Röviddel hajnal beköszöntötte előtt Nam elhagyta a házat. Lassan sétált haza, mely a falu túloldalán található.

Elméjében többféle gondolatok keringtek. Még mindig aggodalommal tölti el, ha arra a völgyre gondol. Tudja, hogy ha rá akarna jönni az igazságra, akkor ott kell keresni a választ. De fél oda lemenni. Még mindig élesen él az elméjében a régi történések. Azt a napot sosem szigorúan elfelejteni, hiába jelent.

De az is benne van, hogy Jungkook is titkol előle valamit. Bár azt nem tudja, de mikor elmesélte neki, hogy mi mindent látott ott, nem nézte butának. Gondolataiba merült el, és akkor úgy tűnt, hogy ő is tapasztalta már, vagy hallott róla.

Ekkor felötlött benne, hogy nem vértelenül történt az, ami. Valami az egész hellyel nem stimmel, és ez rá, és arra a szerencsétlen családra van hatással van. De az itt töltött éve során a helyiek sosem panaszkodtak ez ügyben. Az is előfordulhat, hogy maga a hely, az összes lakosaival együtt elrejt valamit, és az idegeneket kiűzi. Ha ez így lenne mindenképpen beszélnie kell a szüleivel. Ha ez az elmélete helyes lenne, akkor nem ő tapasztalt ilyeneket, hanem ők is; és akkor már többre mennének, hogy felfedjék a hegyek titkát.

Nam fél hét körül ért haza. A konyhából fény szökött ki, és halkan lehet hallani, hogy a szülei beszélgetnek. Osonva lépdelt a konyha bejáratához, és próbálta a szüleit kihallgatni. De szerencsétlenségére nem valami érdekes témáról beszélnek, ezért már bátrabban ment be hozzáuk.

-Jó reggelt! -köszönt nekik.

-Mondja csak fiatalúr, hol volt az este? -támadta le egyből anyukája. Igaza van, hazaszólhatott volna, de olyan dolgok értékét, hogy el is felejtett szólni.

-Az egyik barátomnál, Jungkooknál aludtam. Nem olyan rég költöztek ide, így tegnap elvittem az egyik közeli hegyre.

-Melyik hegyre vitted el? -kérdezte tőle Nam apukája, hasonló a félelem és az ijedtség látszott az arcán. Nam erre a reakcióra nagyon meglepődött. Úgy látszik, hogy a szülei sokkal több mindenről tudnak, mint amit elmondanak neki.

-Arra a hegyre. -válaszolta nekik. Annak a hegynek még nevet sem mertek adni. Az asztalnál ülök arcán a félelem tükrözött vissza.

-Mondjátok! Mi rejtőzik annál a hegynél túl? -kérdezte követelőzően Nam.

-Ez nem rád vonatkozik! -emelte meg a hangját az apukája.

-Szerintem már igenis rám is tartozik! Én mindent elmondtam, hogy milyen furcsaságok vannak itt, ti meg erre egy szót sem szóltok?! Ne higgyétek azt, hogy az apró kis jelekből nem észlelek semmit! Sőt mi több, összefüggenek egymással.

-Milyen jelekről beszélsz? -kérdezte félve az anyukája. Nam visszavett az indulatiból, és a kezdő mesélni a tegnapi dolgokat.

-Hívd ide Jungkookot. Elmondjuk nektek mindazt amit tudunk. -mondta végül a családfő a beszámoló után. Nam örömmel ment a szobájába és bányászta elő a telefonját, hogy szólni tudjon neki.

Eközben a két szülő aggodalommal néztek egymásra. Már tudják, hogy nem titkolják el a fia előtt, és a dologban már érzik Jungkook is. Most nagyobb terhet tesznek rá a fiatalokra, mint ami eddig érte őket.

Még ezen a napon Andor hazatelefonált a kórházból, hogy beszámoljon Kooknak a fejleményekről. Elvira lassan javult, már a kritikus állapoton túl van. De az orvosok még mindig nem merték kijelenteni, hogy biztosan túl van az életveszélyes állapoton.

Tíz perccel később megint csörgött a telefon, de most egy ismeretlen számot mutatott a képernyő. Ennek ellenére Jungkook felvette a telefont, ahol avonal túloldalán Nam volt. Délre megbeszéltek egy találkozott, és Nam örömmel közölte vele, hogy talán most több mindent megtudnak.

A telefonbeszélgetés után Jungkook visszament a szobájába, ahol az ágyán egy fekete is kupacot vett észre. Akárhogy próbálta meg a macskája tudtára adni, hogy az ágyra nem mehet fel, ő makacsul mindig felugrott oda. Éjjel is hozzá bújva, dorombolva szokott aludni. Nappal, mikor ő sincsen a szobájában, hűségesen követi, mintha egy kutya lenne. Nagy sárga szemeivel Jungkookot szokta kémlelni, és olykor úgy néz rá, mintha értené mit mond neki. Jungkookot ekkor mindig kirázta a hideg, mikor a macskájára rájön az öt perc.