➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Egy utolsó pillantást vetek a szerkényre, vagyis inkább az órarendre. Bár már kívülről tudom, mégis mindennap ellenőrzöm. Biztos, ami biztos alapon. Legnagyobb bánatomra ma nincs irodalom óra, de még biológia se, szóval az esély, hogy beszéljek az osztályfőnökkel, szinte egyenlő a nullával. Viszont holnap dupla irodalom, plusz biológia, szóval túl kell élni ezt a napot, és újult erővel jönni iskolába. Igyekezve megyek fel a lépcsőn, ugyanis nem szeretnék késni a matek óráról, elég volt egyszer, talán még sok is volt. A tanár felhívta a szüleim, mivel benn kellett maradnom, aminek apa nagyon nem örült. Természetesen elnézést kért a tanártól, hogy ilyen neveletlen lánya van, és biztosította arról, többet nem fordul elő. Nem volt honnét tudja Namjoon, hogy ezzel ártott nekem, ezért nem is haragszom rá. Egy hét szobafogságot kaptam, és még a mobilom is elvette. Persze nem tartottam be, és akkor szöktem el Heran-nal sétáltatni a cicust. Tudom, bután hangzik, de a közelben van egy kis park, ahol furcsa mód nem sétáltatnak kutyákat, ezért gondoltam, néha jó odavinni Bae-t. Eleinte nagyon félt az új környezettől, de mára már szinte kérőzik, hogy vigyem sétálni. Elhaladva a hatalmas ablak mellett, észreveszem, ahogy Mr. Kim az egyik diákkal beszél. Csodálom, amilyen odaadással végzi munkáját. Nem veszi félvállról a jövőnket, úgy mint a tanárok többsége. Miért álmodtam vele? Talán ez a sorsunk, hogy találkozzunk? De hiszen ő a tanárom, nem volna szabad ilyesfajta érzelmeket táplálnom iránta, ám mégis ezt történik. Boldog mosollyal ajkaimon lépek közelebb a hatalmas ablakhoz, kezem az üvegfelületre helyezve.

– Soyi? – a nevem hallatán gyorsan elveszem a kezem az ablakról, abban reménykedve, hogy nem vette észre. Elég kínos lenne, ha rájönne Heran az igazságra.

– Minden rendben? Percek óta ott állsz – bök a lábamra. Percek óta? Jézusom, ennyire még nem égtem be ellőtte. Ennyire elvonta volna a figyelmem Taehyung?

– Minden rendben, csak kicsit elbambultam – nevetek fel kínosan, el lépve az ablaktól. Válaszként bólint, majd a hátam mögé néz, gondolom kíváncsi, mit nézhettem olyan sokáig. Gondolatban imádkozom, hogy nehogy észrevegye a tanárt, mert akkor nekem végem.

– Yoongi-t nézted? – kérdezi hatalmas szemekkel, talán kicsit túl hangosan, mert páran felénk fordulnak.

– Tessék? – abba az irányba nézek ahova a barátnőm mutat, és valóban, a fiú áll ott egymagában. Dehát még az előbb Taehyung volt ott.

– Nem dehogy. Miért nézném őt? – nevetek fel kínosan elfordítva a fejem, ugyanis Yoongi épp most nézett erre.

– Mert mondjuk csak ő van ott? – vállvonogatva válaszol, majd lehajtja fejét. Közelebb lépek hozzá, mert ennyire furcsán még nem viselkedett. Vagyis az utóbbi időben elég gyakran, mikor az említett fiú kerül szóba. Csak nem?

– Na ne. Neked tetszik Yoongi? – vigyorodok el magabiztosan, mire ijedten tapasztja be szám a kezével.

– Hallgass Soyi, ezt nem tudhatja meg senki – suttogja akárcsak egy titkot.

– Egyébként meg nem. Nekem aztán nem tetszik – pironkodva hazudtolja meg saját magát. – Menjünk órára – siet a terembe, mire nevetve követem. Nem hiszem el ezt a lányt. Ki kell faggatnom, mégis mióta kedveli a morcos fiút. Bár az utóbbi időben észrevettem, hogy talán egy nagyon kicsit Yoongi máshogy viszonyul a barátnőmhöz, mint a többi lányhoz. Mind közül egyedül csak engem bosszant a buta beszólásaival, ami egyáltalán nem menő, mégis sokan ezt gondolják. Eddig azt hittem azért mert kedvel és így akarja tudtomra adni, de akkor ott a tény, hogy a barátnőmmel meg nagyon is rendes, miközben a többieket örömlányoknak nevezi. De már minden világos. Velem azért ilyen bunkó, mert Heran közelébe akar férkőzni. Meg kell mondjam, elég furcsa módszert talált erre. Boldogan sétálok a terem felé, mert megoldottam ezt a bonyodalmat, és már fordulnék is be, mikor is észreveszek egy alakot. A sarokban ül, a padlón, felhúzott térdekkel, amin a karját pihentetve elrejti a fejét. Olyan magányosnak látszik, viszont órára kell mennem. Telefonom elővéve nézem meg, mennyi az idő. Még van tíz percem, addig csak sikerül megtudnom, mi a gond. Nagyot sóhajtva indulok meg - a minden bizonnyal - fiúhoz. Fene enné meg a jó szívem.

– Khm – torkom megköszörülve próbálom felhívni a figyelmét, ám nem sikerül. – Leülhetek? – mutatok a mellette lévő helyre, bár tudom, hogy úgyse látja.

– Nem bánom – motyogja alig hallhatóan, így letéve táskám helyezem magam kényelembe, már amennyire ez lehetséges egy hideg padlón. – Miért vagy ennyire bús, Jungkook? – válasz helyet csak horkant egyet – Bocsánat, elég buta kérdés volt – motyogom elszégyellve magam. Segíteni szeretnék- bár magam se tudom miért-, erre még inkább elszomorítom.

– Valóban – ért egyet velem, továbbra is elbújtatva fejét. Biztosan nem szeretné, hogy így lássa valaki.

– Szeretnél róla beszélni? – húzom fel a lábam, és hozzá hasonlóan állam a térdemre helyezem.

– Arról, hogy életem szerelme fűvel-fával kefélgetett és még arra se méltatott, hogy normálisan szakítson? Kösz nem, inkább passzolnám – szipogja, mitől pocsékul érzem magam. Nem lett volna szabad rákérdeznem, de ki kell adja magából fájdalmat, különben soha nem lesz jobb. – Velem nem volt hajlandó lefeküdni. Tudod milyen megalázó ez? – emeli rám könnyes tekintetét. Felkuncogok mire ő dühösen néz rám. – Én itt kiöntöm a szívem, te meg kinevetsz?

– Nem, dehogy. Nem rajtad nevettem, hanem egy vicces emléken. De tudod, nem szabad a múltban élned. Tudom, hogy összetörtél és fáj, de mutasd meg neki, mennyire talpraesett férfi vagy. Tudnia kell, mit veszített – veregetem hátba, mire meglepődve pillant rám. Őszintén, én is meglepődtem magamon. Nem hittem volna, hogy ennyire jó tanácsot adok majd neki.

– Igazad van. Férfi vagyok, nem egy kisfiú – kapja fel a fejét egy apró mosollyal – Meglátod Damin, milyen csodás férfit veszítettél el – áll fel táskáját a vállára dobva, majd várakozóan pillant le rám. – Elmeséled, min nevettél?

– Útközben elmesélem – indulunk el a terem felé.