Nem mondhatni, hogy Bianca jobban festett a gyógyszerektől. Igyekeztem valamelyest enyhíteni kellemetlenségét, simogattam, puszilgattam, ölelgettem, szeretgettem. Éjszakánként többször is felriadtam durva köhögő rohamaira. Olyankor mindig itattam vele langyos teát és a biztonság kedvéért, megmértem a lázát is. Egy hét telt el és kezdtem baromira aggódni, valamint azon agyalni, beviszem a kórházba. Pocsék érzés volt ennyire gyengének és kiszolgáltatottnak látni az egyébként energikus, életvidám lányt. Mindezek ellenére kegyetlenül kívántam és utolsó patkánynak tituláltam személyemet emiatt. A legrosszabb helyzetben mégis akkor voltam, amikor egyik reggel hozzám dörgölte formás fenekét. Felszisszentem a jóleső érzetre, ami abban a pillanatban sokkal inkább hatott kínzásnak. Elmerengtem azon, mennyire tudok csendben kislisszolni és szégyenszemre kiverni magamnak a budiban. Más opciót választva, hátamra fordultam. Ez meg azért nem volt jó, mert szerettem Biancát ölelgetni. Vissza, majd karommal megint körül fontam karcsú derekát, arcomat pedig nyakába temettem, belélegezve bőre finom illatát. Általános esetben a reggeli merevedés élvezetes dolog, de ez nagyon nem volt az. Eskü, bőgni tudtam volna a nyomorult helyzettől. Bia felemelte kezét, tenyerével cirógatva nyakam és orcám, mire felmordultam.
- Popsika, ha szexelni akarsz, mond azt. Ne kínlódtass már tovább. Használjunk kódnyelvet, „Jimin keféld szét az agyam!” és ebből tudni fogom, hogy kommen sie bitte van.
- A kódnyelvnek az a lényege, hogy rajtad kívül más nem érti – oktatott ki szexis, karcos hangján.
- Akkor... mosás! – kiáltottam fellelkesülve – „Jimin mossunk!”.
- És ha nem szeretnék mosni? – húzta az agyam.
- Mosok kézzel – vontam vállat. 
- Ezt azonnal vond vissza! – sziszegte belecsípve az oldalamba.
- Áh, te haldokolsz! Beteg vagy! A betegek nem mennek át pszichopatába! – visítottam fájdalmamban.
- Megalázó rám nézve, ha a kézi mosást választod helyettem – közölte duzzogva.
- És most bosszúból megerőszakolsz!
- Nem – nevetett fejét ingatva.
- Miért nem? – grimaszoltam – Figyelj, már levettél a lábamról. Innentől nem kell sok, hogy erőszakkal közösülj velem – vonogattam szemöldökömet.
- Menj készülődni – puszilta meg arcomat.
- Mondom, benne vagyok! Játszhatunk Fernandez ötven árnyalatát is. Egy gyors menet? Megmérem a lázadat a speckó hőmérőmmel – alkudoztam.
Bia annyira nevetett, hátára gördülve küszködött levegőért, nekem meg ennyi elég is volt, hogy felbátorodjak és fölé mászva, elhelyezkedjek formás combjai közt. Gondoltam, véletlenül tervezetten behatolok az ellenséges területre, felderíteni a helyet. Nyakát csókokkal hintettem be, minek hatására kuncogása átváltott kéjes sóhajtozásba. Csípőmet ringatva szüntelenül ingereltem mindkettőnket. Tekintettel kellett volna lennem az állapotára, valahogy mégsem ment. Bűntudatom enyhítve minden mozdulatom lassú volt, figyelmes és törődő. Mire észbe kaptam, már ruha sem volt rajtunk, mert valamerre a szőnyeget díszítette és komolyan mondom, imádtam a Biancával lefolytatott, reggeli merevedéssel kezdődő reggeleket.

*&*&*&*

      Csípőmmel a konyhapultnak dőlve viszonoztam kedvesem szenvedélyes csókját, kiélvezve azt a kevéske időt még munkába indulás előtt. Mindkét tenyeremmel formás fenekét markoltam, tovább forrósítva az egyébként is fülledt hangulatot. Feltűnt, hogy betegsége alatt fogyott, ami rohadtul nem tetszett. Imádtam az idomait, amik így kezdtek eltünedezni. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy megkockáztatok egy húsz perces késést és visszacipelem a hálóba, hagy ronthassam meg még egyszer, de mobilom csörgése véget vetett a fantáziálgatásnak. Látványos szenvedések közepette elszakadtam puha ajkaitól, melyek felduzzadtak a heves csókháborútól, ezáltal hívogatóbbnak tűntek, mint előtte. Előhalásztam farzsebemből a készélükét és fogadtam Raul hívását.
- Jó reggelt Főnök! – köszöntem vidáman.
- Helló Jimin, ne haragudj, hogy munkaidőn kívül zargatlak, de adódott egy kis gikszer – sóhajtott.
- Hallgatlak – mondtam lelkesen, közben puszit adva Bia fejére, aki megadóan bújt mellkasomhoz.
- Mia váratlanul felmondott. Se szó, se beszéd, küldött tíz perce egy üzenetet, hogy többet nem jön, keressünk valakit a helyére és most szarban vagyunk, mert nincs beugrós pultosunk. Említetted, hogy az unokatesód épp melót keres. Arra gondoltam, esetleg átvehetné Mia helyét – magyarázta.
- Ezzel az a probléma, hogy Jungkook baromira nem tud pultozni – vallottam be.
- És te? – vetette fel az ötletet.
- Én igen. A szüleim kávézójában sokat melóztam – bólintottam, bár ezt ő nem láthatta.
- Mit szólnál, ha Jungkook beállna mosogatni, te meg pultoznál és felszolgálnál? – variált.
- Nekem teljesen megfelel – vontam vállat beleegyezve.
- Ti vagytok a megmentőim – hálálkodott – Ma akár be is tudna jönni?
- Persze. Mindjárt kirúgdalom a budiról és fél órán belül ott vagyunk – nyugtattam.
- Nagyszerű és köszönöm!
- Semmiség Raul. Akkor, hamarosan. Helló – bontottam a vonalat.
A telefont visszasüllyesztettem a zsebembe, majd elhalmoztam Bianca kipirult pofiját milliónyi röpke puszival. Ismét lázas volt, ami aggasztott. Attól féltem, a hajnali „gyors” menet okán lett rosszabbul. Egy nyálas puhapöcsnek tartottam magam, amiért még mindig éreztem a buzis gyomorbogarakat miatta és már-már megszállottan szerelmes voltam belé, de fél pillanattal később rájöttem, ez teljesen természetes. Az a normális, ha szeretem a barátnőmet és nem csak poénból, vagy unalomból vagyok vele.
- Sietek hozzád haza, rendben kis Csontkollekcióm? – fogtam tenyereimbe arcát.
- Addigra főzök valami finom vacsit – mosolygott szelíden.
- Hozok haza. Martin mindig pakol el nekünk kaját – pusziltam meg – És most, kirobbantom ezt a baromarcút a rötyiről.
Kibontakoztam Bia ölelő karjaiból, aztán a fürdőszoba előtt letáborozva dörömbölni kezdtem az ajtón. Jó hangosan, ahogyan azt illik.
- Nyuszipofi vered a brét? Ha továbbra is ennyit hokizol, leszerződtetnek a New York Rangers-hez – kötözködtem.
- Baszódj meg Hyung! – kiabált ki.
- Pisilsz, vagy kakilsz? – folytattam – Csak mert, viszlek magammal dolgozni. Megbeszéltem magammal, hogy futtatlak innentől fogva. Te leszel a legkeresettebb hímkurva egész New Yorkban. Nincs szortírozás, bevállalsz majd mindenkit. Bia már rendeli a netről a Viagrát és az ipari mennyiségű kotonkészletet – meséltem.
- Fúj Hyung! Ez undorító – háborodott fel.
- Dehogyis, csak úgy érzed – legyintettem – Na kész vagy már? Te most tényleg kivered? Erről jut eszembe, szokott járni az étterembe egy fain idős nénike. Majd összehozlak vele. Ő lesz a Sugar Mamid. Tudod, az a típus, akinek nem tudod megsaccolni a korát, mert gecire fitt és hatvantól- százig lehet bármennyi. Mondjuk belőle frankón kinézem, hogy kétszázharminc éves, de tíz éve még a Jeges -tengeren volt uránbányász, de túl unalmasnak találta és ott hagyta a picsába. Hé! Guk, te élsz még?! – csaptam az ajtóra.
És akkor Jungkook drága kinyitotta az ajtót, én pedig nem gyengén sokkot kaptam.
- Mi a jó anyádat műveltél már megint magaddal?! Miért piros a hajad?! – ordítottam.
- Befestettem – közölte vállat vonva, könnyedén.
- Áh! Miattad fognak engem megbaszni, többen is egyszerre – céloztam a szüleire.
- Az jó. Nem?
Elszörnyedve pislogtam rá, míg Bianca a kanapén csücsülve kacagott.
- Ezt... inkább nem akarom tudni. Öltözz, viszlek dolgozni. Mosogatsz – noszogattam.
- Köszi Hyung! Jó fej vagy – veregetett vállon – Anyáék miatt ne aggódj, egyébként is vadásznak rád, ez már úgysem számít. Állom a temetést.
- Jungkook. Távozz a közelemből – szólítottam fel, amin nevetett.