Nem szokásom nyilvános helyeken enyelegni, ám az orvostól az étterembe tartva jóformán végig csókolóztuk a metróutat. Jócskán ebédidő volt már és azt terveztem, beülünk Raulhoz, közben szétkürtölve az örömhírt mindenkinek. Teljesen rápörögtem a témára és kegyetlen hosszúnak véltem még azt a maradék nyolc hónapot, míg a pici megszületik. Az aluljáróban vettem Bianak egy forrócsokit, amit ráerősen kortyolgatott, míg kézenfogva sétáltunk az étterem felé. Nyálasan boldog voltam. Szemem sarkából folyamatosan a lányt lestem, levakarhatatlan mosollyal arcomon. Immáron értettem Raul előző esti mondatát és hálával tartoztam Biancának, amiért apa leszek. Eszembe jutott, milyen hosszú és bonyodalmas utat tettünk meg Biával a megismerkedésünk óta. A legviccesebb, hogy a bachataval kezdődött minden. Ha Julio nem tesz minket párba, talán még ma is az a naiv, arrogáns köcsög Park Jimin lennék, aki Hyerin Lee után koslat, tökre feleslegesen.
- Kérsz? – kínálta fel Bianca édes mosollyal poharát, ártatlanul pislogva.
- Nem Kicsim, idd csak meg – pusziltam homlokára – Nem érzed magad rosszul?
- Ü-üm – ingatta fejét – Kicsit fázok.
- Mindjárt odaérünk – nyugtattam újabb csókot nyomva buksijára.
Pár perces séta után valóban odaértünk az étteremhez. A nagy ablakokon keresztül láttam, milyen sokan vannak. Raul vendéglátója tipikusan az a hely volt, ahol akaratlanul is ott ragadsz, mert annyira kellemes és otthonos, vidám atmoszférája van. Ezen csak dobott a karácsonyi díszítés, a meleg piros égősor, tucatnyi rénszarvas, Télapó figura és a kedves karácsonyfa, mely közös munkánk eredménye volt.
- Jó lett a díszlet – dicsérte Bia belépve a küszöbön. 
- Hola fiatalok! – kurjantotta Raul a pultot megkerülve, hozzánk sietve.
Óvatosan megölelte barátnőmet, majd engem is csontropogtató ölelésben részesített. Raulnak volt egy jellegzetes, apáskodó, gondoskodó stílusa, amit szerettem benne. Fiaként kezelt, én pedig apaként tekintettem rá.
- Üljetek le! Rögtön hozok finom, meleg teát – mosolygott.
A legközelebbi szabad asztalt választva kibújtunk kabátjainkból és Bianca a konyhába vonult, köszönni Jungkooknak. Raullal már többször is találkoztak és mit ne mondjak, főnököm feje virult a büszkeségtől, amikor rájött, hogy a sokat emlegetett barátnőm bizony egy temperamentumos spanyol lány. Több nem kellett a kölcsönös szimpátiához.
- Na? Mesélj már! – telepedett le a férfi velem szemben, izgatott arccal.
- 3 hetes és hat napos. Nyári baba lesz – újságoltam.
- Gratulálok fiam! – borzolta össze hajamat – Fosol még?
- Persze, de most, hogy láttam az ultrahangon, sokkal másképp fogom fel. Inkább, attól tartok, nem leszek jó apa, esetleg rosszul fogom meg és elejtem, túl szigorú leszek, túl aggódom... – soroltam.
- Ne félj, jön minden magától – bíztatott.
- Kösz Raul – veregettem meg vállát.
Bia visszatért, derűs mosollyal szép arcán és mellém ülve hozzám bújt. Buzis bogaraim életre keltek és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg gyorsan.
- Mit kíván a kismama? – vigyorgott Raul – Édeset? Sósat? Savanyút?
- Húst – vágta rá a lány.
- Egy kis quesadilla? Extra sajttal, extra hússal? – emelgette szemöldökét a pasas.
- És kóla – tartotta fel ujját a lány.
- Rögtön hozom Kedves – bólintott Raul, aztán sürgetve a konyhába sprintelt.
- Speedy Gonzalesre emlékeztet ilyenkor – kuncogott Bianca.
- Raul mindig pörög. Egy negyvenes fószerhez képest, túlságosan energikus – ingattam fejem.

*&*&*&*

- Annyit ettem, szét robbanok – nyöszörögte Bianca kilépve a liftből.
Bágyadtan pislogott, amiből gyanítottam, épp beütött nála a kajakóma. Előhalásztam kulcsaimat kabátom zsebéből, mert minél előbb beszerettem volna érni, hogy Bia aludni tudjon.
- Ne bazd meg – lehelte a lány megtorpanva.
Követtem megrökönyödött tekintetét, kiszúrva az ajtónk előtt ácsorgó nagy darab nőt. Nem túlsúlyos volt, sokkal inkább, az a ritka fajta egyed, aki halálra gyúrta magát. Úgy saccoltam, csupán egy karja akkora, mint az én derekam. Arcából ítélve pedig vagy egy ritka ronda transzvesztita lehetett, vagy Arnold  Schwarzenegger női megfelelője.
- Ismered? – böktem állammal a nőre.
- Az anyám – morogta.
Elhűlve pislogtam barátnőm állítólagos anyjára. Egyáltalán nem hasonlítottak és kezdtem kételkedni szavaiban.
- Hát... az normális, ha látni akar téged, nem? – sandítottam rá.
- Anyám kábé annyira normális, mint egy bekábszizott elefánt a sivatag közepén – horkantott.
- Nem... nem jó fej? – nyeltem nagyot.
- Nem – vágta rá – Minden bizonnyal sértegetni fog téged, de csak az első két percben. Aztán, elkezd magáról beszélni és hallgatjuk, mekkora májer – grimaszolt.
- Bíztató – fintorogtam.
Bia ujjait összekulcsolta enyéimmel, erősen kapaszkodva. Tetszett a gondolata annak, én nyújtok neki támaszt. Fogalmam sem volt, milyen lehet az anyukája, mert sosem mesélt róla. Julio meglepően rendes volt és sulin kívül teljesen más, mint egyébként, de a nőről ő sem beszélt soha. Zavartan álltam meg leendő anyósommal szemben, aki alaposan végigmért, majd undorodó fintorba torzult amúgy is rusnya ábrázata.
- Ő a hordár? – szólalt meg mély, érdes hangján.
- Ő a barátom.
- Kislányom, annyi szemrevaló férfi van a világon. Miért pont egy lányos képű kínait kellett választanod? – drámázott.
- Jimin koreai és több férfiasság szorult belé, mint a te összes szeretődbe együttvéve – vett védelmébe Bianca – Ugye, már mész is? – nehezedett egyik lábáról a másikra.
- Miért mennék? Látogatóba jöttem. Olyan rég dumcsiztunk csajosan – lesett újra rám – Te! Biztos, hogy ez srác? Mármint... annak is született? Érti egyáltalán, amit mondok?
- Elővegyem, megmutassam? – találtam meg hangom, elővéve legflegmább stílusom.
- Tudod mit? Gyere csak beljebb – mondta Bianca, ám olyan hanglejtéssel, amitől én inkább összefostam volna a bokámat és fejvesztve menekülnék.
Furcsa volt ellenséges viselkedése. Rossz volt így látni az amúgy mindig figyelmes, kedves és jólelkű lányt, akit mindennél jobban szerettem. Arra tippeltem, az anyja méltán vívta ki magának ezt a stílust és tudni akartam, miért?