Jimin szemszöge

Busan reggel gyönyörű, amikor a horizont felett kikukucskál a Nap. Körülötte az égbolt lágy halvány színekben pompázik, ami nekem nagyon tetszik. Imádok a szabadban lenni, olvasni egy hatalmas fa alatt, miközben a szellő fürtjeimmel játszik. Szabadnak érzem magam. A gyönyörű táj látványa mindig egy másik univerzumba repit. A legnagyobb baj az, hogy most már soha többé nem láthatom a tájat a színeket az arcokat, mivel minden elsötétült körülöttem.

Csodálatos életem volt. Voltak barátaim, de már nem érdekelnek. Anyukámnak a mosolyát sem láthatom már, mert megvakultam! Igaz még csak egy hete történt a baleset és jelenleg egy kórházban fekszem. Mivel én nem fogom bírni itt a sok szép élénk emlékemmel, ezért rávettem anyut, hogy elköltözünk egy nagyobb városba, ahol új nyomorult élet után kutatok.

A baleset napja

- Jimin kelj fel, mert elkésel a suliból!- lépdelt be a szobámba anyukám és kezdte el lerángatni a takarót.

- Jólvan már is, csak még 5 percet adj.- hangom könyörgöre sikerült, amin anyu csak elmosolyodott.

- Nem, nem, mert elfogunk késni. Tudod te mennyi az idő? Na gyorsan kelj fel!- hadarta el, ő pedig kiment a szobából. Szép lassan keltem ki az ágyamból, mivel mindennek meg kell adni a módját. Elvégeztem a napi rutinom és már vártam is anyát a nappaiban, hogy végre indulhassunk.

A suliban kitűnő az átlagom, amiért meg is dolgoztam. Volt, hogy éjjel is tanultam és erre büszke is vagyok. Rengeteg barátom van, mondhatni, hogy elég népszerű vagyok. Lányok meglátnak és sikoltozni kezdenek, ami már egy idő után idegesítő, mert engem egyik sem érdekel, mivel meleg vagyok! 2 éve jöttem rá amikor egy másik meleg srác lekapott egy bulin és nagyon tetszett.

Most jelenleg Busan egyik legjobb középiskolájában tanulok. Egy nap festő szeretnék lenni, mivel oda vagyok a természetért és a színekért is. A kedvenc színem a vörös, mivel a rózsa is vörös a rózsa pedig a kedvenc virágom.

-Fiam kész vagy már?- kiabált ki anyu a konyhából.

- Igen itt várlak a nappaliban!- kiabáltam neki vissza. - Induljunk már, mert elfogunk késni.- magamra kaptam a cipőm és már léptem is ki a meleg levegővel elárasztott természetbe. Anya is követett, majd maga után bezárta az ajtót és szálltunk is be az autóba. A kocsinak a motor hangja halk volt, így nem zavarta a fülem. A mellettünk elsuhanó házakban halvány lámpa fény kandikált ki, ami minden reggel ugyan olyan. Mi Busan külvárosában lakunk a sulim és anya munkahelye pedig a belvárosban, ami szívás, mert mindig kocsival kell menni.
Beértünk a belvárosba. A forgalom hatalmas, mint mindig. Emberek százai szelik az utcákat reggel. Megálltunk egy piros lámpanál. Ez a piros nem volt olyan szép, mint a nyilladozó rózsák a kertben. A járókelők átkeltek mi pedig elindultunk, de itt történt a baj.
A duda szó sokasága hallatszódott mindenhonnan. A kocsink háromszor megpördült. Egy teherautó jött nekünk. A légzsák neki csapodott az arcomnak és bordáimnak. Anya is eszméletét vesztette. Emberek gyűltek körénk, majd a sziréna hangjára lettem figyelmes. A fejembe belenyilalt a fájdalom, ezért oda nyúltam. A fejem vérzett és a látásom is kezdett homályosodni, majd elsötétűlt minden.