Jungkook szemszöge. 


Ahogy meghallottam a számomra legértékesebb hangot, a mellkasomban ezer és egy pillangó rebbent fel, és akart egyszerre kitörni mellkasomból. Egyúttal a testem remegésbe kezdett a szeretett kedves láttán. A szívem zakatolt mint egy expressz vonat amikor teljes sebességre kapcsolt. Szemeim könnybe lábadtak így homályosan láttam az előttem álló szerelmemet, de az illata őt is elárulta. Szeret de egyben fél is. Tisztán érzem ahogy közelebb megyek hozzá egyre jobban érzem! Fél… de miért? Ki bánthatta a szerelmemet? Ahogy megtettem azt a pár lépést és végre elé értem. Térdre rogytam a fájdalomtól amit az utóbbi másfél évben ért és kaptam szüntelen. A hiánya miatt és a gyerekem létezése teljesen összeroppantott. De most, hogy itt áll előttem én csak a lábait tudom simogatni kínomban. Nem kell nekem több csak annyi, hogy legalább tudom jól van, és nem magatehetettlenül fekszik egy ágyban. A létezésem új formát ölt, mert tudom semmi baj sincs és van miért tovább küzdenem. Miatta, miattunk a kis családunkért…
-Sajn..sajnálom-ejtem ki ezt az egy szót, könnyeimmel küszködve. Itt a nagy Jeon Jungkook, a nagy alfa akit megtört és megsemmisített egy omega a szerelmével most a lábai előtt hever. Feltárva ezzel lelkemet, a legmélyebb fájdalmamat. Hirtelen két meleg kezet érzek meg arcom két oldalán, majd felemeli. Igy engedi, hogy könnyes tekintetemet az ő tengerkék iriszeibe mélyesszem és elveszek benne. 
-Jungkook! Nem a te hibád.-sírja el ő is a mondatot, és magához húz így jobban érezhetem mámorító illatát ami nekem olyan mint az ambrozi. Óvatosan simogatja hátamat, ezzel nyugtatva engem ami valljuk be sikerül is. 
-Hiányoztál édes kicsi szerelmem!-suttogom magunk közé. Ekkor a teste ami körülölel rázkodni kezd és meghallom szipogo kis hangját. Sír..miattam sír! Lassan eltávolodunk egymástól majd ismét gyönyörű kékjeit bámulom. Hüvejkújjammal letörlöm könnyeit,az arcáról, ami úgy hullik alá mint a kristálytiszta vizesés. Ahogy letörlöm ujjabak keletkeznek amit kis piros arcáról lecsókolok finoman. Majd cseresznye piros ajkait kezdem nézni, ami remeg a meghatótságtól. 
-Szabad? - kérdésem halk de érthető. Nem csinál semmit csak engem néz kristály csillogású szemeivel amibe minden benne van. Lágyan ajkaira hajolok és finom csókba hívom pirosló száját. Amit elfogad bennem egy atombomba robban annyira jól esik. Végre újra érzem a mézédes ajkait, érezhetem azt a bódító aromáját, láthatom gyönyörű arcát, érezhetem törékeny apró testét. Ez mind eltörpül a majd két éves szenvedésem mellet. Amit átéltem nem kívánom senkinek. Mindennap azért imádkoztam, hogy újra itt legyen, a karomban érezzem gyenge törékeny testét, és elhalmozhassam a szeretetemmel, a szerelmemmel. Csókunkat megszakítva lágyan ölelem ismét magamhoz, érezni akarom őt minden porcikáját. Hirtelen a semmiből Emma hangját hallom meg. 
-Mami? - ezt az egy szót ejti ki, majd zokogva rohan felé. 
-Jia..istenem kicsikém!- rohan felé szerelmem. Nekem a boldogságtól túlcsordul a szívem, és amikor az ölébe kapja Emmát újra térdre rogy és úgy zokogtak egyszerre. Annyira megható ez a jelenet, hogy nekem is megtelik boldogsággal újra és újra a szívem.