- Ne, nee, kérlek hagyd abb-bb-baa - nevettem, mely harsány zengését szerelmem váltotta ki belőlem.

- Még hogy nem vagy csikis! Itt rángatózol alattam! - nevetett már ő is, majd abbahagyta kínzásomat. Megálltunk mozdulatainkban, és csak néztük a másikat. Feltérképeztük egymás minden gyönyörű hibáját. Egyszerűen hihetetlen volt az egész. Hogy ő az enyém. És én az övé vagyok. Tudom, hogy így van, kár is lenne tagadni. Elrabolt, és mélyen bezárt a szívébe, én pedig nem is szeretnék szabadulni.

Ezt az igazán meghitt, és mennyei pillanatot egy kellemetlen, a csöndben végtelenül erősnek ható csörgés zavarta meg. Daeron telefonja volt, melyért barátom sem nyúlt több kedvvel, mint amennyire nekem tetszett a hang. Lemátszott rólam, és a konyhába sietett, miután felvette a kagylót.

Már sajnálatos módon túl voltunk a karácsonyon, ami a lehető legjobban telt. Pontosabban majdnem. Daeron testvére sajnálatos módon mégsem tudott velünk ünnepelni, ám mindenképp meg akart ismerni engem, és találkozni testvérével, így ezt az alkalmat máskor fogjuk bepótolni. A kettesben töltött idő viszont méginkább összekovácsolt minket barátommal, és mivel még nem tudunk mindent egymásról - attól függetlenül, hogy a kezdetektől fogva úgy érzem, mintha egész életemben ismertem volna - folyamatosan meg tudjuk lépni egymást. És folyamatosan egyre jobban és jobban szeretek belé. Márha ez lehetséges.

Szerelmes tekintettel néztem az általam szeretett férfit, miközben telefonált, ám ő nem pont így pillantott vissza rám. Feszültséget, idegességet, talán ijedtséget is fel tudtam fedezni tekintetében, ami nem igazán tetszett. Még sosem volt ilyen. Miután lerakta a telefont, a hajába túrva sóhajtott egyet, majd közelebb jött hozzám. Én felálltam a kanapéról, és arcát akartam megsimítatni, de elhúzódott. Nem tetszett nekem az egész szituáció...

- Minden rendben?! - kérdeztem gyanakodva, ám nem felelt. - Daeron, ki hívott? - tettem fel egy újabb kérdést, ám ezt már erőteljesebben. Válasz erre sem érkezett. - Daeron, válaszolj!

- Nyugodj már meg! Széthasad a fejem... - dörzsölte meg arcát fáradtan, ám engem csak idegesebbé tett. Sosem volt ilyen.

Kétségbe estem.

- Ki hívott?

- Nem mindegy? Talán nem bízol bennem?


Rázott le ismét, majd vállat vont érzelem mentes arccal. Kezd felidegesíteni...


- De, eddig azt tettem, de talán te nem bízol bennem annyira, hogy elmondd. A barátnőd vagyok, az isten szerelmére! - ijedtem meg ettől az önmagából igen kifordult Daerontől. Most miért titkolózik?!

- Emiatt ne fájjon a fejed, a konokságod mindig tönkreteszi a szép pillanatokat.

- Nem, a te titokzatosságod, bizalmatlanságod, és az, hogy állandóan rám kened a dolgokat. Te teszed tönkre!

- Oh, hát szívem, nyugodj meg, mint mondtam, emiatt már többé nem kell izgulnod! Úgyis jobban tudsz te mindent mindenkinél!

- Te most szakítasz velem? - kérdeztem kikelve magamból. Már nem is értettem, mi történik, csak azt éreztem, hogy jelenleg a lehető legidegesebb formám jelent meg. Mindig is az érzelmeim vezéreltek, és mindig is hirtelen haragú voltam, ám Daeron a legjobbat és egyben a legrosszabbat váltja ki belőlem. Dühöm odáig fajult, hogy kikaptam kezéből a telefonját, és mivel kód nem zárolta, azonnal láttam a nemrég fogadott hívását.


Chelsea - állt névként a legutóbb hívottként.

Ő dühösen pillantott rám, akárcsak én rá.


- Igazad van. Emiatt már nem kell aggódnom. Ahogy neked sem. Szedd össze a cuccaid, amíg elmegyek. - mondtam, majd a kabátomat megragadva bevágtam az ajtót.



...



- Úgyis kibékültök. - mondta teli szájjal legjobb barátnőm, Behati, miközben New York utcáit róttuk egy-egy forró csokoládé és fánk társaságában.

- Már miért békülnénk ki?! Eddig is összekaptunk apróságokon, és az, hogy összejöttünk, az is egy vitának volt köszönhető, de ez... Ez más volt. Itt titkolózás, düh... És a legrosszabb, hogy egymás bántása, sértegetése is benne volt az indulatainkban. Ilyen még sosem fordult elő velünk. Mind a ketten tudjuk, hogy ez sokkal komolyabb vita volt, mint az eddigiek. Lehet, tényleg nem működik köztünk a dolog. Lehet, hogy most kéne leállni ezzel, amikor még nem késő.

- Dehát szereted. Ki fogtok békülni! Most csak dühös vagy. A szeretet, szívem, mindent felül múl. Mindent, érted?! - pillantott rám barátnőm kedvesen, ám láttam benne a szomorúságot is. Ismertem annyira, hogy meglássam.

- Te is szereted Őt... Mégis vége lett. És most itt vagy...

- Én szeretem őt. De ez nem elég. Neki is legalább annyira kell szeretnie engem, mint ahogy azt én teszem. Különben semmit sem ér. Köztünk ezért sem működik. A távolság nagy úr, ám az igaz szerelem felülmúl mindenféle teret, és időt. Bármekkora távolságot. Az igaz szerelem. - mosolyodott el, amikor ismét rá pillantottam.


- Lakhatsz nálam...


Sétáltunk tovább. Barátnőm hálás pillantásokkal pásztázott, de hamar nemre intette a fejét.


- Amit nem fogok elfogadni. Tudod, hogy soha sem tenném. Terhes vagyok, nem halálos beteg. - nevetett, amibe én is bekapcsolódtam. A hátunk mögül egy érdes, akcentussal rendelkező férfi hang szólalt meg.

- Te terhes vagy?! - kérdezte a hang, ami megfordulásra késztetett minket.

- Günter...

- Ne szólj semmit. Eddig is ment, ahogy látom... - mondta sértődötten a férfi, majd megfordult, és sietve elsétált. Barátnőm kétségbeesetten pillantott a férfi után, majd a nevét kiabálva próbálta marasztalni, ami nem aratott kifejezetten nagy sikert. Szerelme még csak meg sem torpant.

- En azt hittem, hogy ő tudja... - habogtam, mégcsak abban sem voltam biztos, hogy mit is mondhatnék.

- Lorelei, a szerelem nem egyszerű. Szerinted miért iszunk ennyi bort?! - tette fel sóhajtva a költői kérdést Behati, majd egy intéssel befordult az utcába, ahol a lakása volt megtalálható. Én csak reménykedtem, hogy mire hazaérek, nekem már nem lesz annyira bonyolult a helyzetem, hátha kitisztult elmével, egy tiszta lappal tudom átgondolni a történteket, és majd a következő lépéseket is.

...


A kulcsot remegve dúgtam be a híres neves tölgyfa ajtómba. Nem tudtam mit akarok, mivel mindent szerettem volna.

Azt is, hogy bennt legyen, megöleljen, megcsókoljon, elmondja, hogy szeret, és rosszul olvastam a nevet. És szerettem volna, hogy ezt elhiggyem neki. De közben az is ott motoszkált a szívemben, hogy félek. Félek, hogy nem olvastam el, és tényleg megtörtént köztünk a vita, így a másik amit szerettem volna, az az volt, hogy bemenjek, és ne várjon ott senki, mert ha folytatjuk ezt a haladás képtelen kapcsolatot, csak rosszabb lesz...


Pedig úgy...annyira...pokolian szeretem...



Egy nagy sóhajt és némi bátorságot véve benyitottam lakásomba. Tramini néhányat vakkantott a díványról, de több időt nem is pazarolt rám. Csalódottság fogott el, amikor nem találtam ott Daeront.


Pedig ha nem is örülnöm kéne, legalább egy kis megkönnyebbülésre lenne szükségem, amit az új, szabad, problémamentes élet köszöntéséért kéne éreznem. De nem ment. Ahogy körbe fordultam a lakásban, mintha egy másik, vadidegen hely lett volna. Már nem az otthonomként, hanem egy ismeretlen helyként tekintettem rá. Olyan más volt Daeron, és a cuccai nélkül. Sehol sem volt Daeron kedvenc bora, a borotvája, zoknija nem hevert szanaszét a fürdőszobában. A bejárati ajtó mellett nem volt ott a kulcsa és a dzsekije. És a szekrényben sem találtam meg a pulcsijait és a pólóját, amit rendszeresen szeretek elcsenni. Ez már egy másik lakás volt nélküle.



Tramini odaballagott hozzám. Kérdő tekintettel vizslatott. Hiányzott neki is.



- Nekem is hiányzik... - simítottam meg könnyes szemekkel egyetlen hű társamat, majd azt tettem, amit egy ideig hanyagolnom kellett...

Festettem...