Hétfő. A nap, mely minden embernek egy, és ugyanaz. Szó szerint megegyezik, pontosabban teljes mértékben egyenlő a halállal. A hétfő maga a pokoli szenvedés. Hát ez ma sem volt másképp. Miután tegnap elvittem Larat a reptérre - ahol már Peter várta - hazaindultam festegetni, ugyanis mára késznek kellett lennie a centrum múzeumának nyitójára egy absztraktikus festménnyel. Így én - mint társtulajdonos - nem hanyagolhattam el ezt a feladatot. Szerencsére ihletem volt, amit nem mondom, hogy nem segített a találkozásom az idegen Adonisszal. Azok a szemek máig lenyűgöznek. Ezért is festettem le. Ma is, mint minden hétfőn, rohanással telt a reggelem. Miután elvittem az én mozgás hiányos kutyámat futni, gyors kávét csináltam, majd zuhanyoztam és átöltöztem, indultam is a megnyitóra. A világhírű parkhoz érve már láttam a tökéletesre sikeredett díszítést. Remek munkát végeztek vele. Olyan figyelem felkeltő lett, hogy ha nem is imádná minden porcikám a festészetet, akkor is bemennék, csakhogy végignézzem a díszletet.

- Áh, Ms. Montgomary! Már vártuk önt! - nyitott ajtót nekem a rendezvény szervező, így megszabadulhattam a fagy ellen védő sálamtól is, amint beléptem a felmelegített épületbe. - Erre tessék! Már itt is vannak a zenészek, csak még előkészülnek. Mire a vendégek ideérnek, csak fel kell állniuk és indulhat is a megnyitó. Beszédet is tud mondani, ugyanis a zenekar miatt be van állítva minden. - ecsetelte a dolgok menetét, majd az irodámba vezetett, hogy lerántgathassam magamról a melegítés céljából rámaggatott mázsás sújt, ő pedig elvette a festményemet, hogy az előre kijelölt, kivilágított helyre rakja.

Fél ót kellet csupán várni, és már özönlöttek is a vendégek, hogy együtt megnyithassuk az új művészet múzeumot. A lámpák hangulatosan világították ki a festményeket, ezzel kiemelve a színek harmónikus világát. A hangulatot az is fokozta, hogy a hatalmas boltívek aljában szintén íves ablakok húzódtak, így a fény nyalábok elvarázsoló szépséggel nyaldosták a tökéletesen tisztára sikált márvány padlót. A hó egyenletes, pehely formában történő hullása az ember szívébe melegséget árasztott. Elvarázsoló volt a látvány.
Gondolataim önkéntelenül is ezt a látványt a nemrég történt fesztivállal hasonlították össze.

Az a tekintet...

Vajon mi lehet az ismeretlen férfival?

Hiszen eddig nem is hívott... Biztos, hogy már nem is rémlik neki az, hogy mi valaha is találkoztunk... végül is ki emlékezne egy átlagos, vékony, magas, közepesen szép, konok és hihhetetlenül makacs művészlélekre?!

Hát egy ilyen félisten - aki ugyan eszméletlenül modortalan és biztos, hogy amúgy sem állapodna meg egyetlen nőnél - még csak észre sem venne, ha nem lökött volna fel.

- Ms. Montgomary! Készen áll? Kezdenénk! - szólított meg a szervező - akinek mai napig nem tudom rendesen a nevét, francia akcentusának és Lara sírásának köszönhetően - , majd válaszomat meg sem várva indult a pódium felé, hogy felkonferáljon.

Itt az idő - mondtam magamban, majd még egy pillantást vetettem a dolgozó szobámban pihenő falitükörre, és már indultam is ki, hogy közelebb jussak az álmaimhoz...

- khmm...ö..ő.. - nyökdécseltem, majd megütögettem a mikrofont, ami hatalmas recsegéssel jelezte azt, hogy ö bizony be van kapcsolva, csak velem van a baj. - Nos, mindenkit köszöntök a Central Park Festészeti Múzeumának megnyitóján. Észrevehették, hogy nem vagyok a szavak embere, és ez szerintem nem is baj. Ezért nem vagyok sem tanár, sem politikus, sem műsorvezető. Egyetlen egy olyan dolog van, amiben képes vagyok ,,szájzár" nélkül beszélni, megállás nélkül, tökéletesen megfogalmazva az érzéseimet. Nekem ez a művészet. Nekem a festés, az maga a beszéd. Én így tudom kifejezni magam. Nekem egy ecsetvonás olyan, mint másnak az artikulálás. Sok kell hozzá, hogy végül elérjük azt, amit közölni szeretnénk az emberekkel. Szerintem ez nem akkora probléma úgy, hogy festő vagyok. Emlékszem, amikor legjobb barátnőmmel, Behatival a gimnázium végén-egyetem elején nagyban tervezgettük, hogy majd mik leszünk, miket érünk el az életben, gazdagok leszünk és azt csinálunk, amit csak akarunk. Nos, Behati a szavak embere volt. Tanár lett. Én nem vagyok az, és végül festő lettem, de úgy érzem, hogy nem kell nekem ahhoz beszélni, hogy kifejezzem magam, mert egyetlen egy képpel többet tudok elmondani az érzéseimről, mint Behatinak bármennyi szóval. Nem lettem gazdag, de az álmaim útját már járni kezdtem. Hiszen itt vagyok. Ugyan társtulajdonosként, de már az utamon járok. Ez sokkal jobb érzés, mint a gazdagság. Egy icipici lakásban lakok, Brooklynban, mégcsak nem is itt, a gazdag negyedben, de ezerszer több álmomat fogom így megvalósítani, mint bármelyik milliomos, ugyanis én rátaláltam arra a főútra, ami az álmaim városába vezet. Már csak végig kell sétálnom rajta, ehhez viszont első sorban Önöknek kell megköszönjem azt, hogy itt vannak. Szóval köszönöm. Maguk azzal, hogy itt vannak, meglöktek azon az úton, hogy elindulhassak a tétlenül ácsorgás helyett. Köszönöm a figyelmet! - mondtam zavartan, majd elpirult arccal tettem vissza a mikrofont, és lassú, komótos járással lesétáltam a színpadról, miközben hatalmas tapsvihar csapta meg a fülemet.

Kell egy pohár - talán egy üveg - bor! Mindenképp...

Ezzel a céllal indultam el a bár felé, ahol már nagyban készítették a különböző koktélokat New York gazdag rétegének, így mikor odaértem, leporoltam fekete térd fölöttig érő, csipkés estéjimet, majd műmosollyal, a legbájosabb énemet adva köszöntem meg a gratulációkat - szerintem rémesen kínos - beszédemért.

Épphogy leültem az egyik bárszékre, és figyeltem volna a nyüzsgő embereket, ahogyan egy-egy kép jelentéséről civakodnak, amikor a hátam mögött húzódó színpadon recsegést hallottam - amiből arra mertem következtetni, hogy épp most helyezkednek el a relytéjes zenekar tagjai -,majd már rá is zendítettek. Francia segítőmnek valóban igaza volt, fantasztikus egy zenekar, ám jelenleg nem tudtam a hölgy kollegám szavaira gondolni, ugyanis az első akord elhangoztával megszólalt az énekes hangja.

Na. Ne.

Ezt a mély, rekedtes baritont soha nem tudnám kiverni a fejemből. A hideg kirázott - ám különösen arra lettem figyelmes, hogy jól esően -, a gyomromban pedig a pillangók életre keltek.

Hogy ez az istenverte szerencsétlenség megállás nélkül üldöz...

Hirtelen megfordultam, majd megbizonyosodtam arról a tényről, amitől a legjobban tartottam jelen pillanatban.

Az énekes az az ,,úriember" volt, akivel szerencsétlenségemre összefutottam. Ám fölösleges volna tagadnom, vonzott a férfi, bármennyire is ellenkeztem. Kár, hogy nem néma....

Úgy tűnt, hogy ő is észrevett, ugyanis meglepetten felhúzta a szemöldökét, és egy szót is kifelejtett a dalból éneklés közben, ám zavarodottsága nem tartott sokáig, amit félmosojra húzott ajka, és egyet kacsintó szeme is jelzett, engem pedig ez ismét egy szemforgatásra késztetett.

El kell tűnnöm.

Tudtam, hogy mindjárt szünetük lesz, és attól tartok, hogy mindenképp ide fog jönni, csakhogy méginkább idegesítsen.

De amitől a legjobban féltem az az volt, hogy legbelül akartam...

Nagyon is...