A napok teltek múltak, a hó egyre nagyobb réteget képezett az aszfalt tetején, melyet én nap mint nap megcsodáltam, ám az emlékek gyilkosok kíméletlenségével maradtak elmémben. Daeronnal nem beszéltünk, még csak nem is futottunk össze a ,,berúgok, jól beégetem magam, majd még talán érzéseket is kezdek táplálni irántad" féle görbe este óta. Bár a görbe elég szép kifejezés.




Jelen esetben ezernyi gondolat cikázik a fejemben, melyek csitulás helyett méginkább felerősödnek.

- Na és mi van veletek? - kérdezte barátnőm, miközben kanapémon elhelyezett pléddel takargatta be a még mindig kilógó testrészeit. Én épp az imént elkészült forró csokimat iszogattam kiskutyámmal az ölemben, és a kandalló ropogó hangja mellett élveztem a tél gyönyörű színeit, ám kérdésére kizökkentem bambulásomból, és nemtörődőm módjára próbáltam válaszolni neki;



- Nem találkoztunk, és ez jó is volt így. Az elején még megbántott voltam, úgy éreztem, hogy csak egy jó kis szórakozás voltam neki, egy unalmas este megmentője, de valójában jogtalanul vetődtek ezek fel bennem. Hiszen még csak egy csók sem csattant el közöttünk, tehát szó szerint semmi nincs Daeron és köztem. Ha akarja még barátnője is lehetne amellett, hogy engem hurcibál haza egy-egy berúgásom után, hiszen nem tartozik hozzám. Ő egy tőlem teljesen független férfi, nincs jogom ítélkezni fölötte. - motyogtam, majd egy vállrántás kíséretében egy újabbat kortyoltam a forró italból.

- Hogy hogyan tud két ilyen alkalmatlan ember összetalálkozni... - zsörtölődött, de pillantásommal nyomatékosítottam a még ki sem mondott szavakat, miszerint ezt a témát már le is zárhatjuk. - Tudom mi kell neked! - kiállított fel Behati, majd csillogó szemekkel a konyhába csoszogott.

Én csak sóhajtottam egyet, majd egy újabb kortyot csentem bögrémből, amikor csengettek. Fáradtan szálltam ki védelmező takaróm alól, majd az ajtóhoz vonszoltam magam. Kiskutyám boldogan vakkantott párat, jelezve az ajtó előtt álló ismeretlen létét, majd a kandalló elé telepedett.

A csengetés megismétlődött.

Én már kicsit türelmetlenebbül reagálva hirtelen feltéptem az ajtót, ám az ismerős szemek megállásra késztettek.

Ő volt az. Arca enyhén borostás volt, hajszálain sapka hiánya miatt hópelyhek ringatóztak, szempilláján nedves vizcseppek csöpögtek a lábtörlő szőnyegre.

- Szia... - köszöntem megilletődötten, majd a hajamat megigazítva tártam ki az ajtót.

- Köszi, de nem megyek be, innen sietnem kell valahova - felelte tettemre Daeron, mire bólintottam. - Igazából azért vagyok itt, hogy szívességet kérjek. Nem tudom, hogy emlékszel még esetleg a múltkori estére, majd az azt követő reggelre, de véletlenül hazavitted azt a pólót, amit a szekrényből vettél ki, és szeretném visszakérni.

- Öhm, nem akarok kötekedni, de...miért pont most kell? Mármint...

- Csak add vissza! - szólt rám erélyesebben, mire én összerezzentem.

- Oké, nyugi. Csak furcsa, hogy hetek telnek el, te nem hívsz, nem keresel, majd bekopogsz az ajtómon, hogy visszakérd az egyik pólód. Most vagy rend mániás vagy, vagy... Úristen! Neked végig volt valakid?! - akadtam ki képzeletem szüleményén.

- Először is, ne kombinálj, másodszor meg semmi közöd hozzá. Sem ahhoz, hogy miért kell, sem ahhoz, hogy van-e valakim. Mi csak két idegen vagyunk, akik egyszer kiöntötték egymás italát, és együtt töltöttek egy estét, amit az egyik fél nem is biztos, hogy élvezett! - kezdte nyugodtan, ám mondata végére már szinte kiabálásnak hatott minden szava. Minden szava, melyek szíven szúrtak. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mérges, vagy inkább csalódott vagyok. Mérges, mert most úgy éreztem, hogy sikerülhet egy olyan kapcsolat, ami nem tesz tönkre, és csalódott, mert bedőltem. Megint.

- Tessék! - vágtam hozzá az eddig fotelom karfáján csüngő fekete pólót. - Most gondolom elégedett vagy, szóval ki is léphetsz az életemből. Gondolom ez volt a terved. Viszlát! - mondtam, majd rácsaptam az ajtót a döbbent férfira.

Mikor megfordultam Behati döbbent pillantásával találtam szembe magam.

- Azt hiszem neked most valami erősebb kell... - motyogta, majd szomorkás arcomat látva egy biztató mosolyt küldött felém, majd ismét visszafordult a konyhába, hogy a kihozott bonbon csomagot felváltsa egy jó kis alkohollal.

Mondjuk borral...

A nap télhez hűen már korán lement, ám mi az idő múlását észre sem véve iszogattunk a viszonylag kis fürdőszobámhoz képest a viszonylag nagy kádamban, és kielemeztük a pasik összes hülyeségét. Igazából talán meg is érintett volna a történet, amit Behati Günterrel való kapcsolatáról mesélt, ám - tudom, önzőség, de egyszerűen nem tudtam nem Daeronra gondolni, ami viszont végtelenül idegesített.

- Szóval most így állunk... - fejezte be Behati, majd egy nagyot kortyolt a bögréjébe öntött sörből. Várjunk csak...

- Basszus! Állj!

- Neked meg mi bajo... - kezdte hisztérikus hangnemben barátnőm, ám mondata végére nem jutott el, mivel egy jól irányzott mozdulattal kivettem kezéből a bögrét, ami így a kád előtt lévő szőnyegre esett, ezzel megmentve őt az összetöréstől, a bögre tartalma pedig ránk, a kádban fekvő dilisekre folyt.

- Huh, megmentettem egy életet. Ez jobb érzés, mintha Daeron helyben megkérte volna a kezem. - vigyorogtam Behatira, ám ő ellenben velem nem repdesett az örömtől. Sőt, határozottan nem örült.

- Te nyomorult, alkohol mentes volt. Ha már teherbe estem véletlenül egy idióta némttől, nem fogom még a gyerekem életét is kockára tenni! De most nem leszek rád mérges, nehéz napod volt.

- Örök hála... - forgattam meg a szemem, de az azért megnyugtatott, hogy attól, hogy ilyen fiatalon esett teherbe, még igenis felelősség teljesen viselkedik.

- Apropó nehéz nap... Hogy milyen helyes ez a Daeron! Megáll az eszem... - vigyorgott, ám én csak még szomorúbb lettem, a visszatérő emlékek hatására. - Najó, mesélj nekem. Mi tört meg ennyire, szívem?!

- Csak... Mindegy, hülyeség...

- Én biztos vagyok benne, hogy nem nagyobb hülyeség, mint ez a sörös incidens. Ezt is megtetted, akkor már tartozol annyival, hogy elmeséled az egészet! - mutatott rám szigorúan, így arra a döntésre jutottam, hogy bele is kezdek. Egészen az elejétől...

...

Körül belül egy-masfél óra mesélés után hajlandó voltam a szokásos barátnős kérdésekre reagálni is.

- Nem tudom, Behati. Egyszerűen nem tudom, hogy miért fájt ennyire. Mert ugye semmi, tényleg semmi nem történt köztünk. Csak az a nyamvadt kémia... Még soha sem éreztem olyan intenzív érzést senkivel sem, mint vele akár az első találkozásunknál. Egyszerűen...olyan...

- Felfoghatatlan volt?! Mintha egy másik univerzum szippantott volna be, aminek hatására kívülről szemléled a történéseket?! Drágám, tudom mi a baj...

- Nincs baj, semmi. Egyszerűen csak az agyamra ment a karácsony. Sok a szerelmes, és ilyenkor jön ki a legtöbb romantikus film... Nem a szíve csücske a szingliknek... Olyan, mint a zokni. Ha tél van, mindenki hordja, így aki nem hord télen zoknit, annak a zoknija rosszul érzi magát, jelentéktelennek és megtörtnek. Hisz csak őt nem akarják hordani. Ezért nem jók ezek a padlófűtéses házak... - okoskodtam, bár én sem értettem, miket hordok itt össze.

- Lorelei! Ezt nem kell túl variálni. Én is éreztem, illetve érzek ilyet. Még Günterrel való találkozásomkor éreztem ilyet.

- De milyet? Mi ez?

- Szerelem első látásra... Tapasztalatból mondom; őszintén sajnálom...