➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Reggel a napfényre ébredek fel, ami besüt az ablakon, illetve az ébresztőre. Tegnap elfelejtettem lehúzni a redőnyöket, így nem is csodálom, hogy majdnem megvakultam. Nagyot sóhajtva bújok ki a puha, meleg ágyból, magamra véve a kis, nyuszis papucsom, majd kilépve a szobámból óvatos léptekkel megyek le a lépcsőn. Nem szeretnék leesni, ezért megyek ennyire lassan, ugyanis még nem tértem teljesen magamhoz. Még mindig az álmom van előttem. Az, hogy Mr. Kim nagyon kedves volt velem, és lehetőségem volt iskolán kívül is megismernem. Egy nagyon kedves, segítőkész és romantikus személyt véltem felfedni benne. Persze, ez csak álom, nem valós, de úgy gondolom, lehet benne igazság, hiszen az iskolában is hasonlóan viselkedik. Nagyot ásítva érek be a konyhába, kezem egyből a szám elé helyezve, nehogy rám szóljanak. Ám rajtam kívül senki se tartózkodik a helyiségben. Pedig bíztam benne, hogy legalább ma együtt reggelizünk. Látszólag ismét csalódnom kell. Letörten megyek a szekrényhez, ahol a müzlis dobozok sorakoznak. Anyával mindig ezt reggelizzük, annak ellenére is, hogy apa utálja. Ő inkább a pirítós és tojásrántotta hívő, amivel nekem személy szerint nincs gondom, hiszen mindkét ételt imádom, de reggelinek csak is a müzli jöhet szóba. Boldog mosollyal veszek elő egy müzlis dobozt, amit előző nap bontottam meg, majd kiveszek egy tálat a szekrényből, amibe gondosan teszek müzlit, ezt követően egy kis tejet, és már ehetem is. Telefonom feloldva nézek az órára, és boldogan veszem észre, még bőven van időm az első óráig. Így nyugodtan elindítok egy random dalt, és így fogyasztom el a kedvenc reggelim. Már majdnem a felét megettem, mikor a dal abbamarad és csörögni kezd a telefonom. Felhúzott szemöldökkel pillantok a készülékre, hiszen nem szokott engem ilyen korán keresni. Meglepődve nézem a mobilomat, ugyanis legjobb barátnőm keres. Remélem nem történt semmi baj, mert ő ilyenkor még legalább fél órát aludna.

– Van kedved iskolába menni? – rögtön a lényegre tör, még csak nem is köszön.

– Neked is szia Heran, és igen. Nekem veled ellentétben van kedvem – azt már nem említem meg neki, hogy ebben az osztályfőnök is közrejátszik. Nem tehetek arról, hogy szeretek a közelében lenni. Megnyugtató személyisége van.

– Bocsánat, csak anya idegesít. Folyton leszid, mert későn fekszem le aludni, de könyörgöm, nem vagyok már gyerek – fakad ki a lány, mire én kuncogni kezdek. Szereti a szüleit, sőt, imádja őket, csak az van ellene, mikor ennyire féltik, és mindenről be kell számolnia. Megértem Heran-t is, viszont a szüleit is. Biztosan nehéz lehet elfogadni, hogy a gyerek, akit felneveltek, már önálló, és igen kevés segítség kell a szülők részéről.

– Örülj, míg anyukád ennyire figyel rád. Egyébként meg igaza van. Ki kell pihenned magad, Heran – felállok a székről, majd a mosogató felé sétálok, hogy aztán egy egyszerű mozdulattal beletegyem, a zöld gombot megnyomva pedig végzi is a dolgát.

➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Sietősen tartok az osztályteremhez. Csakis én lehetek ekkora idióta, annak ellenére, hogy korán keltem, máris elkések az első matek óráról. Heran mesélt a tanárról, hogy az osztályfőnökhöz hasonlóan, ő is nagyon megértő, ám így is eléggé szégyelltem magam. Egy nagy levegőt véve kopogok a terem ajtaján, a válaszra várva, amit pár másodperccel később érkezik is.

– Elnézést a késésért – hajolok meg bocsánatot kérve. Az osztályban pár diák kuncogni kezd, vannak kik összesúgnak, hogy milyen neveletlen vagyok, amiért az óra felénél jöttem be. Természetesen nem foglalkozom velük, hiszen nem az én hibám, hogy lerobbant a kocsi, és emiatt gyalog kellett jönnöm.

– Te lennél Soyi? – érdeklődik kedvesen, mire apró bólintok. – Kim Namjoon vagyok, a matek tanár. Majd legyen szíves valaki, és adja oda Soyi-nak a jegyzeteket. Helyet foglalhatsz – ismét felém fordul egy apró mosoly kíséretében. Nem hazudott Heran, mikor mondta, hogy jól néz ki a tanár. Haja teljesen oldalt van fésülve, fekete öltönynadrágban van, illetve krémszínű ingben, és mind ezt tetőzi a fekete kerettel rendelkező szemüveg. Ha tudtam volna, hogy ilyen helyes férfiak a tanárok, előbb iratkozom ebbe az iskolába. Szokásos helyem elfoglalva nézek a táblára, reménykedve, hogy valamit megértek belőle. Ám ahogy rápillantok a feladatra, felsóhajtok. Talán kicsit hangosabban, mint szerettem volna, ugyanis a többiek felfigyelnek rám. Ha nem ezerszer, akkor egyszer se oldottam meg ilyen egyenleteket. Ha lehetséges lenne, szinte még álmomban is lazán megoldanám őket.

– Talán valami baj van? – fordul felém a tanár, mire nagyot nyelek.

– Folytassuk tanár úr, mert én már nagyon mennék mosdóba – vonja magára a figyelmet Yoongi, ezzel is kis időt adva, hogy gondolkodjak a válaszon.

– Akkor menj, de előbb tedd az asztalra, ami a zsebedben van – mutat az említett bútorra. A fiú erre csak szemforgatva válaszol, majd tovább másolja ami a táblán van. – Nem érted a feladatott Soyi? – pedig már reménykedtem, hogy elfelejtett.

– Rengeteg ilyen egyenletet oldottam már meg – sóhajtok egy aprót azokra az időkre gondolva. Nem voltam én rossz soha matekból, meg úgy alapjáraton semmiből, csak rühellem ezt a tantárgyat.

– Igazán? Akkor megtennéd, hogy befejezed? – nyújtja felém a filcet, amit elfogadok, hiszen mi mást tehetnék.

– Ha megpróbáljuk a nullával elosztani, akkor azt kapnánk, hogy x egyenlő mínusz tíz osztva nullával – ahogy mondom úgy jegyzetelem a táblára, hogy a többiek jobban értsék – Viszont a nullával való osztás nem értelmezett, ezért nem is fogjuk osztani mivel az egyenletnek nincs megoldása – mondatom befejeztével, adom vissza a filcet, majd indulok is vissza a helyemre.

– Milyen kis okos vagy – morogja az egyik fiú, kinek még nem jegyeztem meg a nevét, de irtó édes nyuszi mosolya van.