradok, kicsit kipihenem az elmúlt hónapokat.

- És milyen kapcsolatod van a szüleiddel? Csakmert őket nem említetted... - kérdezősködtem, mire ő megdernedt. Ezek szerint sikerült a közepébe trafálnom. Szupeeeer, gratulálok Én...

- Khmm...a..a szüleim kiskoromban meghaltak...árvaházban nőttünk fel a bátyámmal... - nyögte ki nehezen.

Én megdöbbenve pislogtam rá, majd látva megtört tekintetét, kezemet összekulcsoltam a pulton fekvő szabad kezével, jelezve, hogy én itt vagyok neki.

,,a szüleim kiskoromban meghaltak" - ismétlődött bennem ez a négy szó.
Akkora bűntudatom lett, hogy az egyenesen a szívemre telepedett.

Hogy lehettem ekkora hülye?! Végig azt hittem, hogy egy beképzelt kis gazdag gyerek, aki minden munka nélkül, örökléssel gazdagodott meg...pedig talán nálam is több energiát fektetett abba, hogy ott legyen, ahol. És ez az álarc nem a valódi énje, csupán egy védő pajzs a további csalódások ellen.

De nekem nem kell ez a pajzs, én meg akarom fejteni az igazi énjét...

Megismerni az igazi Daeron Rogerst...

- Na, és te, Lorelei Montgomary. Mi a te történeted? - kérdezte, mire bele is kezdtem életem mesélésébe egészen a gimis álmaimtól a megvalósulásig.

De úgy érzem a mai nap szívem még egy álommal társul...

Megfejteni az elöttem álló férfit...

És megismerni...