~Namjoon szemszög~

Mikor Jungkook felhívott, hogy meg találta azt aki Taehyung-nak adta ki magát, nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kisérül neki, de ennek csak örülök, hiszen ezzel közelebb kerültünk, hogy megtudjuk hol vannak a lányok. Azonban mikor kimondta a nevet, még a vér is meghűlt bennem. Baekhyun? Hyung lenne a gyilkos? Nem, ezt képtelen vagyok elhinni. Biztosan nem ő az, ez csak valami véletlen egybeesés. Taehyung nem értette mitől lettem ennyire ideges, de nem mondhattam el hogy valószínűleg, az egyik kollégám segít a gyilkosnak. Azt elkellet mondanom, hogy megtaláltuk azt, aki őt adta ki, viszont Taehyung nem jöhetett velem. Egyedül Yoongi jön vissza Szöulba, hogy ne keltsük gyanút, és különben is, ettől még a nyomozás nem maradt abba. Még a lányok nem kerültek elő, márpedig valószínűleg a szigeten vannak. És ezt csak Baekhyun tudhatja.

– Szerinted mennyire fog hazudni? – kérdezi Yoongi, mikor elhagyjuk a kapitányságot. Szabad napot vett ki, arra hivatkozva, hogy a kislánya beteg, így kénytelenek vagyunk elmenni hozzá.

– Amennyire csak lehet. Nem fogja egykönnyen elárulni, kinek segít – sóhajtok egy hatalmasat, elfoglalva a helyem a vezetőülésen. Yoongi-nak most nincs kedve vezetni, így ismét rám maradt. – De ne feledd, a felesége nem tudhat erről. És nem fogjuk megbilincselni.

– Jól van, tudom. Nem láthatja így a családja. Majd azt mondjuk, hogy segítenie kell az egyik ügyben – forgatja meg szemeit, mire elmosolyodom. Soha nem szerette kimutatni érzéseit, főleg azok után ami a barátnőjével történt, ugyanakkor Baekhyun hyung volt az első, aki segített neki újra a régi Yoongi-t visszahozni. Egy olyan tragédia után, nem volt meglepő, hogy elhanyagolta magát. Baekhyun volt az első, aki megelégelte, hogy csak úgy él Yoongi és szinte szellemként viselkedik.

– Te mondod el, vagy én? – kérdezem, ugyanis megérkeztünk.

– Nem mindegy? Akkor se változtat a tényen, amit tett – lazán válaszol, majd kiszáll a járműből. Őt követve én is kiszállok, de előbb ellenőrzöm, hogy nem értesítettek a többiek. De nem, ami azt jelenti, hogy nem találtak új nyomokat. A kis otthonos lakás elé érve emelem fel kezem, hogy kopogjak az ajtón. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom tenni. Gyanúsítottként fogom bevinni az egyik nyomozót, akire szinte mindenki felnézz. Pár másodperccel később Baekhyun nyit ajtót mosolyogva, ám amint meglát minket, mosolya szinte azonnal eltűnik.

– Hát ti? – látszólag nagyon meg van lepődve, amit nem csodálok. – Jaj, milyen tiszteletlen vagyok, még nem is köszöntem – hajol meg, amit viszonozunk – Gyertek beljebb – tárja ki az ajtót, amivel mindkettőnket meglep. Felhúzott szemöldökkel nézek társamra, ki ugyan azzal a tekintettel nézz vissza rám. – Várjatok meg a nappaliban, mindjárt jövök, csak előbb szólok a feleségemnek. – indul el a szobák felé szüntelenül csuklóján helyezkedő karkötőt mutogatva, illetve mutató ujját szájához téve, ezzel csendre intve minket. Érzem, hogy valami nincs rendben, ezért bólintok, hogy megértettem, majd megbököm a mellettem lévő Yoongi-t, hogy cselekedjen hasonlóan.

– Mi lehet ez a furcsa viselkedés? – súgom oda az idősebbnek, mikor hallom, hogy Baekhyun beszél a feleségével. Furcsa mód, nem említ minket, csupán csak azt, hogy be kell menjen a kapitányságra, de siet haza.

– Nem tudom, de biztos, hogy történt valami – hallgat el, mikor észreveszi, hogy az említett már itt van. Egy kisebb füzet van nála, illetve egy toll. Már épp kérdezném, hogy az mégis mire kell, mikor hirtelen kinyitja a füzetet majd felénk tartja. „Ne kérdezettek semmit, amíg nem érünk a kapitányságra. Tudom, miért vagytok itt".

– Mehetünk. Később majd jövök jagiya – kiáltja el magát, majd felvéve a cipőt, hagyjuk el a házat.