➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Kicsit sem izgatottan nyitottam ki a bejárati ajtót. Szerettem iskolába járni, tanulni, nem erről volt szó, csupán semmi kedvem nem volt új barátokat keresni. Nem akartam újra ugyanazt az utat járni, mint három éve. Új barátok, új környezet, és új szabályok...egyszerűen nem volt energiám hozzá, viszont kénytelen vagyok, mert nincs más választásom. A baleset miatt elég sokat hagytam ki az iskolából, és emiatt visszamaradtam egy évet. Vagyis csak majdnem, ugyanis apa ezt nem engedhette meg a család nevében, ezért ebbe a suliba iratott. Minden iratot a balesetről, és a hiányzásaimról, elintézte, hogy senki se tudjon róla, kivéve az igazgatót. De az meg, egy nagy összegnek köszönhetően, tartani fogja a száját. Mindezek ellenére is vizsgát kellett letennem, amin szerencsére a legjobb eredményt értem el, amire nagyon büszke vagyok.

– Soyi kisasszony – meleg mosollyal néz rám, miközben leállítja a járművet. Minden évben, ugyanezzel a mosollyal biztat, erőt adva az újabb iskola évhez. Most azonban ez kevés ide. Nem akarok neveletlen lenni, ezért egy apró mosollyal nézek az idős férfira. Minden kezdetnek egyszer vége lesz, nemde?

– Köszönöm Choi úr. Vigyázzon a haza vezető úton! – köszönöm meg kedvesen, majd az ajtót kinyitva szállok ki a kocsiból. Ma egy új kezdet csöppen az életembe, amit talán meg fogok bánni, de nincs visszaút. Az sokat segít, hogy nem egyedül indulok ennek a kalandnak. Nagy levegőt véve indulok el az iskola bejáratához. Az udvar tele van diákokkal, kik lelkesek az új év miatt. De inkább azért, mert újra láthatják a barátaikat. Én is keresni kezdem a barátnőm, de mikor sehol se találom, elkeseredve indulok az épületbe. Észreveszem, hogy egy kisebb csapat feltűnően végig néz rajtam, azonban nem szólnak semmit. Ennek én csak örülök, hiszen nem szúrom a szemüket, bár nem értem miért néztek így rám.

– Soyi. Itt vagyok, Soyi – hallom meg a keresett személy hangját, mire homlokon csapom magam, de csak képzeletben. Nem szeretném, ha már az első napomon idiótának néznének a többiek. Megpördülve veszem észre legjobb barátnőm, ki hatalmas vigyorral ajkain siet felém. Amint elém ér, szoros ölelésébe von, amit nem vagyok rest viszonozni. Imádom ezt a nőt, bármennyire is legyen lüke. Mindig ott volt nekem, mikor szükségem volt rá, a támaszom volt, ha ez kellett, de ez fordítva is igaz. Apa egyik alkalmazottjának a lánya, ezért egész kicsi korunk óta ismerjük egymást. Egy oviba jártunk, és bár a suliba szétváltak útjaink, mert Heran családja nem engedhette meg magának, hogy az egyik legdrágább magán iskolába írassa őt, de ennek ellenére sikerült tartani kapcsolatot, és legjobb barátnőké váltunk.

– Annyira hiányoztál. Mondd, milyen volt a szünet? – tol el kissé magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Őszintén, unatkoztam nélküled, de mint látod itt vagyok – mutatok mosolyogva végig magamon, ami miatt ő is elereszt egy apró mosolyt. Heran nyaralni volt a családjával, míg én tanultam a vizsgákra.

– Úgy örülök, hogy te is ide fogsz járni. Majd még mesélek a suliról, de most siessünk, mert az igazgató egy igazi sárkány – suttogja fülembe, akárcsak egy titkot, amin felnevetek. Kissé talán túl hangosan, ugyanis páran rám kapják tekintetüket. Sokat mesélt arról, hogy mennyire goromba az igazgató, és bár velem nem volt az, mikor beiratkoztam, viszont a tekintetében volt valami hűvösség. Nem foglalkoztam vele, hiszen az nem az én dolgom, s amíg nem tesz semmi hülyeséget, nem is érdekel. Beérve az épületbe, mindenhol diákok vannak az intézmény egyenruhájában. Sárga zakó, fekete nadrággal, a lányoknak pedig fekete szoknya térdig érő zoknival és egy egyszerű fekete cipő. Meg kell mondjam, nekem egyáltalán nem tetszett ez a szín, de mit tehetnék? Kénytelenek vagyunk elviselni, hiszen e nélkül nem tehetjük be ide a lábunkat. Követem legjobb barátnőm, egészen addig, míg meg nem áll az egyik terem ajtaja előtt. Biztató mosollyal fordul felém, majd kinyitva az ajtót lép be rajta.

– Készen állsz az új évre? – kérdezi mikor már helyet foglaltunk az egyik padon. Gondolom, mindig itt volt a helye, csak azt nem értem, hol van a padtársa. Vagy lehet nem is volt, hiszen tudta, hogy én is ide fogok járni.

– Mint mindig Heran – erőltetett mosollyal veszem elő az egyik füzetem, ha netalán jegyzetelni kell majd valamit. Bár nem hiszem, hiszen első nap, soha nem veszünk semmit, de mivel barátnőm is elővette a füzetet, így én is ezt tettem. De ahogy elnézem, többen cselekednek így. Percek alatt minden egyes padot elfoglalják a diákok, utolsóként pedig egy fiú jön be. Kissé mogorvának látszik, de irtó helyes. Fekete haja félig a szemébe lóg, a zakója teljesen ki van gombolva, így látszik a hófehér inge. Kezét lazán a zsebébe hagyja, és úgy sétál be nyugodtan a terembe. Az ajtót természetesen nem zárja be. Az egyik felébe az osztálynak néz majd biccent fejével, egyfajta üdvözlésként. Gondolom a haverjainak köszönt. Pár másodperccel később pedig egy ismerős alak lép be az osztályba.

– Jó reggelt – szólal meg mély, de mégis nyugtató hangján. – Yoongi, kérlek foglalj helyet – csukja be maga után az ajtót az említett fiúnak intézve szavait. Azzal a jellegzetes téglalap mosollyal fordul felénk, majd tekintete megakad rajtam. Nagyon nyelek, mikor szemeimbe néz. Ez nem lehet igaz. Ő az a férfi, akiről álmodom, ez nem kétség. Ugyanaz a meleg mosoly, a sötét szembogarai úgy csillognak akár egy gyémánt. – Te lennél az új diákom? – teszi le a – gondolom – jegyzetfüzetét az asztalra, majd ellép az említett bútortól. Válaszként csupán bólintok, hiszen a sokk miatt nem jön ki hang a torkomon. Képtelen vagyok ezt felfogni. Hogyan lehetséges, mikor soha nem is láttam?

– Na, mi van új csajszi? Elvitte a cica a nyelved? – nevet fel ezek szerint Yoongi, mire a férfi felé fordul.

– Neked mit mondtam az előbb? – inti a padhoz, mire Yoongi kedvtelenül helyet foglal – Egyébként Kim Taehyung vagyok, irodalom és biológia tanár. És az osztályfőnökötök – újra előveszi az édes mosolyát, mitől kissé elpirulok. Szedd már össze magad Soyi, nem lehetsz ennyire gyáva.

– Kang Soyi – motyogom szégyenlősen.

– Kicsit több önbizalmat – szólal meg megint Yoongi.

– Inkább azzal foglalkozz, hogy hol hagytad a kitűzöd. Tudod, hogy anélkül nem jöhetsz be az iskolába – fordul ismét a fiúhoz, ki vállvonogatva válaszol. – Mit tudom én, Mr. Kim – lábát leveszi az asztalról, majd rendesen elhelyezkedik a székre. Milyen kitűző?

– Nekem nincs kitűzöm – motyogom halkan, ám legnagyobb szerencsétlenségemre, meghallja a tanár.

– Hülye liba – csapja magát homlokon Yoongi.