Feitan:

A második nap délutánján értünk haza. Persze otthon mindenki nagyon örült a hazatértemnek, mármint amíg kiderült, hogy előbb is adhattam volna hírt magamról de nem tettem. Magamra vállaltam a felelősséget amin leginkább Dustin lepődött meg.

Ezentúl megteszek bármit, hogy magam mellett tudhassam. Egész nap érezni akarom azt a csodás illatát, látni akarom a két gyönyörű szemét, visszaakarok emlékezni az együttöltött időkre és arra amelyikben beleszerettem.

A folyósókon rohantam végig, mintha az életem múlna rajta egészen az udvarig.

-Feitan! Állj meg!- futott utánam Dustin.

Mintha meg sem hallottam volna, úgy futottam be az istállóba pattantam fel a lovamra és váktattam az erdő felé. Mivel több ló nem volt fel nyergelve nyertem egy kis időt. Már jócskán bent voltam az erdőben amikor megpillantottam a házat. Kicsi ház volt, poros, koszos de otthonos. Kikötöttem a lovam az egyik fához amikor meghallottam a lódobogást.

-Ha megtalállak kinyírlak!- kiáltotta Dustin. Eszem ágában sem volt megállni, így futottam egy darabig és felmásztam egy fára. A zöldellő ágaitól nem lehetett látni- Gyere elő. Engem nem lehet csak úgy ott hagyni. Ha azt mondom vívást tanulunk akkor azt fogunk.

-Eszem ágában sincs. Arra vagy te, hogy megvédj- talán rosszul tettem, hogy megszólaltam mert hallottam ahogy leszállt a lóról gyorsan kikötözte és egyre közeledett. Megállt a fa alatt. Felnézett és gúnyosan elmosolyodott.

-Na mi az? Megtanultunk fára mászni?

Ahelyett, hogy beadtam volna neki a derekam egyre feljebb merészkedtem. Nem gondoltam bele a következményekbe. A lábam alatt egy ág letört én pedig zuhanni keztem lefele. Csukott szemmel készültem fel a fájdalomra viszont ehelyett két kar fogadott. Kinyitottam a szemem, és Dustin aggódó pillantásával találtam szembe magam. Nem tett gúnyos megjegyzést. De nem is kiabált. Inkább csöndben felültetett a lóra és visszaindult velem a kastélyba.

Igen. Ekkor dobogtatta meg a szívem először.

Azóta minden egyes nap érte dobog a szívem.

Azután, hogy visszaértünk a kastélyba Harryt és Williamet bezáratták , míg ítéletet nem hoznak velük kapcsolatban.

Én aznap már pihenőt kaptam, Feitant pedig körülzsongták az emberek. Másnap már nagyjából lenyugodtak a kedélyek, és Feitan arra kényszerült, hogy jövendőbeli feleségével, Lydiával töltse az idejét. Persze, nekem ott kellett lennem, követnem őket tisztes távolságból és sokkal figyelmesebben tekintettel arra, ami történt.

Reggeli után az első utunk a kertbe vezetett. Virág illat járta be a teret, a vörös szín dominált, viszont néhol kék, sárga és rózsaszín virágok is feltűntek.
Körbe körbe sétált a ,,szerelmespár,, én pedig egy idő után megunván egy padra leülve figyeltem őket. A padon terpeszkedve, ahogy figyeltem az előttem rózsákat kémlelő párt úgy éreztem magam, mint egy szülő aki figyeli a gyerekeket.

A gondolataim átterelődtek a jövőre. Nemsokára abbahagyom a testörködést, valószínűleg katona leszek, vagy embereket fogok kiképezni vagy az is lehet, hogy elvonulok egy csöndes házikóba egyedül. De egyben sem látok magam mellett senkit. Olyan szívesen lennék egyedül, hogy ne legyen senkire sem gondom, csak magamra, mégis néha úgy érzem, mintha hiányozna valami.

Gondolataimból az rázott ki, hogy Feitan egy szál sárga rózsát nyújt át Lydia hercegnőnek. A sárga szín láttán mosolyognom kellett, de emellett megsajnáltam a hercegnőt, hisz olyan tudatlanul és ártatlanul örült annak a rózsának. Később a hercegnő elhaladva mellettem a kert másik fele felé indult egy macska után, őt követve, jóval lemaradva Feitan ballagott. Küldtem neki egy féloldalas mosolyt, hisz tudtam mennyire nincs kedve ehhez az egészhez. Éppen csak egy pillanatra néztem fel az égre, egy fölröppent madárra de mikor visszapillantottam Feitanra az arca alig volt tíz centire. Egy vörösrózsát tűzött a fülem mögé, kezével végigsimította az arcom, elhajolt és továbbment.
Összeszorult a mellkasom, és egy pillanatra lekellett hunynom a szemem, hogy összeszedjem magam.

A következő allomásunk a piac volt. Itt már szorosabban voltam a nyomukban, tekintettel arra, hogy rengetegen voltak mint általában. Megálltunk néhány étel árusnál, virágosnál, kovácsnál Feitan pedig mindenhol sokkal figyelmesebb és udvariasabb volt, mint általában. Ha azon dolgozik, hogy lenyűgözze Lydiát, akkor nagyon jó úton halad. Egy szövetárusnál álltunk a hercegnővel amikor feltünt ahogy Feitan erősen bökdös a könyökével. Felé fordítottam a fejem és egy kérdő tekintettel néztem rá.

–Ments ki. Elakarok menni innen.
Könyörögve nézett rám, egy kis gondolkodás után pedig bólintottam. Megvártam míg Lydia befejezi a vásárlást és lassan oda léptem hozzá.

–Hercegnő.....felajánlhatom, hogy visszatérjünk a kastélyba? Biztos vagyok benne, hogy megéhezett.

–Igen, az nagyszerű lenne. Így rendben lesz Feitan?

–Igen, persze—hirtelen kapta oda a tekintetét, még abban sem vagyok biztos, hogy értette a kérdést. A hercegnőtöl átvettem a kosarát, amiben a vásárlás során összegyűjtött mindenféle dolgot, és ő már el is indult. Vártam, hogy Feitan is, kielőzve engem, csatlakozzon hozzám, de helyette mellettem lelassított, megérintette a felkarom és a mutatóújját az enyém köré fonta. Rákaptam a tekintetem, de csak kacsintott egyet és tovabbált.

A kastélyba belépve átadtam a kosarat egy szolgálóleánynak és utunk az ebédlőbe vezetett.

–Hát ti....ilyen hamar visszaértetek?—a királynő igyekezett elénk, es rögtön kérdésekkel kezdett el ostromolni. Hófehér haja kontyba fogva volt, arcán már enyhén látszottak a ráncok, mégis mosolya teljesen barátságos volt.

–Igen úrnőm—hajoltam meg előtte mélyen— visszatértünk az ebéd miatt.

–Ez remek, mi lenne ha elmennétek piknikezni? Leülhettek a hátsó kertben és akkor Dustinnak sem kellene rátok figyelnie.

–Ez nagyszerű lenne, már alig várom—Lydia majd kicsattant az örömtől.

–És jól szórakoztatok?

–Igen, nagyon szépek a kertben a virágok. És.....

A királyné karon ragadva Lydiát sétált el engem pedig Feitan maga felé fordított.

–Ments ki. Nem akarok vele piknikezni.

–Ki fogod bírni. Pár nap múlva pedig haza megy.

–Addig nem fogom bírni. Ments ki, menyjünk a faházba.

–Nem mehetünk oda. Hacsak nem visszük Lydia hercegnőt is—egy pillanatig tovább bámultam ki az ablakon aztán mintha megvilágosodtam volna, kaptam a fejem Feitanra— Ez az. Vidd el a faházba.

–Mi? Megőrültél?—megbotránkoztatva és zavartan bámult rám

–Nem. Vidd el oda. Így lesz egy közös titkotok és nem csak közelebb hoz titeket, de még lehet, hogy meg is kedveled.

Egy pillanat alatt váltott át az arckifejezése dühösre:

–Nem. Lehet, hogy neked nem jelent ennyit, viszont nekem igen. Az a MI helyünk.