A vér szaga betöltötte az egész lakást. A családapa már nem lélegzett, nem beszélt, nem ölelhette meg gyermekét. Jómodú emberek voltak a feleségével és a lányukkal, ám tartoztak az apámnak, amit nem fizettek vissza. Azt hitték, elfelejtette. Azt hitték, ha elmennek az országból, nem találjuk meg őket.

Ha a maffia egyik fő emberétől kérsz kölcsön, és már a kérdés felénél nem lőtt fejbe, hanem kölcsön ad, és te azt sunyi módon nem adod vissza, arra gondolva, majd biztos elfelejtei, tévedsz.

A maffia mindig megtalál, legyél bárhol.

Mr. Lee egy igazán fess, negyvenes éveiben talpaló édesapa, és cégvezető volt. Egyetlen lánya volt, aki a cég örököse lehetett volna. Arca néhol ráncos, makulátlan, puha bőrű. Viszonylag izmos, sportos testalkata, vékony dereka volt.

Lánya figyelem felkeltően szép, hosszú, melírozott hajú fiatal volt. Sosem szerette apját, mivel beleerőltette az egész cégvezető dolgot. Arcán nem volt több tonna smink, inkább vosszafogott, mégis arcát kiemelő kencéket használt. Magamutogató ruhái voltak, és fiúk terén tapasztalatlan húsz éves volt.
Anyja kiköpött hasonmása.

Az édesanya magas, vékony asszony volt. Őszülő haja válláig ért, munka helyett otthon tevénykedett. Mindig mosolygott, hiába hanyagolta el férje.

Mondhatni tökéletes család, aljas hazugságokkal, eltitkolt szenvedésekkel, vágyakkal.

A pisztoly csövet filmbeillően megfújtam, hogy ne füstölögjön annyira. A szagtól lassan már rosszul lettem, hiába szoktam  meg valamennyire az undorító bűzt. A három családtag falfehéren, vérben fürödve feküdtek egymás mellett, fennakadt szemekkel, bíborvörös foltokkal ruháikon, életelenül. Éreztem a  szúró érzést mellkasomba a  bűntudattól,  éreztem szemeimet nedvesedni. Megszoktam. Hiába fájt, megkellett szoknom, erősnek kellett mutatnom az áldozatok meggyilkolása előtt magamat.

Pisztolyom hangosan ér a földre, amikoe kicsúszott izzadt tenyeremből. Bal kezemben, a bicskámon lefolyó vér a könyökömig folyik, én pedig elszörnyülködve emelem arcom elé a kezeimet, megnézve, tényleg véres e. Halk, fuldokló hangokat adok ki, miközben térde esek.

Csak egy normális életet akarok.....

-Megjöttem! - kiabáltam. Becsuktam a bejárati ajtót, levedlettem a sport cipőmet, majd a választ megsem várva rohantam fel az emeletre, egyenesen a saját szobám fürdőjébe. Levettem a bevetésre használt, fekete ruháimat, majd mielőtt a tükörbe néztem volna, beléptem a zuhanykabinba, és meleg vizet engedtem a kihűlt testemre. Rettegtem.

Mi van, ha rájön, én tettem?

Nem gondoltam a következményekre, felelőtlenül cselekedtem. Arcomat tenyerembe temetem, miközben beállok a zuhanyrózsa alá, és a hűs víz minden mocskot lemos rólam.

Kivéve a halott emberek lelkét, élettelen testének emlékét. Azokat az embereket, akiket én öltem meg.

Elvettem arcom elől a kezemet, majd lenézve, az alapjáraton tiszta folyadék csupa piros volt, alkaromról pedig eltűnt a rászáradt vér. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, s ha akartam volna se tudtam volna ellenálni a kitörekvő könnyeimnek. Folyamatosan ott voltak a könyörgő arcok a fejembe, képtelen voltam kitörölni, elfelejteni őket.

Kiszálltam a kabinból, majd a köntösömbe bújva néztem farkas szemet a tükörképemmel. Hajam vizesen omlott a vállamra, arcom csupa fekete volt az elmosódott szempilla spirálom miatt. Ajkaim meg-megremegtek, ahogyan visszafolytottam sírásomat. Utáltam sírni. Úgy éreztem gyenge vagyok, és túlontúl a régi, kislány énem jutott eszembe.

Halk kopogás ütötte meg a fülemet, majd a választ meg sem várva lépett be Jungkook. Aggódva figyelt engem, mire kitört belőlem a zokogás, és felé igyekezve csapódtam mellkasának. Szorosan fonta körém izmos karjait, lassan dölöngélve velem. Kezeimet dereka köré csavartam, hogy magamhoz húzzam amennyire csak tudom. Emlékképek bukkantak fel összeszorított szemeim előtt, így csak mégjobban a fiúhoz bújtam.

Visszaemlékezés

Az első bevetés mindenkinek emlékezetes. Vagy jó, vagy rossz emlékekkel. Mindenki magában dönti el, hogy neki melyik volt. Én inkább az utóbbira voksolok a sajátomnál.

Fekete Hosszú ujjú garbóm alá egy golyóálló mellémyt húztam. Fekete szabadidő nadrág, és ugyanilyen színű bakancs fedte lábamat. Csípőmre egy fegyvertartó került két pisztollyal, és egy bicskával. Kezeim megállíthatatlanul remegtek, lehetetlennek tartottam, hogy ennyire izguljak. Apa is próbált nyugtatni, hogy ügyes vagyok, és nem lesz semmi gond, nem fogok semmit elrontani. Könnyű mondani, hogy nem kell izgulni vagy félni.

Vajon apa is így érzett először?

A házhoz érve mély levegőket vettem, majd kiszálltam az autóból, és az ajtóhoz sétáltam. Egyszerű, erőteljes rugással nyitottam ki a falapot, majd a pisztolyomat kézhez vettem, és a velem szembe jövő házvezetőnőt fejbe lőttem, majd az emeletre sietve az emberemet keresve minden szobába benyitottam. Végül a legutolsóban megtaláltam, ahogyan éppen a túsza fejéhez tartja a fegyverét. Nem tagadom, megilyedtem, de nem akartam feladni. Mindent megcsináltam az eddig az életem során, miért az emberölés lenne az, ami nem megy?

- Dobd el a fegyvered! - szólt hozzám érdes hangon a férfi, alkarjával tartva a lány nyakát, aki már a könnyeiben fuldokolt. Hirtelen cselekedtem, így fejbe lőttem a férfit, aki élletelenül esett össze a földön. A fiatal, nagyjából tizenkét éves kislány felém rohant, majd a karjaimba csapódott, folymaatosan azt motyogva, hogy köszönöm. Én csak lefagyva álltam, próbálva feldolgozni, hogy éppen megöltem egy embert. Szaporán kapkodtam a levegőt, ami alig jutott el a tüdőmbe, térdeim folyamatosan remegtek. Az első könnycsepp végigszántotta az arcomat, majd követte a többi egészen addig, ameddig  be nem lepték a sós cseppe az egész arcomat.

Apa lépett be a szobába, majd szorosan magához vont, hajamat simogatva

Visszaemlékezés vége

- Mi a baj? - kérdezte Jungkook, miután sírásom alábbhagyott.

-  Hibáztam. - dörmögtem mellkasába.

- Hibázni emberi dolog Sunhee. Velem is megtörténik.

- De te nem olyan hibát vétettél, mint én. - öleltem szorosabban magamhoz a testét. Nem felelt semmi mást, csak ugyanúgy ölelt mint eddig is. Vizes hajam miatt átázott a köntösöm, én pedig fáztam, hiába volt nyár.

Kis idő múlva Jungkook ismét megpróbálkozotr a kommunikációval.

- Elmondod mi történt? - motyogta a hajamba, amibe egy lágy puszit nyomott utána. Behunyt szemekkel élveztem a törődést, majd nemlegesen megráztam a fejemet.

- Ha elmondanám megutálnál. - feleltem elfojtott hangon, majd a válaszát megsem várva siettem ki a fürdőszobámból a  birodalmamba, Jungkook pedig szó nélkül jött utánam.

- Téged lehetetlen utálni kislány. - játszadozott tincseimmel, ami kifejezetten álmossá tett.

-A bátyád mégis azt teszi. - forgattam szemet, amit nem láthatott párnába fúrt fejem miatt.

-Vele ne is foglalkozz, egy barom az az ember. - fejezte be hajam piszkálását, majd minden szó nélkül távozott a szobámból.