​🇩​🇦​🇪​🇷​🇴​🇳​ 🇷​🇴​🇬​🇪​🇷​🇸​

Itt van. Itt van ugyanúgy - ha nem még gyönyörűbben -,mint a karácsonyi fesztiválon. Ugyanúgy néz bele a szemembe, ugyanazzal a csodálattal és egyben megvetéssel, és éppen a lehető legunottabban bámul rám. Akárcsak azon a napon, amikor meglöktem.


Az volt életem legszerencsésebb szerencsétlensége.


Anno éppen a repülőről érkeztem meg New Yorkba, ahová Torontóból, pontosabban a szüleim házából érkeztem vissza az ünnepek leteltével.
Dean, a zenekarunk dobosa unszolására határoztam csak el magamban azt, hogy a mi kis zenei társulatunk Kanadai koncertjének sikerére New Yorkban, a fesztiválon ünneplünk. Pontban délben a megbeszélt találkozó helyen vártam a többieket. Húsz percbe sem telt, és már fel is tűntek a kesztyű árus bódé mellett Dean fekete fürtjei, és a jellegzetes vörös baseboll sapkája is, amit még télen is képes hordani. Mellette nyomban Alex csatlakozott a ,,felvonulásukhoz", és most is magával cipelte a gitárját, ezzel teljesítve a találkozónk után történő napirendi pont egyik jelentős kikötését.

Elméletileg karácsony alkalmából egy árvaházba sietünk, ahol akusztikus formátumban adjuk majd elő a dalainkat a gyerekeknek, és az ott dolgozóknak. A befolyt adomány pedig az árvaházat illeti. Tehát ez a fesztivál számomra inkább egy találkozási - és gyülekezési - pontot jelentett, minthogy Deanhez hasonlóan ünneplést, az idei sikereinkért - és persze a Kanadában tartott koncertünkért.

Amint oda is értek, ahol én tartózkodtam - ami történetesen egy forralt bort árusító bódénál volt található - meg is vettük az ínycsiklandó energiaforrásunkat, majd hatalmas gesztikulálásokkal és hangerővel üdvözöltük egymást, majd kezdtünk mesélni arról, hogy mi is történt velünk az utóbbi hetek azon részében, ahol nem próbáltunk, hanem élveztük a családi körünk meleg, és szívélyes fogadtatását.

Nekem nem igazán akadt sok mondani valóm, ugyanis családom sem volt. A bátyám a fronton van, szüleimet pedig elvesztettük még gyerekként, így árvaházba kerültünk. Többi rokonunkról nem tudok sokat, mivel kisgyerekek voltunk, amikor elvesztettük a szüleinket, ők pedig sosem kerestek. Ez is okozta azt, hogy elég mogorva, sokszor érzéketlen vagyok, aki csak kihasználja a nőket és a körülötte lévőket. Dehát gyerekként egyetlen védelmem volt a sérelmek ellen. Megtanultam nem kötődni senkihez és semmihez. Csupán a bátyám volt és én. Ám míg vele a történtek még több jótettet eredményeztek - ami a katonaságához is vezetett - ,addig én inkább minden szálat elvágtam attól az érzéstől, amit úgy hívnak; szeretet. De bevált. Csakis a karrierre koncentráltam és a zenére, és bejött az élet. Van elegendő pénzem egy olyan életszínvonalra, amiről más csak álmodhat. Ugyan családom nincs, de így nincs fájdalom sem. Már olyan régen részesültem családi szeretetben, hogy az érzést is elfelejtettem, így nincs mi hiányozna. Egyedül vagyok, mint egész életemben. Szörnyeteg viszont nem vagyok. A nőket kihasználom, de sosem hitegetem. Egyenes vagyok. Mindig elmondom, hogy egy alkalmi együttlét lesz, nem akarok kapcsolatot. A nők csak azt hiszik, hogy majd pontosan az adott nőszemély lesz az, aki ezt megváltoztatja. Mind vonzódnak hozzám, de bevállalják. Én előre szólok, de a vége a pofáraesés nekik. És én leszek a szörnyeteg. Igaz is, lelkileg már az vagyok.

Egy előnyöm viszont származott ezekből a gyerek lelkeket megrontó élményekből. Dalírás szempontjából hatalmas ihletforrás, amit bátran ki is használok, és általában sikeres. De ahogyan most itt ülök, és nézek a lány lealacsonyító szempárjába, abban is elbizonytalanodok, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Az a zsigereiből áramló undor, ami társul jelenleg égig emelkedett pisze orrával olyan szinten gőgöt áraszt magából, hogy azt nehéz lenne kifejezni. Viszont ezek szerint ő is a művészeti ágak hű szolgája...

Pont,mint amikor fellöktem.
Az volt az a baklövésem, amit a legjobban örülök, hogy elkövettem. Az a meglepett arc, védelemre szoruló testtartás, amit dühös arckifejezéséfel próbált leplezni.

Akkor pillantottam először a szemébe.

Most, hogy ez sikeresen megismétlődött - legnagyobb örömömre - sajnálatos módon el is kapta fejét. A dalnak vége lett, én pedig már csak annyit láttam, hogy jól lehúzza az alkoholos italát, majd egy új kört rendelve mustrálja a festményeket vizsgáló tömeget...





🇱​🇴​🇷​🇼​🇱​🇪​🇮​
🇲​🇴​🇳​🇹​🇬​🇴​🇲​🇦​🇷​🇷​🇾​

Már nem is számolom azt a mennyíséget, amennyi alkohol lecsúszott pár óra leforgása alatt a torkomon. Tudom, hogy nem megoldás, de jelenleg nem akarok foglalkozni azzal a barommal, akinek a tekintetét magamon érzem már azóta, mióta meglátott. És ebben eddig nem segített a nyelvbotlást eredményező alkoholmennyíség sem.

Nyugodtan iszogatok, - ha lehet így fogalmazni. Éppen kedvenc borom mámorító aromáját ízlelgetem, mivel rámfért már a sok wiskey és egyéb ínycsiklandozó italok után egy könnyedebb kis ital a kedvenceim közül, amikor a perzselő tekintet a testem távoli vizsgálásáról az orrom elé kerül és már a szemeim és arcom térképezi fel.


- Üdv, idegen! - köszön ez az idióta, majd enyhén leesve a székről válaszként csak biccentek. Úgy érzem ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége...

Túl ittas vagyok...

- Tudod múltkor nem volt rá lehetőségem, de most kárpótlásul szeretnék bemutatkozni. Daeron Rogers vagyok! - nyújtja felém hatalmas, melegséget árasztó tenyerét egy csábos mosollyal kísérve, ami engem is lenyűgöz, ami valószínűleg minden más nőnemű egyeddel így van, tehát ebbe belegondolva elkap a hányinger.

- Asszem lehánylak. - jelentettem ki, majd öklendezve kezdtem el rohanni magassarkúmban a kuka felé, ahol dölöngélve ugyan, de ki adtam magamból a kellemetlenségeket.

Hirtelen egy meleg tenyér csusszant a hajam tövébe, és rántotta el a belógó rövid tincseim szemem és szám takarásából. A hideg futkosott a hátamon, majd egy jóleső borzongást is éreztem.

- Jól vagy? - érdeklődött, mire zavartan néztem rá.

- Én Lorelei vagyok! - válaszoltam, mire ő reagált zavartan.

- Najó, szerintem most hazaviszlek, Rory. - becézett le úgy, ahogy még senki sem.

Erre értetlenül reagáltam, annyi eszem még volt, hogy tudtam, hogy a legjobb megoldás az, hogyha meg sem szólalok. Ő csak kisfiúsan elmosolyodott, ami megdobogtatta a szívemet.

Annyira dögös és egyben szívmelengető mosolya van ennek a férfinak. - gondoltam magamban.

- Köszi, te is dögös vagy. - kacsintott rám, majd jót derült ledermedt arcomon és vörös pírbe burkolózó arcomon.

Oh, szóval kimondtam hangosan...

Már a kocsiban ültünk, ami nagyobb kalnadnak és kihívásnak számított, mint az Egri vár elfoglalása, pláne úgy, hogy kitaláltam, hogy a csomagtartóban akarom az út hátralevő részét tölteni, ami nem volt sofőröm ínyére, így addig harcolt, ameddig előre nem cammogtam az anyósülésre - pontosabban előre nem cipelt.

Az út lassan telt, én pedig rohamos tempóban fáradtam, ami jelentősen csökkentette Daeron IQ szintjét.


- Mikooor érüüünk máááár odaaaa? - ordítottam a rádióban szóló sláger ritmusára az én egyedi szövegemet, amin Daeron felkuncogott.

- Miattad áthajtottam két piroson. Nemsokára odaérünk. - nyugtatott, majd vetett rám egy pillantást.

Ez mikor lett ennyire helyes?

- Ilyen szépet még soha senki nem tett értem...- tettem a szívemre a kezem, majd letöröltem az imént kicsorduló könnyeimet.

- Jézusom, te berúgva érzékeny leszel? Hova kerültem?!

- Na most basztad el a pillanatot... - akartam csapni a vállára, ami nem igazán sikerült, mert vagy három Daeron ült mellettem, így kívülről úgy tűnhetett, mintha legyeztem volna magam.

- Egyébként hálás vagyok ezért a hűsítőért, amit itt éppen produkálsz, de hova is vigyelek? Nem tudom, hogy hol laksz... - nézett rám olyan imádnivalóan, hogy elolvadtam az ülésen a biztonsági öv között.

- Nem tudom. Azt sem tudom, hogy ki vagy. Vegy én ki vagyok. Pedig mintha eddig tudtam volna. Te ki is vagy?

- Na jó, inkább nem bízom ezt rád. Még hülye is leszel a piától... - sóhajtott, majd beletaposott a gázba.

- Hé te..te helyes valaki!...Most meg hova viszel? - kérdeztem nagyra tágult szemekkel, majd elkezdtem böködni bicepszét az ujjammal.

- Hát hozzám. - válaszolta egyszerűen, majd rácsapott a combomra.



Pedig én már azt hittem, hogy itt lesz vége a napomnak...



Hát nagyon tévedtem...