Izgatottan doboltam a lábammal, miközben folyamatosan az óra ketyegését számoltam.

Egy, kettő, három...

Az ujjaim babrálása folyamatosan Tramini intenzív figyelmét eredményezte, így kénytelen voltam lábam mozgatásával levezetni a jóleső izgalmat.

Négy, öt, hat...

Hirtelen éles zaj hasított a levegőbe. Lábdobogások voltak ezek a hangok.

Lassan felér, már csak pár lépcsőfok.

Hét, nyolc, kilenc...tíz.

A csengő ekkor visító hanggal jelezte; valaki rátenyerelt.

Gyorsan a tükörre kaptam szemeim, és remegő kezekkel simítottam le mégegyszer szűk, ám mégis visszafogott ruhám. Izgultam, ez tény, ám amikor kitártam az ajtóm, minden valódi gondolatom tovaszállt. Ott állt az ajtóban, egyszál önmaga, és ekkor döbbentem rá, hogy még a tervezettnél is jobban hiányzott. Velem szemben állva hiányzott a legjobban.

Amint meglátott, átható tekintetét enyémbe fúrta, majd lábujjamtól fejem búbjáig végigmért. Én ugyanígy cselekedtem. Nem bírtam felfogni, mit akarhat tőlem. Kócosra beállított haja, zöld íriszei, enyhén feszülő fehér inge, mely csak jobban kiemelte erős vállait és a hozzá választott farmernadrág olyan kinézetet kölcsönzött neki, amivel bárkit megkaphatna. És neki mégis én kellettem. Csakis én... Hogy ezt miért nem fogtam fel hamarabb....


- Meseszép vagy... - szólalt meg enyhén rekedtes hangon, így ismét visszatért tekintetem az övéghez. Szavai megmelengették szívem.

- Te is jól nézel ki. - feleltem, majd hatalmas vigyora láttán én is elmosolyodtam. Szerette, ha kimondtam a véleményem, és hát ennél őszintébb nem is lehettem volna. Akár dühös voltam rá, akár nem, egyik eset sem változtatott a tényen, miszerint Isten jóval kegyesebb volt hozzá, mint a világon bárkihez is. Mintha ő maga volna Lucifer, aki csakis azért jött a Földre, hogy felvágjon képességével. Ha ezt ő maga mondaná, nem is kételkednék. Isten is tökéletesnek akarta. Kár, hogy mégis ilyen nehéz minden...

- Indulhatunk? - kérdezett rá arra, amire reggel óta várok, így egy izgatott bólintással jeleztem; igen, és ez minél hamarabb történjen!

...

Az út nyugtató hatással bírt fölöttem. Nem is emlékeztem pontosan, milyen Daeronnal utazni, tekintve hogy legutóbb részegen vonyítottam a holdfényben, amikor vele ültem egy járműben. Az emléken elmosolyodtam, miközben a kintről beáramló szél süvített a félig leengedett ablakon. Mivel tavaszként már javában világosabb volt estefelé, mint télen, láthatóvá vált, hogy a madarak itt már jóval többen voltak, hisz itt emberek nem igazán éltek a környéken. Az út mellett mély erdő húzódott, így volt hova tenniük fészküket. Az úton alig találkoztunk néhány autóval. Ide tényleg csak az jött, aki vagy erre lakott, vagy ki akart kapcsolódni. Én őszintén nem értettem, hogy hova tarthatunk, de ez egyáltalán nem zavart. A kiváncsiság már elmúlt, és élveztem azt, hogy itt ülhetek, Daeron mellett. Minden szempontból ez az út, a környezet a lassan jövő tavaszt jelentette számomra is, és a természet számára is. Végre vége a zord télnek...

Mélyet lélegeztem, ezzel is magamba szívva a táj minden emléket, hiszen ez a nap vagy nagyon jól fog végződni, vagy elegánsan, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy Daeron mellett ülhetek, tekintve, hogy invitálásával egyértelművé tette számomra; meghozta a döntést, és át tudta gondolni a köztünk lévő dolgokat.

- Megjöttünk. - jelezte Daeron, majd a kocsit leállítva kiszállt, átsietett az én oldalamhoz, és mielőtt reagálhattam volna, kinyította nekem az ajtót, ezt követően pedig udvariasan kitessékelt az autóból.

Amint kiszálltam, a vakító napfény késői, narancssárgás, tompa sugarai miatt néhányat pislognom kellett, mire pedig látásom kitisztult, egy zászlót láttam magam előtt, mely kapuként két oszlopra volt kifüggesztve, rajtuk pedig fényfüzérek világítottak. A zászlón a hely bejáratának felirata díszelgett, ezzel is segítve az útközben idetévedteket.

Lassan, komótosan, egymás mellett haladva megindultunk a kikövezett úton, ami gyönyörű tulipánokkal volt szegélyezve. Különös, hiányt keltő érzés volt úgy a férfi mellett haladni, hogy nem vont magához, én pedig nem bújhattam tenyerébe. Csupán egymás mellett, tisztes távolságban gyalogoltunk, néha egymásra pillantva, néha pedig az eget fürkészve.

Amint beértünk a kert fő részére, egy gyönyörű udvar fogadott minket, tele asztallal, illetve egy apró dombocskával, ami a borospincét rejtette. A kilátás meseszép volt. A lemenő nap már-már megható sugarakkal világította meg a domb alatti síkságon végigültetett szőlőket. Egy igazi mennyországba pottyantam - legalábbis számomra valóban így nézhet ki.

Lelkesen Daeron felé fordultam, aki csillogó szemekkel vizslatta ujjongásom;

- Daeron... e...ez... Te hihetetlen vagy! - hitetlenkedtem, ám szemtelen mosolya láttán elbizonytalanodtam.

- Az ágyban? Hát igen... - kacsintott rám, mire én hitetlenkedve kijavítottam magam.

- Nem, inkább egy idegesítő...
- Idegesítően jóképű? - ingerelt tovább, mire már nem tudtam mit mondani, és elnevetve magam léptem közelebb hozzá. Ő egy elégedett vigyorral utánozta mozdulatomat, ezzel pedig egész közel kerültünk egymáshoz. Ideje volt beszélnünk.

- Nézd, Lorelei. Tudom, min mehettél keresztül az utóbbi időben, és mind miattam. Nem volt helyes, hogy eltitkoltam előled a múltam egy darabját, de meg akartam védeni a kapcsolatunkat. - kezdett bele, ám ennél a résznél bele akartam kötni, ám ő ezt jól tudva csendre intett, és folytatta. - Tudom, hogy úgy érezted, hogy én örökké szeretni fogom Chelseat, hiszen meghalt. Nem tudtam volna soha sem megutálni, vagy csalódni benne úgy, hogy kiszeressek belőle. De tudnod kell, hogy az a szeretet, amit iránta érzek, már nem szerelem. Egyáltalán nem. Erre igazán akkor jöttem rá, amikor szakítottunk... Teljesen más volt tőled elszakadni, mint Chelaseatől... - mondta keservesen, majd a hajába túrt. Szememet könnyek marták.

Nem hagyhatom, hogy azt higgye, ő rontotta el, miközben ez téves.

- Daeron. Egy kapcsolat igazi próbája az, hogy attól, hogy nem értünk egyet, vagy nehézségünk akad, nem eresztjük el egymás kezét. Én eleresztettem a tiédet, pedig szeretlek, és ezzel hatalmas hibát követtem el. Tény, hogy el kellett volna mondanod. A bizalom nem csak a kapcsolatok, de egy barátság alapja is, és tudom, hogy milyen a családi háttered, tudom, hogy nehezen bízol meg emberekben, de én nem csak egy ember voltam. Az élettársad, a szerelmed voltam, aki azért élt, hogy ott lehessen neked. Ettől függetlenül viszont nem kellett volna téged egy olyan helyzet, egy olyan választás elé állítanom, ami ekkora áldozattal jár. Önző voltam, és fittyet hánytam az érzéseidre, de tudnod kell, hogy szeretlek. Szeretlek... - mondtam könnyes szemekkel. A bűntudatom elszállt, amikor lágy tekintettel, és hihetetlenül szerelmes szemekkel pillantott felém. És akkor rájöttem, ki is ő nekem. Akármi is jött közbe, akármennyi szarsággal is járt, akármennyire hideg is volt a tél, sosem tudtam megutálni. - Daeron, te vagy a telem! - mondtam utoljára, ami kissé érthetetlen lehetett számára, ám a férfi nem kérdezett semmit, csak megragadott, még szorosabban magához vont, és olyan szerelmesen csókolt meg, mint még soha azelőtt. Szívem majd széthasadt a felfokozott érzelmektől, a könnyem pedig benedvesítette csókunk kicsordulásával. Ez a megkönnyebbülés jele volt. Tudtam, hogyha egy ekkora akadályt képesek voltunk megugrani, igazán nagy baj már nem jöhet. Mit ér nekünk egy világvége, ha egymás karjaiban alhatunk el!?

Csókunkból nehezen szakadtunk el, ám miután ez megtörtént, nevetve ragadtuk meg egymás kezét. Én szerelmesen felpillantottam magas termetére, ám szemem megakadt valamin mögötte.

A hely neve cifra betűkkel volt felfestve a bejárati ajtó fölé, mely annyit írt; Wine


Hát persze....





V É G E