Idegesen tapostam a gázra, hogy biztosan kapjak minimum három gyorshajtási csekket. Kiismertem két nap alatt Kihyunt annyira, hogy tudjam, nem fog utánam jönni, maximum valakit utánam küld. Hihetetlenül bökte a csőrömet, hogy apa kérdés, vagy valamilyen előrejelzés nélkül képes volt eladni. Csak elakartam tűnni, mintha soha nem is léteztem volna, vagy hagyni, hogy egyedül, magányban éljem le az életemet. De ez nekem nem adatik meg, helyette egy arrogáns tuskóhoz kell hozzámennem. Az ujjperceim elfehéredtek, annyira szorítottam a kormányt, miközben a lehúzott ablakon keresztül beáramló szél össze- vissza repítette a hajamat. Az ablakhoz közelebb eső könyökömmel az ablakkeretre könyököltem, és azzal támasztottam az arcomat. Hirtelen nyomtam le a féket, amikor egy autó előttem termett, várakozva, hogy a lámpa zöldre váltson. Szívem eszeveszett dobogásba kezdett, amikor realizálta, hogy nem apa egyik embere, ne adj Isten Kihyun jött utánam. Fejemet a kormányra hajtom, majd egy kis ideig élvezem azt, hogy csak egy helyben állok. Hirtelen hallok meg egy dudaszót mögöttem, ami bántalmazza a hallójáratomat. Morogva engedem fel a kuplungot, majd lassan a gázt is lenyomom, váltva egyet a bal kezemmel, hogy az autó gond nélkül haladjon tovább Busan békés erdeji apartmanjába. Imádtam azt a házat, szinte az egész gyermekkoromnak nevezhető valamit  abban a villában éltem le. Ez maga a pokol, csak a földi változatban. Ahol nem számít mennyi embert gyilkolsz vagy gyilkoltatsz meg, mert nem a te nevedet fogják először a gyilkossághoz kötni, mondván, ő csak egy lány, ráadásul örökös.  Elegem van az egészből. Nagyon ritka az, amikor azt kívánom, bárcsak normális családba születtem volna, de ez most az a pont. Elárulva érzem magamat, mintha egy egyszerű rongybaba lennék, akit ide oda dobálgatnak.

Mikor a hatalmas villához érek, a lányok már türelmetlenül dobognak lábukkal a kissé érdes, kiskavicsos járdán, majd amikor meglátnak - megjegyzem, úgy nézek ki, mint a mosott szar - aggódva vezetik a tekintetüket felém, válaszokra várva. Sóhajtva lehajtom a fejemet, majd kinyitom a csomagtartót, ahonnan kiszedem az utazó táskám, majd rohamos léptekkel közeledek Lisához és Jisoohoz, akik már kitárt karokkal várnak. Kezeimet széttárom én is, majd belecsapódok a baráti kezekbe, amik szorosan ölelnek körbe azt súgallva, mindenben támogatni fognak. S mégha lenne is akkora bizalmam az emberek felé, hogy elhiggyem ezt. Sajnos már nem tudok a mentsváraimba sem száz százalékig megbízni. Hiszen ki tudna, ha a saját apja kést döfött a hátába? Hiába nem tettek semmit, mégis úgy érzem, mintha ők is tudták volna, hogy kényszer házasságban lesz részem.

- Mi történt? - kérdezte Lisa könnyfátlyas tekintettel. Szinte megfogni megtudtam volna a közöttünk kialakult titokzatosság apró fuvallatait. Éreztem, biztos voltam benne, hogy talán még Kihyunnál is előbb tudták, mi fog történni velem.

- Ne tagadjátok, mondjátok meg őszintén, rendben? - kérdeztem hátrébb lépve tőlük. Lehajtott kobakkal biccentettek egy aprót, mire mély levegőt véve tettem fel a kérdésem - Ti végig tudtátok, hogy ez lesz, igaz? - emeltem rájuk megbántott, megtört tekintetem. Egy kisebbet nyeltek, mely mégis látszott, majd Jisoo az orrnyergét kezdte el masszírozni, míg Lisa az ujjait tördelte.

- Mire gondolsz? - kérdezte az elöbb említett lány, mentve a menthetetlent.

- Hogy eladtak basszus! Végig tudtátok, csak nem szólhattatok, igaz? - sírtam fel hangosan, majd válaszukat meg sem várva indultam meg a hosszú lépcsősorom felfele, táskám pántját görcsösen szorongatva. Kezdtem bedilizni, mert azt hittem, hogy a táska beszél hozzám.

-Sunhee állj már meg, és hallgass meg minket kérlek! - kiáltott utánam Lisa de csak gyorsabban szedtem a lábaimat. A kulcscsomót elővettem, majd benyitottam az ajtón. Sehol egy porszemet sem találtam volna - a házvezetőnőnek köszönhetően -, ami elégedetséggel töltött el. Otthonomnak éreztem a helyet, mégha bő négy éve nem jártam itt.

Trappolva vettem az irányt a szokásos szobám felé, amibe benyitottam, majd amilyen gyorsan kinyitottam, olyan gyorsan csuktam is be.

-Baszki Sunhee ne csináld már! Hallgass meg minket is légyszíves! - kiáltotta valahonnan a folyosó közepéről Jisoo, miközben idáig hallottam lépteinek hangos dobbanását. Ahogy egyre közelebb ért a hang, úgy rezzentem össze gyakrabban, ahogy megilyedtem a horror filmbe illő zajok miatt. Ideges voltam, csalódott, s a kettő vegyítéke miatt remegés tört a testemre. Fejemet fogtam - melyet ismét elkapott a migrén -, miközben lassan letelepedtem az ágyamra. Egy mély, mégis nőies hang csapta meg a fülem, és a fejemet mertem volna tenni rá, hogy nem Jisooé vagy Lisáé. A kulcslyukon keresztül figyeltem a törtenéseket. Szemeim hirtelen kerekedtek ki, amikor megláttam a magassarkúban totyorgó anyámat mellette Jungkookkal, aki tíz másodpercenként fordult az ajtó felé, ami mögött vagyok. Lisa és Jisoo mély hajlásokkal fejezték ki tiszteletüket, esetleg ezek kíséretében kértek bocsánatot, nem hallottam szinte semmit, inkább halkabb duruzsolást hallottam. Hirtelen kaptam szívrohamot, amikor kopogtak az ajtón, majd a vendégem válaszom megvárása helyett csak benyitott a szobába. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, amikor megpilantottam anyámat. Szemeit egy napszemüveg takarta, ajkait vörös rúzs díszítette. Füleiben lógós, kristályokkal teli fülbevaló, kobakját egy fekete szalma kalap alá rejtette. Szőkés barna haja egy egyszerű, mégis feszes  konytba van fogva, ezzel igazán szigorú arcot kreált magának.
A ruháin cseppet sem voltam meglepődve. Fekete kissé vastagabb pántú comb köpéig érő ruhát viselt, amit egy márkás övvel dobott fel. Egy bőrszínű harisnya, illetve egy bőr hatású magassarkú, s kifogyott öltözete. Az általam elnevezett "mappa táska" most ezüst színben pompázik a kezében, miközben még így, a vastag anyag ellenére is látom kirajzolódni a fegyverét a kis táskában.

- Anyám  - hajoltam meg tisztelet tudóan - Mi szél hozott erre felé? - kérdeztem poker arccal. Nem mutathatok érzelmeket, mert az a halálomhoz vezetne.

-Sunhee, - mondja ki a nevemet, mire a hátamon feláll a szőr, rossz értelemben - őszintén  szólva nem hittem volna, hogy még életben vagy. Azt hittem, hogy ugyanaz a naiv kislány vagy, aki voltál is, évekkel ezelőtt, amikor elmentem tőled és apádtól. - ajkai gúnyos mosolyra húzódnak, amikor meglátja rémült arcomat, az emlékek hatásától. A hatás szünet véget ér, majd folytatja a beszédét - Azt hittem, hogy nem vagy annyira idióta, hogy nem esik le azonnal, mindenki tudott az eladásodról, csak te nem. Tévedtem. Ez pedig csalódottá tette az anya énemet. - biggyesztette le alsó ajkát szomorúan. - És tudod ki miatt lettél eladva? - lépked közelebb hozzám. Magassarjú cipőjének a koppanása vízhangot ver a néma csendbe burkolózó szobában - Miattam. - eszelősen elvigyorodik, majd egy hatalmas pofont kever le nekem, melytől a fejem oldalra picsaklik. Hitetlenül elmosolyodok, majd felé vezetem a tekintetem.

- Lehet naiv vagyok, - kezdek bele, megnedvesítve az ajkaimat - de közelsem vagyok annyira gyenge lelkileg, mint évekkel ezelőtt.