-Nam! Figyelj ide! -mondta neki aggódva az anyukája. Nam értetlenül nézett először anyukája felé, majd apukájára.

-Mi folyik itt? -kérdezte meg tőlük.

-Most nincsen arra időnk, hogy az egész elmagyarázzuk. Sajnos bekövetkezett a legrosszabb, amitől oly annyira féltünk. -közölte vele az apukája. Nam rábólintott.

-Nam. -kezdte el lágyan mondani az anyukája. -Emlékszel arra az alagútra, amit tegnap találtatok Jungkookkal? -kérdezte meg reménykedve.

-Persze. -válaszolta neki Nam. Annak jól, hogy eddig csak egyszer volt ott, élesen emlékezett az odavezető útra.

-Jól van. -mondta inkább magának az apukája. -Nam, menj el oda! Ne állj meg, addig, míg meg nem találod a tavat. Könnyű megtalálni. Minden út oda vezet, csak maradj rajta. Amikor odaértél tudni fogod, hogy mit kell tenned. Pontosan mi sem tudom, hogy most mi vár rád, de az biztos, hogy a mostani szörnyűség forrása ott van. -beszélt Namhoz. Nam csak bólintott rá egyet. Nem kérdezett, ezért már előtte világosan megmondták, hogy ne tegyen fel semmilyen kérdést.

-Még valami, pontosan elmész. -szólalt meg az anyukája. -Bármi történjék ne néz hátra, hanem siess oda. Velünk, és a faluval ne törődjél!

-Úgy lesz. -mondta sietve Nam, aki már a cipőjét és kabátját húzta fel magára.

Nam szülei büszkén nézték fiúkat. Fiúk mindig is szófogadó volt, és bármit kértek tőle, kérdés nékül tette. Természetesen a végén mindig feltette az akkor fel nem tett kérdéseit. És ez most sem volt másként. A fiúk után becsukódott az ajtó, és félve néztek egymás szemébe.

-Régen neked köszönhetjük, hogy életben vagyunk. Bár akkor nem kértél tőlünk semmit. Most mégis eljött az idő, mikor neked fogunk segíteni. -mondta semmiben Nam anyukája. A férje nem szólt semmit. Ide már nem a szavak kellenek, ahhoz, hogy ezt a helyzetet megértsék.

Nam szófogadóan futott a hegyek felé. Nem nézett hátra, ahogyan a szülei mondták neki. Pedig nagyon erős késztetés futott át rajta, hogy miért néz vissza, a házuk felé. De ezt legyűrve futott előbbrébb, amilyen gyorsan csak tudott. Az évek alatt már megedződött, ezért nem jelentett neki annyira nagy kihívást a hegyen való felfelé futás.

Nam minden akadályt kikerülve, rutinosan mozgott a talajon, mintha már évek óta itt futna. Pedig csak tegnap volt az a nap, mikor először járt itt.

Az alagút szájához elérve megállt egy pillanatig. Hevesen vette a levegőt, piros arccal nézett előre, az alagút bejáratához. Miután egy kicsikét kifújta magát nekiindult az alagútnak. Most nem törődött az ábrákkal, hanem sietős léptekkel ment végig rajta. Múltok többször keresztül tápláltak fel, de egy másik kijáratát nem találtak. Most furcsa módon hamar meglett a kijárat. A nagy sötétségben megváltásként jött a fény. Namt ez feltüzelte, gyorsabb és nagyobb léptekkel ment felé. Amint kiért gyönyörű látvány tárult maga elé. Aranysárga fű, rózsaszín fák. De volt valami furcsa a levegőben. Amint ideért olyan érzés fogta el, mintha az egész erdő együtt sírna, gyászolna. Namnak eszébe jutottak a szülei szavai, ezért elindult egy irányba. Nem törődött semmivel, csak egynesen, céltudatosan ment. Egészen addig nem is sejtette, hogy milyen szörnyűséges látvány fogja őt fogadni.

Eközben Nam szülei remegve ültek a kanapéjukon. Tudták, hogy el fog értük jönni Creval Jacob. Régen egy teljes és egy másik fél falu pusztulásáért ő a felelős. Mindenkinek az Alakváltók Hercegét mondták, de akik tudnak erről a bizonyos napról, egyikük sem okolja a Herceget. A Herceg nem tehetett semmiről. Elsőnek ez a Creval Jacob intézte el őt, szétszakítva a tesztet és a lelkét másól. Ezután felvette a Herceg alakját, és így vitte végbe a mérhetetlen nagy pusztítást. Hogy mindezt miért tette? Ez nagyon nagyon kérdés volt mindenki számára. Senki sem tudja az okát. Többen is a féltékenységre vagy a korlátlan hatalom miatti irigységre tippelnek. De mindig csak találgatni tudnak. Egyedül, aki tudja erre a választ, nem más: Creval Jacob.

Az eddigi nyugodt vidéket felváltotta újra a viharos erők. Mindig ez jelezte Jacob erejének felhasználását. A mostani növényekkel pontosan ugyan az történt, mint a völgybéliekkel, csak annyi különbséggel, hogy nem tudták magukat megvédeni a szörnyű vihar ellen.

Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó. Nam szülei felkeltek a helyükről, és készen álltak a találkozásra Creval Jacobbal.

Jacob nyugodtan beállított egy Herceg kinézetével. Rideg mosolyogva terült az arcán, mikor meglátta a házaspárt. Nem szólt egy szót sem, ahogyan az előtte álló két ember sem. Jacob gyorsan végezni akart velük. Jelenleg ők azok, akik meg tudják állítani, jobban bevégezhetik a nagyszerű csodálatos terveket. Felemelte jobb karját és néma szájmozgást helyett egy varázslatot küldött feléjük. Nam szülei egyszerre védekeztek, ezért a varázslat hamar visszapattant, és egyenesen feladónak ment. Jacob idegesen térítette ki a halálos varázslatát.

De egy szempillantás alatt jött a következő kettő halálos ítélet. Nam szülei egy-egy ítéletet küldtek a betolakodó ellen. Az ítélet volt a legerősebb fegyverük. Ezt csak kivételesek tudták elsajátítani. Az ítélet lényege, hogyha eltalál nyomban meghalsz. Ez a része ugyan az volt a varázslatokkal, csak a varázslatokkal ellentétben nem kellett semmit sem mondani, kevesebb energiával emésztett fel, hosszabb ideig tartani, és addig üldözni a célmm-ot, a közönségnek a célját. A megsemmisítése sem olyan egyszerű, mint aminekit. A kiküldött ítéletnél jóval nagyobb erővel kell legyőzni. Jelen állások szerint Jacob még nem található ekkora erővel, hogy egyszerre két ilyen ítéletet megsemmisítsen.

Jacob jól erősítette a maga köré húzott védőpajzsot, hogy elindult a házaspár felé. Az egyik legerősebb rontását küldte feléjük. Majd utána jött a többi, amit csak bírt létrehozni. Nam szülei sem álltak ott tétlenül. Az apuka maga mögé húzta feleségét, hogy a jövő rontásait és a varázslatokat védte ki. Eközben felesége még több ítélettel bombázta meg Jacobot. Egyre erősebbek lettek az első ítéleteknél.

Jacob sem fogta vissza az erejét. Minden erejét beleadva futott a házaspár felé. A ház már romokban állt, és csak pár tartóoszlop tartotta egybe a házat. Jacob a vihar erejével egyesülve a legerősebb támadását irányította Nam szülei ellen. Ezt a támadást nehezen lehet blokkolni, és aki talán meg is tudná semmisíteni, az a Herceg. De ő már nincsen itt. Nam apukája ellökte magától feleségét, és a lehető legtávolabb repítette el. Felesége könnyes szemekkel nézte végig, ahogyan férjét eltalálja a halálos csapást. Holtan esett össze, le a koszos földre.

Nam anyukája dühében és elkeredettében kiadta a legerősebb ítéletet, ami valaha létezett. Ez ellen még Creval Jacob sem tud védekezni. Az eddigi kiadott ítéletek és a most kiadott utolsó ítélet egyszerre megtalálták el Creval Jacobot. Jacob a találatot alatt, megkövülten egyhelyben állt. Nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne, csak szótlanul állt. Majd a következő pillanatban az erős szél végig járta a házat. Jacob merev teste lassan oszlani kezdett. Nem maradt belőle semmi más, mint apró kis porszemecskék, amit az erős szél el is vitt.

Nam anyukája könnyes szemekkel nézte végig, majd férjéhez szaladt, könnyen hangosan zokogni nem kezdett. Jacob olyan varázslatot küldött feléje, ami a lelkét elpusztította. Még esélye sincsen, hogy volt férjét visszahozza az életbe. Remegő kezekkel vette fel férje testét. Ott kölcsön adott egy poros földön ülve férje holttestét szorongatva hangos sírásba nem kezdett.

A vihar elállt. A természet újra megnyugodott, és együtt nagyot sóhajtva engedték ki a feszültségüket. Már tudják, hogy a veszély örökre múlt. Szörnyű áldozatokkal járt, de a következő generáció nyugodtan élheti az életét.

A vihar megszűnése után Nam anyukája még mindig hangosan zokog. Egyre hangosabban és lélekszakítóan sír.