Az Állomáson
Kellemesen hűvös szellő táncolt a téren, a galambok dalra fakadtak, együtt énekeltek a légmozgással. Az embernek is jó kedve lehetett, hiába volt tél, a gyér napsütés másról árulkodott. Ide-oda siettek, járkáltak az emberek, ki-ki a maga kis vendégét, szerelmét, barátját várta vagy épp az időt élvezte. A madárrajok össze-össze olvadtak, majd a tetőn különválva foglaltak helyet. Az óratorony régi, de kedves számait volt, ki átkozta, volt aki gyorsaságra intette volna. Végső soron én is megláttam, amire oly régóta vártam; egy vonat. Akkor gurult éppen be az állomásra, mikor odapillantottam a felhők csodálását követően. Odasiettem a peron szélére, azonban nem láttam meg a tömegben azt, akit kerestem. Eliramlott az idő, hiába néztem az órámat, régen itt kellett volna lennie annak a fránya vonatnak. Elkeseredetten engedtem le kihúzott vállaimat, egy szakadozott levegővel együtt. Meggondolta magát, csak éppen nekem nem szólt. — gondoltam magamban, miközben az ajtófélfának dőltem. Amint fonhattam volna tovább ezt a gondolatot, vagy akár a gondolatmenetet, az előttem terülő fényben egy csomó árnyékot pillantottam meg, ahogyan fákként táncolnak egyre magasabbra vagy épp süllyednek a fakitermelők miatt. Egy nálam sokkalta magasabb árnyék köszönt felém. Először megijedtem, hiszen nem számítottam erre, ám mikor jobban kielemeztem a másodperc tört része alatt a körvonalat, megnyugodtam. Ott állt a személy, akit kerestem. Akire vártam, s amikor hátrafordultam, Ő egy széles mosollyal köszöntött. Csillogó csokibarna szemeiből csaknem olyan erősen sugárzott a kedvesség, akár a Napból. Fürtjei ugyanolyan kószán kecmeregtek a fején, akár eddig minden egyes videóhívás alkalmával. Most csakis hófehér fülese hiányzott, mely nélkül számomra nem volt nehéz megismerni, ám az agyam nem tudatosította egyként "őket". Mikor feleszméltem, sós cseppek áztatták az arcomat. Nem hittem el, hogy ott van. A szimpla tényt, hogy tényleg ott van, annyi hónapos tervezések után.
2021-03-29 08:20:00
2
0