New York utcáit szeltem át tele tömött táskáimmal, melyek legnagyobb mértékben kenyeret, tojást és bort tartalmaztak. Nem, nem vagyok alkoholista, mielőtt bárki félreértené, viszont egyedül tölteni az ünnepeket nem a legegyszerűbb dolog. És az ünnepek a nyakamon vannak, csupán másfél hét, és karácsony. Kell a lélek erősítő.

Szokásomhoz híven cikáztam az emberek között, ugyanis kesztyű hiányában az ujjaim a fagyás határán voltak, hajam vége elázott, arcomat égette hideg mámor. De ennek ellenére sem tudtam meggyűlölni a telet. Egyszerűen vonzott.

Éppen zöldre váltott a zúzmara fagyta közlekedési lámpa, így a New yorki gyalogsereg egyszerre indult el a túlsó oldalra. A nagy tömegben én tücsökhöz hasonlóan vesztem el, mintha egy kietlen réten lennék, amikor valaki belém jött, ezzel elejtettem a zacskóm, melyből sorba hullot ki a milliónyi darab. A kenyér kiesett zacskójából, a tojások összetörtek, a bor pedig háborús övezeten látható vér módjára csordogált ki az összetört üvegből. Én pedig mérges lettem.

- Ne haragu... - kezdett bele az illető, de mikor felnéztem hirtelen elcsitult.

- Te? Már megint? Hogy tűnhet egy ilyen kicseszett nagy város kicseszett kicsinek?!

- Rory, hamár így összefutottunk... íze, szeretnék bocsánatot kérni. Mindenért.

- Egy, ne szólíts Rorynak, kettő én világbékét és férfi mentes életet szeretnék, még sincs. Bár lehet, ez a kettő összefügg... - gúnyolódtam, majd figyeltem reakcióját. Vajon rájön, hogy őt utánoztam?!

- Najó, én tényleg nem értem, mi bajod van. Összesen maximum egy hónapja ismerjük egymást, azon belül is találkoztunk max. négyszer, azt is véletlenül, és...

- Milyen csúfos játékot űz velünk a sors...na most menj innen, össze kell szednem a csomagot, ugyanis valaki kiöntötte... - dünnyögtem, majd lehajoltam a boros üveg darabjaiért, nehogy kilyukasszon pár kereket itt az út közepén.

- Lorelei, ezt meg kéne beszélnünk.

- Kéne, de az nem egy férfi szokás...

- Lorelei, az isten szerelmére, mi bajod van?! Miért vagy ilyen? Szerintem nem jogtalanul mondtam, hogy nincs köztünk semmi. Nem értem, hogy mi a pro...

- Nincs problémám, oké?! Hadd szedjem már össze ezeket, és hadd sétáljak el! - kiabáltam, ezzel magamra vonzzva pár tekintetet. A lámpa pirosra váltott a gyalogosoknak, így az autók ingerült dudaszóba kezdtek, amikor Daeron is leguggolt mellém segíteni, ezzel még tovább húzva a várakozásukat.

- Daeron, nem kell a segítséged.

Nem hallgatott rám, tovább szedegette a darabokat, de nem bírta sokáig, ismét megszólalt;

- Beszélj már velem. Nem értem mi bajod van!

- Bocsánat, hogy nem vagyok egy kibaszott pendrive, amit kedvedre dugdoshatsz oda ahova akarsz. Már ha érted, mire gondolok... bár miért ne értenéd. Nálad jobban szerintem senki sem érti. De nem is értem, miért én vagyok az, aki itt bocsánatot kér.

- Áh, szóval kérjek én? - nevetett fel hitetlenül Daeron, majd gúnyosan beletúrt eszméletlen hajába. - Tudod - rázta meg a fejét - neked is bocsánatot kéne kérned, ugyanis te személyeskedtél, és jogtalanul ítélkeztél felettem!

Ekkor hangos dudaszó hangzott ismét, ugyanis mi még mindig nem voltunk hajlandóak elmenni a zebra közepéről. Daeron beszélni akart, én pedig csak fel akartam szedni a szilánkokat, hogy senki se sérüljön meg, de a dudaszó mindkettőnket méginkább felidegesített;

- Bocs, hogy vannak érzéseim! Nyilván ott basztam el, hogy irántad! - kiabáltam vele, majd egy hatalmasat löktem rajta, mely számára meg sem kottyant.

Ez némi megnyugvást okozott mindkettőnknek, ugyanis néma csend hullt körénk, és a mostmár megszokottá vált dudák hangját lehetett csak hallani, némi káromkodás mellett. De ez is meghitt volt. Vele igen.

- Hiányzol... - felelte Daeron pár perc csönd után. A zebra ismét zöld lett a gyalogosoknak, így az autósok többsége elégedetlen pillantásokkal pásztázott minket. Daeron mondatára szívem hevesebb tempót vett fel, a dühöm elszállt, de nem akartam ilyen hamar beadni a derekam. Egy egyszerű szó ide nem elég. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy ezzel meggyőzzön.

- Ja, persze...

- Komolyan. Hiányzol, annak ellenére is, hogy alig ismerlek, sőt még egy hónapja sincs annak, hogy találkoztunk. De ez nem befolyásolja az érzéseim. Hiányzik az érzése annak az esélynek, hogy megismerhetlek, hiányzik a nevetésed, hiányzik az, hogy képtelen vagy visszafogni az érzelmeidet, hiányzik az arcod, amikor reggel felkelsz, olyan békés, hiányzik a nyugalom, ami körülvesz engem, akárhányszor a közelemben vagy, de mégis megtölt élettel, hiányzik a csipkelődésed, hiányzik az, hogy nap, mint nap lekoptatsz, de hiányzik, hogy közben te is ugyanannyira vágysz rám... Lorelei, te hiányzol nekem...pokolian... És lehet, hogy őrültségnek hangzik, hogy ennyi ismeretség után ilyen érzéseket táplálok irántad, de Lore, a világ őrült, az emberek őrültek, és én is őrült vagyok miattad, az egész érzés miatt, őrült vagyok a szerelem miatt. Mert igen, szeretlek, kurvára belédszerettem, ami most megrémiszt, de te vagy a hibás! Miattad lettem én is őrült! - tárta ki tehetetlenül a karját, majd lehajtotta a fejét.

Az embertömeg kikerülve minket futott a munkahelyére, iskolába, vagy egy egy pékségbe, de ezt mind Daeron mellett észre sem vettem. Csak ő volt, meg én. Csak mi voltunk.

- Daeron, én nem tudom, hogy mo...

- Ne csináld már! Hamár elkéstem a munkából, legalább jöjjetek össze! - kiáltott ki a kocsiból egy idősebb bácsi, majd kacsintott egyet. Én összeszedtem minden bátorságom, odaléptem az előttem állóhoz, majd felemelve a fejét megcsókoltam. Ez nem csak egy csók volt. Ez volt A Csók. Ebben az ajkaink által történő játékban annyi minden volt. Ez egyszerre volt vallomás, ajándék, élmény, odaadás, eggyé válás. Az autósok ismét dudálni kezdtek, amit betudtam annak, hogy a lámpa számukra ismét zöld lett, de ha Daeront ez a veszekedéskor nem zavarta, ketélkedtem abban, hogy a legszebb pillanatunk közben egyáltalán foglalkozik-e ezzel.

- Rory... - mondta, de én folytattam a csókot - Azt tudnod kell - még egy csók - csak a bátyámnak kellett a póló - mondta, mire belevigyorogtam ajkaink táncába.

- Szeretlek! - húzódtam el, majd amikor Daeron mosolyogva magához húzott, végre egésznek éreztem magam. A férfi a derekára, és a combomra helyezte a kezét, majd engem felemelve mással mit sem törődve vonult le végre az úttestről, így a felszabadult autók örömükben ismét száguldhattak célpontjuk felé.

Szerintem minden csók egy üzenet, és ez a csók egyértelművé tette mindkettőnk számára;

Szeretjük egymást...