Már elérkezett a születésnapom. A szokásosnál nagyobb bált rendeztek nekem a szüleim. A díszítés is a szokásosnál csicsásabb volt. Már megvolt a nyitótánc a menyasszonyommal. Földig érő kék színű ruhája volt, a barna haját felkontyoltan hordta és ott volt az arcán az a mosoly ami ha nem éppen Dustint szeretném talán be is jönne.
Sikerült leráznom a a sarkamban lévő pincsi kutyát és elindultam megkeresni Dustint. A kimenetel nem volt olyan egyszerű, ugyanis mindenki megállított felköszönteni. Királyi családok, grófok és egy csomó idegesítő ember. Kiérve a kertbe a rózsák között találtam rá Dustinra és Jasonre.

–Jason herceg, talán szeretne még egy jobb egyenest?—Dustin mellé léptem és átkaroltam a vállát.

–Vedd le a kezed rólam vagy eltöröm—ki vagyok én, hogy ellenkezzek?

–Mi van Feitan? Fenyít az asszony?—na itt volt az a pont amikor Jason megásta a sírját, ugyanis Dustin olyat csapott a tarkójára, hogy az nekem fájt—Oké, felfogtam. És mit terveztek tenni ez után?

–Semmit—Dustin egyenesen és határozottan mondta meg a válaszát, mi pedig értetlenül bámultunk rá—Feitan megpróbál normálisan viselkedni, és aztán valahogy kihúzzuk addig amíg megkoronázzák.

Egyszerűen lesokkolt azt amit mondott  mert ezek szerint nem, hogy nem tervezi, de még nem is gondolkodik az esetleges közös jövőnkön.

–Dustin, nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű—Jason próbált tapogatózni és rám pillantva mintha egy kis sajnálatod láttam volna a szemeiben.

–Miért van az, hogy mindenki a maga feje után megy, ahelyett, hogy belegondolna a dolgokba. Az embereket irányítanotok és terelgetnetek kell, mert ez a dolgotok hercegként. Kötelességetek elvenni feleségül egy hercegnőt. Ismétlem egy hercegnőt és gondoskodni a következő generációról.

–A francba is már—megragadtam a gallérját és közelebb húztam egy csókra. Jason ledöbbenve állt, miközben Dustin megpróbált lágyan eltolni, megjegyzem sikertelenül. Felvezettem a kezem a hajába és enyhén belemarkoltam, miközben a másik kezem az arcán pihent. Miután feladta az ellenállást, az egyik  kezével megragadta a derekam a másikkat felvezette a tarkómra.

–Khm—egy torokköszörülés zökkentette ki inkább Dustint és azonnal eltolt. Hátra pillantva megláttuk az apámat, aki eléggé dühösen festett—Jason, ha jól hallottam akkor az apád keres—megvártuk míg Jason bemegy, aztán dühösen felénk fordult. Dustin ellépett mellőlem és féltérdre ereszkedett apám előtt.

–Dustin, nem kell ezt tenned—a karját megragadva próbáltam felráncigálni, de rendíthetetlenül maradt a földön—állj már fel.

–Dustin—apám hangja olyan színtelen volt, amilyet eddig még nem engedett meg magának Dustinnal szemben—az lenne a legjobb, ha szabadságot vennél ki, és meglátogatnád a szüleid. Miután visszatértél megbeszéljük mi legyen veled.

–Igenis, uram.

–Nem teheted ezt—akadtam ki a királyra—Dustin az én testőröm.

–Feitan!—mielőtt apám megszólalhatott volna, Dustin kielőzte. Mind a ketten rákaptuk a fejünket, de ő egyenesen a szemeimbe nézett, amik dühösen csillogtak—Elég lesz. Holnap reggel indulok.

–Úgy legyen—apám elégedetten bólintott és vissza ment a bálterembe. Én Dustint követve indultam a szobája felé. Lassan csomagolt és nem szólalt meg egyikünk sem, egész addig amíg a már jó ideje vissza folytott sírásom ki ne tört.

–Sajnálom Dustin. Én annyira sajnálom—az arcom a kezembe temetve roskadtam le a az ágyra és kezdtem zokogni. Hallottam, ahogy becsukja az ajtót, ezzel kizárva a mulatság zaját és az embereket. Leült az ágyra mellém, elvette a kezeimet és azoknál fogva az ölébe húzott. Zokogva hajtottam a fejem a nyakhajlatába. Magához húzott és pár percig csak ölelt, aztán lassan eltolt. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogy kezdjen neki a dolgoknak.

–Figyelj. Öhm...miután visszajöttem a szabadságról nem biztos, hogy találkozunk többé—tátott szájjal vizslattam az arcát, és éreztem, hogy az enyémen pedig újra elkezdenek könnyek lefolyni—Ne sírj már. Ez csak egy esetleges lehetőség. Fogalmam sincs milyen döntést hoz apád, és azt sem, hogy mi lesz velem. Próbáld meghúzni magad a továbbiakban. Csináld azt amit mondanak és próbálj a lehető legkevesebbet ellenállni. És legfőképpen ne felejts el soha a hátad mögé nézni. Lesznek olyanok akik a miatt kerülnek közel hozzád, hogy keresztbe tegyenek. Ha nem találkoznánk többé, és valakik rám hivatkozva keresnek fel, óvakodj tőlük.

–Miért búcsúzkodsz? Visszajössz, nem? Ugye vissza jössz?—a szemeimet csípték már a könnyek, a kezeimet pedig Dustin arcára vezettem.

–Búcsúzkodom, mert lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem, hogy megtegyem—az arcomból kisöpört egy hajtincset, és a homlokomra hintett egy csókot.

–Beszélnem kellene Christopher nagybácsival—olyan érzés volt, amikor ez az ötlet beötlött mintha megvilágosodtam volna. Dustin egy pillanatig értetlenül bámult, aztán neki is leesett mit akartam ezzel mondani.

–Nem, biztos, hogy nem. A helyzetetek nem ugyanaz. Csak rontanál a helyzeten, ha őt is belevonnád.

–Miért nem akarod, hogy őt is belevonjam?—dühösen néztem fel rá, az ő tekintete pedig meg sem rezdült.

–Eddig még elég olcsón megúsztuk. Engem elküldtek mellőled, és valószínűleg nem lehetek újra a testőröd. De téged nem büntettek meg, és ennek így is kell maradnia. Van még két szabad éved, és ezt ki kell használnod.
Egész életemben csak megakart védeni, én pedig folyton csak hátráltattam ebben, de úgy döntöttem nem most fogom megkönnyíteni a dolgát. Holnap meglátogatom, a nagybátyám.

Gondolataimból az rázott ki, hogy ledöntött az ágyról, és fölem mászva elkezdte kigombolni az ingem. Közelebb vonva magamhoz, elkezdtem lágy csókokat hinteni a nyakára.
°°°
Már felöltözve néztem, ahogy Dustin az utolsó gombjait gombolja vissza. Felkapva a csomagját még vissza fordult hozzám.
–Vigyázz magadra.
Ezek voltak hozzám az utolsó szavai, mielőtt kilépett az ajtón és ott hagyott egyedül. Leroskadtam az ágyra és sírni kezdtem, mint még eddig soha sem.